Kierőszakolt pihenőnap
2012.06.26; kedd

Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki el akarja vinni a sátrat. A szél volt az. A windgurutól tudtuk, hogy szeles lesz a reggel, de ennyire erősre nem számítottunk. Nyolc körül kikukucskáltam – a matracomról egyenesen a tengert láttam – és még ebben a védett öbölben is tarajos hullámok nyomultak. Visszafordultam aludni. Nem csak erős szél volt, de be is borult, aminek megvolt az az előnye, hogy nem sültünk meg a sátorban már kora reggel. Végül kilenckor másztunk ki, nem túl boldogan. Eredetileg ma indultunk volna el egy kétnapos túrára, utána jött volna egy pihenőnap, majd a végén egy szigetkerülés. Így viszont rögtön a pihenőnappal kezdünk, miközben még el se fáradtunk. Holnaptól viszont láncban nyomhatjuk a 3 túrát, pihenés nélkül. Ha elmúlik addigra ez a meglehetősen tré idő. Nem elég, hogy viharos a szél és beborult, de még az eső is nekiállt cseperegni. Tré.
Nem is húztuk sokáig az időt, bementünk Tisnóba bevásárolni. Tisno egy nagyon kellemes dalmát falu, ahogy már korábban is írtam, az egyik fele a kontinensen, a másik Murter szigetén van, a két városrész között felhúzható híd, és annak ellenére, hogy nem túl nagy, de minden megtalálható benne, ami egy adriai településen kötelező: szűk utcák, főtér, tengerpart, romantika, pékség, hal- és zöldségpiac, éttermek. Én nagyon szerettem ezt a falut. Eddig.

Bementünk autóval a központi parkolóig, ahogy szoktuk.
– Jé, ez fizetős lett! – jegyeztem meg.
Oké, bekanyarodtunk a parkoló kapuján. Két fiatal kölyök álldogált a bejáratnál, narancssárga, nagy P betűs mellényben, gondoltam, majd adnak cetlit, ahogyan ez eddig a horvátoknál szokás volt… de hozzánk sem szóltak. Hmm, biztosan valamiért most nem kell fizetni. Egy kicsit még álldogáltam a kocsi mellett, hogy biztosan legyen idejük odajönni, de semmi ilyesmi nem állt a szándékukban. Beszaladtunk a boltba, szomorúan konstatáltuk, hogy a bolt melletti kedvenc hentesünk bezárt, a boltban még szomorúbban konstatáltuk, hogy gyenge a választék és _drágább_, mint a kemping boltja, nem is vettünk semmit, elsétáltunk a pékségbe, végre volt burek, plusz kaptunk grátisz diós kiflit, a piacon vettünk paradicsomot/paprikát és kaptunk grátisz őszibarackot/uborkát, ezután visszaültünk a kocsiba és a híd előtt vettem észre, hogy kaptunk grátisz mikuláscsomagot. A parkolóban a P betűs mellényt viselő srácoknak nem az volt a dolguk, hogy parkolójegyet áruljanak, hanem az, hogy megbüntessenek mindenkit, akinek nincs. Hogy honnan lehet szerezni? Tudja a fene. Lehet, hogy tőlük, csak erőszakosan kell kérni. Lehet, hogy van valahol eldugva automata. Mindenesetre ez így szivatás. A csomagban ráadásul csak horvátul írnak mindent és amennyire ki tudtam venni, 1 napom van, hogy befizessem. Mondanom sem kell, arról meg nem tudok semmit, mi történik, ha nem fizetem be időben.
Elgondolkodva az eseten, fogalmam sincs, hogy miért, de mintha lenne itt egyfajta evolúciós szelekció. Ha autóról és parkolásról van szó, valahogy mindig összeverődik az emberiség alja, az az erkölcstelen, mocskos hulladék réteg, amelyiknek mindegy mit, mindegy hogyan, mindegy, mennyire fáj másoknak, csak pénzhez jusson. Eddig azt hittem, hogy a budapesti parkolási történetek egyediek és csak ránk, mondhatni a mi gengsztereink bunkóságára jellemzőek, de úgy látszik, ez valahogy általánosabb.

Reggeli utáni kávézás. Nej a tabját piszkálta, én a netbookba gépeltem. Mindkettőnk előtt mobiltelefon.
Körbenéztem.
– Azt hiszem, ki kell hoznom a Kindle-met.
– Miért?
– Hogy én nyerjek.

Egyszer csak berepített a szél egy bumerángot az asztalunk mellé. Valami kiskölyök játszadozott vele, az erős szél meg elvitte. Kíváncsi voltam, ide mer-e jönni érte. Egy ilyen csúnya bácsihoz. Nem mert. Pedig igyekeztem joviálisan kinézni. Végül én vittem vissza a szüleinek.

Nej végül megkérdezte egy Horvátországba szakadt kollégáját, hogy mit lehet ilyenkor csinálni, a rövid sms válasz annyi volt, hogy fizesd be. Utána meg egy hosszú szöveg horvátul, melyből egyedül a tintahal kifejezést értettük. Nej arra tippelt, hogy valami recept, én viszont arra, hogy menjünk vissza a parkolóba és nyomjunk tintahalat a parkolóőrök seggébe.
Mivel a Posta kettőig van nyitva (és snitt, utána már nem, ó mediterrán tempó), így tartoztunk az ördögnek egy úttal, visszasétáltunk a faluba. Így, hogy már kerestük, viszonylag hamar meg is találtuk a parkolóautomatát. Tanulópénz.
(Az utolsó napon meg, miután már megvásároltunk mindent hazulra, találtunk egy diszkont élelmiszerboltot Jezera és Tisno között. Shit happens.)

Mire visszaértünk, a nap is magához tért, a ruha majdnem leolvadt rólunk a beton sétányon. Gyors átöltözés, irány a víz. Nej leúszta a teljes kötélhosszt, én meg csak lógattam a… szóval ráültem a kötélre és nézegettem a fürdőzőket. Aztán kiúsztam, beálltam a hideg zuhany alá, lemosni a sót. Kéjesen behunytam a szememet, lemostam a kezeimet, a nyakamat, a hátamat, a hasamat, a lábaimat és beleengedtem egy nagy adag vizet a nadrágomba is, hogy belülről is lemossa. Ekkor nyitottam ki a szememet és jöttem zavarba két darab négyéves forma kislánytól, akik tátott szájjal figyelték egy méter távolságból, mit csinál a bácsi.

Délután óriási pangás. Nej úgy bóbiskolt el a melegben, hogy kiesett a kezéből a sörösdoboz. Aztán nem sokkal később egyszerre álltunk fel.
– Én most elmegyek, elmosni a reggeli kávéspoharadat – jelentette ki Nej.
– Oké. Addig én vigyázok a kütyükre, aztán ha visszajöttél, elmegyek vécére.
Nej elindult.
– Izé, csak kíváncsiságból kérdezem meg: nem fordult meg a fejedben, hogy ha úgyis a vizesblokkhoz megyek, elvihetném a saját poharamat elmosni? – szóltam utána.
– Hová gondolsz? – legyintett beletörődve.

Valamit tudhatott, mert amíg távol volt, megtámadott egy bögölyféleség, hatalmasakat harapva a lábamba.

– Képzeld el, mit láttam – érkezett vissza lelkendezve Nej – egy férfi volt a mosogatórészlegen és mosogatott!
– Belenyúltál a nadrágjába?
– Dehogyis!
– Akkor honnan tudod, hogy férfi volt? Lehet, hogy csak lapos a melle.

Ehhez tudni kell, hogy aki a vizesblokkot tervezte, nem is titkolta hímsoviniszta mivoltát. A mosogatórészleg ugyanis bent van a női blokkon belül, ahová férfiember elméletileg be sem tehette volna a lábát. A férfioldalon semmi hasonlót nem alakítottak ki.

Aztán este, vacsora után. Nej takarítaná az asztalt.
– Várjál, segítek – emeltem fel a sörösüveget és a poharat.
– Komoly segítség.
– Komoly bizony- gesztikuláltam a sörrel, mint Besenyő Pista bácsi a kolbásszal – Proaktív!
– Hát, én csak azt látom, hogy dolgozok, te meg mint a…
– Here?
– Pont ez akartam mondani!
– Proaktív, ugye?
– Meg here.
– Látszik, hogy teljesen félreérted a helyzetet. MInd a ketten dolgozunk. Ha én nem emelném fel ezeket a dolgokat – lengettem meg megint a literes sörösüveget – akkor te sem tudnál takarítani.
– Akármennyit is dumálsz, here.
– Hát, ha neked így jobban tetszik – húztam meg a sört – Elmész mosogatni?

Este nyolctól kilencig animáció a nagyszínpadon. Minden este ugyanaz. Pár másodperc zene, aztán egy horvát pacák üvöltözik a mikrofonba. Sokáig. A szomszéd gazdálkodásban a csacsik kétségbeesetten ordítanak. (Sokáig azt hittem, hogy német turisták.)

Ha van valami, amit utálok, akkor az az, amikor bezárkózok a vizesblokkon belül a vécébe, aztán egy csomó aprókölyök pont az ajtó előtt kezd el rohangálni, játszani. Morogtam is magamban, hogy a rossebb enne el benneteket, hát miért nem az animáción ugráltok? Aztán beugrott, hogy pont fordított a helyzet: ezek az értelmesebb kölykök, akik az idióta animáció elől bemenekültek a vécére játszani.

Már csak este eszméltünk, hogy mit is szalasztottunk el: egy védett öbölben gyakorolhattuk volna a párosmentést, erős szélben, erős hullámzásban. Hiszen az ember általában nem tükörsima vízben szokott beborulni. (Kivéve, amikor megérkezik egy túráról és ki akar szállni a kajakból.)