Összefolyatva

Amióta kajakozás címén végigaludtam egy napot és közben úgy jönnek a négynapos ünnepek, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet, némileg össze vagyok zavarodva a naptárral.
Szerdán (bár ennek utána kellett néznem a naptárban) szomorú kötelesség, temetés Egerben. Egy haláleset egyébként is lehangoló esemény, de a nagybácsi volt az első, aki a családom szerencsére nagy létszámú hetven év körüli generációjából eltávozott, és ez, akárhogy is nézzük, képes különösen kellemetlen gondolatokat támasztani az idősebb rokonokban.
A péntek reggelre viszont már emlékszem. A gyors és könnyű reggeli után a csajok (Nej, Anyós és Dóra) nekiálltak a konyhában sürgölődni, én meg erőt vettem magamon és befejeztem a Roppant Büdös Kajak kisikálását, beleértve a tartozékok semlegesítését is. Az biztos, idén durván fog nőni a gyep, mert ha a szagnak hinni lehet, ebben a kimosott iszapban volt bőven talajerő. Monstre pakolás, monstre konyhagőz.
Délután kettőre csíptük ki magunkat, virágbolt csokorért, automatából pénzt kivenni (a két tevékenység összefügg), aztán irány Barna középiskolája. Ballagás.
A csatornafedél méretű spongyabob lufi már a kocsiban is elég hülyén nézett ki, de hát ez volt a gyerek kívánsága: a virág mindegy, de spongyabob legyen rajta. Még szerencse, hogy önellátó, kiment az Állatkert elé és vett egyet magának. Én meg mostanában nem autózok, így nekem nem is jött még le, hogy a 450 forintos benzin mennyire megtizedelte a közlekedést: úgy számoltam, hogy a péntek délutáni csúcsban lesz vagy másfél óra, mire leparkolunk a Felvonulás téren – aztán már 40 perc után ott voltunk. Mi legyen? Adódott, hogy akkor sétálunk egyet a Városligetben. A csajok magassarkúban. Nej egy díszpárna méretű spongyabobbal. Mit ád az ég, elmentünk az Állatkert előtt is. A lufink barátságosan üdvözölte a régi haverokat. Aztán lassacskán összegyűlt a család, beengedtek az iskolába. Ez utóbbi nem is volt olyan egyszerű, tekintve, hogy a mi lufink még csak a középmezőnyben versenyzett. A franc se gondolta volna, hogy ekkora piaca van a ballagási lufiknak: a készlet fele kifejezetten ballagásra készült (congratulation grad!) lufi volt, a többit meg az Állatkert előtt akasztották le a gondos szülők, így bőven képviseltette magát mindenféle Spongya Bob, Patrick, Bagoly, Törpilla, na meg Pókember is. Mindegy, csak lufi legyen. Külön öröm volt a viharos szél, dehát nekünk, férfiaknak is kell némi szórakozás.

From MiVanVelem

Aztán a fiatalok végigvonultak a folyosókon – igen, így felszerszámozva – majd az udvaron fejezték be. Az elszomorodó szél felvidulva vette észre, hogy visszakapta a játékát és virgoncan belekapott a lufikba. A ballagók a sűrűjében az életükért küzdöttek a sok mesefigurával. Kívülről mindenesetre érdekes látvány volt: egy réteg gyerek, egy réteg lufi. Ennél már csak a hímnusz volt megkapóbb: mindenki állt, mint a cövek, egyenesen, felettük meg vad táncban forrtak össze a luftballonok.
Aztán egy csomó beszéd, melyekből a hangosítás miatt egy árva szót sem értettünk, de legalább a régen látott rokonok ki tudták beszélgetni magukat.
Barna kihozta a nyolc év alatt felhalmozódott cuccát és mindenki meglepetésére az egész elfért egy darab nylonszatyorban. (Pedig hárman készültünk rá, hogy cipekedünk.) Az egész kísértetiesen emlékeztetett az egy évvel ezelőtti eseményre, amikor meglehetősen váratlanul kellett elhagynom a munkahelyemet, és az összes cuccom, amely valamennyire is személyes volt odabent, elfért egy teszkós zsemlészacskóban. (Nej később bevallotta, hogy nem is a tény döbbentette meg a legjobban, hanem az, hogy kilenc év, és ehhez képest mennyire nem is próbáltam meg személyessé, otthonról bevitt cuccokkal barátságosabbá tenni a munkakörnyezetemet.)

Na de vissza a ballagásra. A rokonsággal haza, én pedig… előszedtem az Immár Nem Annyira Büdös kajakot, átöltöztem koszos ruhába és folytattam a szerelést. Egyszerűen nem volt más lehetőségem: este már Egerben kellett lennem, Nej és Barna kajakozni akartak a hétvégén, Barna kajakjában pedig nem volt ülésrögzítés, öcsém hozta a belevaló alátétet.
Akkor ezt egy kicsit részletesebben. Dicsőséges Ártunk és Ormányunk hetyke sercintéssel odabaszott a felsőoktatásnak, így a nagy kapkodásban beadott felvételi jelentkezésekről már csak a leadás után derült ki, hogy amit mi védőhálónak terveztünk, az gyk. nem járható. Azaz mindkét csemetének igencsak fel kell kötni a lengemagyart, mert csak az első helyen bejelölt lehetőség maradt számukra. (Még úgy is, hogy mindkettő fizetős, nem is kicsit.) Ebből kifolyólag itthon már hetek óta könyvlapozgatás hangja nyom el minden más zajt. Barnának még az elején beigértem, hogy azon a hétvégén, amelyik a négy írásbelis hét előtt lesz, elmegyünk kajakozni, hadd szellőzön ki a feje. Csak éppen nem tudtam melyik lesz ez a hét, így amikor kiderült, hogy tkp. most van az a hétvége, akkor már csak széttártam a kezemet, hogy nekem egyeztetett programom van Szilvásváradon. Szerencsére minden megoldódott, Nej beugrott helyettem – mondhatni, megkapta a tűzkeresztséget, ő pakolt össze, kötözte fel és le a hajókat a kocsira, vezette a túrát, szóval még jól is sült el. Abban meg teljesen biztos vagyok, hogy Barna túl sokat nem gondolkodott az érettségin, mert a viharos szélben az életükért küzdöttek.

From MiVanVelem

Már megint előrerohantam. Ott jártunk, hogy hazaértünk, még szép ruhában csináltunk néhány családi képet, aztán átöltözés, kajakszerelés. (A korábbi írásban említettem, hogy valahol kiesett egy alátét, amiatt szerencsétlenkedtem annyit a kiszállások alkalmával. Nem mintha egyébként is olyan virgonc lennék, de ezzel a nehezítéssel különösen vicces produkciókat adtam elő.) Belemásztam derékig a Már Nem Annyira Büdös, De Azért Még Igen Mocsárszagú kajakba, felkapattam mind a két alátétet, üléspróba – és megint hátrcsúszott. Itt azért már elég csúnyán néztem fel az égre. Az egész nap egy merő rohanás volt, itt álldogál mögöttem a népes család a teraszon, elvégre ünnep van, az étkezőasztalon fent van a díszteríték, igazából reggel óta senki nem evett – én meg koszos pólóban egy ótvar kajakot buherálok. Szerencsére beszállt öcsém is, és rögtön meglátszott, ki a profi: észrevette, hogy az alátét nem veszett el, hanem ferdén belecsúszott a sínbe, emiatt nem lehetett rendesen betenni az újat, pontosabban betenni be lehetett, csak meghúzni nem. A probléma azonosítása jelen esetben is nehezebb volt, mint a javítás, a kajak sittysutty megadta magát. Üde színfolt volt, hogy az idő előrehaladottságára való tekintettel én egy koszos, citromsárga Donaldkacsás pólóban nyomtam végig az ünnepi vacsorát. A bárpult fölött Spongya Bob vigyorgott.

Félóra ejtőzés, pakolás. Megint. Gyorsan összehajigáltam egy fél hátizsáknyi szivart, meg egy fél hátizsáknyi kiegészítő felszerelést. Kézi tűzoltókészülék nem volt közte. Mint utólag kiderült, tiszta ruhát, élelmiszert és fogkefét is elfelejtettem csomagolni – de legalább sör volt nálam. Ja, hogy mi ez? Szivaros klubtalálkozó Szilvásváradon. Igazából már péntek délután elkezdődött, de még úgy is jó voltam, hogy szombat reggelre érek le. Kihagyni nem lehetett, így is miattam lett elhalasztva erre a hétvégére. A fene sem gondolta akkor, hogy ennyire sűrű lesz a programom.
Gyorsan felkaptam valami melegebb játszósruhát, aztán már indultunk is öcsémékkel Egerbe. Negyed egykor érkeztünk meg, még dobtam egy sms-t a fiúknak, hogyan áll a buli, de vagy aludtak már, vagy képtelenek voltak sms-t gépelni. (Utólag azt mondták, hogy csak szombat reggel kapták meg, ami meglehetősen gyenge kifogás.)
Szombat reggel már korán ébren voltam, összepakoltam, vártam, hogy tesó is felkeljen. (Úgy volt, hogy ő visz ki kocsival.) Mire felkelt, jött egy sms, hogy vagy most érek ki, vagy csak délután menjek, mert határozott szándékuk, hogy elmennek kirándulni. Tíz perc múlva jött a következő sms, hogy stornó, úgy döntöttek, hogy kirándulás helyett inkább isznak. Zsák gyors átnézése, ekkor vettem észre, hogy nincs nálam whisky. Beugrottunk a teszkóba. Igen, még ekkor sem tűnt fel, hogy nincs nálam se kaja, se fogmosó cucc.
Mire kiértünk, már rotyogott a bogrács, a faasztalon pedig kitekert nyakú üvegek várakoztak műanyagpoharak társaságában. A következő öt óra igen hamar telt el, beszélgettünk, pöfékeltünk. A rá következő óra viszont rendesen belassult, mert ekkor jelzett be mindenkinek a gyomra. Én ekkor már teljesen hozzászoktam, hogy reggelire eszek valami könnyű reggelit, aztán egész nap koplalás, majd vacsorára egy gargantuai méretű zabálás – de a tömény italok meglehetősen unatkoztak a gyomromban, éreztem, hogy el kell valamivel foglalni őket, ne jöjjenek ki szétnézni. A többiek helyzete némileg nehezebb volt, az előző este igen megviselte a csapatot. Az az este, melyet én kihagytam, de így legalább kaptam egy esélyt a túlélésre. Hajnalig beszélgetés. Mindenesetre szólok, hogy ha valaki járt volna akkortájt a faluban, nem a tarlót égették.
Másnap szerencsére jutott hely egy kocsiban, így megspóroltam némi kellemetlenséget. Tiszta ruhám nem volt, csak a rajtam lévő, füstben pácolt darabok, pár napja a fogmosást is mellőztem, szóval biztosan népszerű lettem volna egy tömött autóbuszon Pestig. A metrón és a bkv buszon így is kényelmesen utaztam.
Itthon még volt a pénteki kajából, ami ismerve a helyi viszonyokat, sok mindent elárul a legyártott mennyiségről. Zuhanyoztam egy nagyot, a lejövő víz nem sokban különbözött a reggel általam elmosott bogrács öblítővizétől. Utána csendes szabadfoglalkozás. Alig győztem betelni a fura élménnyel, hogy nem kell sehová sem rohannom, semmit sem kell kapkodva összedobnom. Kényelmesen bekatalogizáltam a csereberélt szivarokat, a kerékpárjavításra(1) viszont már nem tudtam rávenni magamat.

(1) Igen, defekt. Ráadásul úgy, hogy nem is használtam a bringát, csak állt a tárolóban. Ez már a defektkapás esszenciája, ennél jobban nem lehet leegyszerűsíteni a szisztémát.

Egy nagy pakolás persze még vár rám, de úgy vagyok vele, hadd várjon. El se hiszem, de erre a hétre még üres a naptáram.

1 Comment

  1. :-) Megnéztem a gugli képtalálatok között a “gargantua”-t.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading