Mi dolgunk a világban

Lobster egyik írása az apropó.

Az egyénnek két dolga van az életben és amikor gyerek, buzgón neki is esik végrehajtani. Megérteni, ki ő és mit akar. Aztán ahogy növünk, egyre ritkábban merünk szembesülni és legszívesebben megsemmisítenénk bárkit, aki emlékeztet rá.

A fura az, hogy éppen a napokban vettem észre – némi meglepetéssel – hogy finomodott az énképem.

A gyerekkort hagyjuk. Még egyetemistaként is annyit gondoltam erről az egészről, hogy majd jó mérnök leszek. Bár jelzések azért már voltak, az iskola helyett sokkal jobban szerettem sör mellett a társaimmal beszélgetni, kiszedni belőlük, hogyan gondolkodnak. Na meg ott volt a rajzolás, ami persze akkoriban még leginkább csak ön- és közszórakoztatás volt.
Aztán a nagybetűsben kiderült, hogy lényegét tekintve a mérnökösködés nem sokban különbözik a feketemosogatástól, csak egy kicsit többet kellett hozzá tanulni – viszont utána ez is hozható rutinból. Ebben az időszakban beszélgettem egy haverommal és magam számára is meglepő módon – hirtelen felindulásból – azt mondtam neki, hogy én tulajdonképpen írni szeretnék. A bejelentésnek semmi előzménye nem volt: fogalmam sem volt róla, hogy van-e hozzá tehetségem, és persze van-e egyáltalán mondanivalóm. Aztán ennyiben is maradtam magammal, család, gyerekek, egyre nehezebb megélhetés, emellett pedig útkeresés a rajzolásban. És rengeteg könyv elolvasása arról, hogyan működünk: filozófia, pszichológia, szociológia, történelem, célzott regények. 2003 drámai döntés volt: az életbenmaradás elsöpört minden lila próbálkozást, leállítottam a Világökörséget (mely egyfajta karikatúra blog volt, heti frissítéssel), tisztán ráfeküdtem az informatikára, elindítottam egy hosszú menetelést: angol tanulás, szakmai elmélyülés, vizsgák vizsgák hátán. 2005-ben kezdhettem lazítani egy kicsit, ekkor indult el ez a blog is. Eleinte még rajzokkal, aztán, ahogy rákaptam az ízére, már tisztán szöveggel. Pusztán csak idő kérdése volt, mikor jön meg a kedvem nagyobb dolgokat írni. (És most nem a szakmai könyvekre gondolok: bármennyire is jónak érzem némelyiket, azért ezek inkább eszközleíró könyvek: hogyan használjuk a kalapácsot és a sublert.) Most úgy állok, hogy kábé 10-12 ötlet, vázlat, anyaggyűjtés fekszik a vinyóm egyik folderében: novellák, könyvek alapanyagai.
De szép lassan kikristályosodott, hogy íróember sem vagyok. Pont ez világosodott meg pár nappal ezelőtt. Az a bizonyos ‘dolgom a világban’ nem az alakítása, hanem sokkal inkább a megfigyelése. Igyekezni megérteni, hogyan működik kicsiben is, nagyban is ez a világ, hogyan áll össze az anyag, van-e valami szubsztancia az anyag fölött/mellett/alatt, hogyan gondolkodnak minderről az emberek, itt a közelemben és a világ másik felén. Miket alkotnak és mi erre a motivációjuk? Minek örülnek, mitől szomorúak… és persze mitől vagyok én jókedvű és szomorú? Ebbe az egészbe nagyon is jól illeszkedik a rengeteg olvasás, a csavargási vágy és az írás/rajzolás is: hiszen már írtam korábban is, hogy nálam akkor állnak össze a dolgok, amikor leírom. Nem mellékesen pedig rögzítem is azt, amit tapasztaltam. A blog jó, mert itt egyszerűen csak le kell írnom, amire gondolok. A novellák, könyvek pedig azért jók, mert ezekben le lehet írni azt is, ami egyébként egzakt kifejezésekkel leírhatatlan, de érezhető.