Month: February 2012

Beam me up, Scotty!

Hülyék ezek az angolok.

Habár a Monty Pythonról semmit sem tudtam, de a fenti megállapítás már 15 éves koromban megvolt. Akkoriban ugyanis – ezt most nehéz lesz elmagyarázni – vadul gyűjtöttük a reklámanyagokat. Igen, azokat, melyeket manapság már undorral hajítunk ki a postaládánkból. De akkor ezerrel tombolt még a szocializmus, cipőt a cipőgyárból és traubit akarunk… ehhez képest egy prospektus egy nyugati(!) autógyárból(!) maga volt a felbecsülhetetlen kincs, az alfahímség netovábbja.
A kollégiumban valaki szerzett egy listát nyugati autógyárak címeivel, meg két sablonlevelet: egyet németül, egyet angolul. Kamaszok tucatjai vetették rá magukat és mentek kifelé sorban a levelezőlapok. Nekem a Volvo és a Suzuki válaszolt, mondanom sem kell, ezekkel a prospektusokkal tapétéztam ki otthon a szobámat. (Mármint rá a gyerekkori fényes citromsárga tapétára. Kék mozdony minták is voltak rajta.) Emlékszem, az egyik srác egy tök ismeretlen gyárnak írt, aztán kapott is egy jó nagy csomagot: tele traktor prospektusokkal. Az egész kolesz rajta röhögött, egyedül Józsi volt boldog. Ízig-vérig parasztgyerek volt, bolondult a traktorokért.

Nos, a Volvo prospektus is fenséges volt (kocka 200-as Volvók!), de a Suzuki csomag maga volt a gyönyör: matricák is voltak benne! Nem is kicsik. Az egyiken egy motor volt, mellette a szöveg: Take it easy, Suzy! A másikon csak a szöveg: Beam me up, Scotty! Miután kilelkendeztem magamat, elgondolkodtam. Oké, jó a kép, menő az angol duma: de mi a francot akarnak ezek mondani? Angolul tudó ember nemhogy a koleszban nem volt, de egész Kazincbarcikán sem. Én már azzal csodabogárnak számítottam, hogy az orosz mellett németet is tanultam az általánosban. Angol? Ki gondolt rá akkoriban, hogy valamikor el fog jutni angol nyelvterületre?
Szóval könyvtár, angol szótár. Kész, kampec. A szavakat megtaláltam ugyan, de egyszerűen nem álltak össze. Fogd meg könnyen, Zsuzsi? Háát, ez akár még értelmes mondat is lehetett volna. Na de a másik! Beam: kocsirúd, gerenda, ragyog, sugároz. Dugj fel nekem egy kocsirudat, Scotty? Á, csak nem. De ezzel a mondattal nem jutottam tovább. Pedig már úgy kinéztem, hogy mind a két matricát felnyalom a Komár mopedemre, de a másodikat végülis nem mertem.

Egy komplett rendszerváltásnak és az internet elburjánzásának kellett megtörténnie, hogy egy Startrek epizódnál hangosan a fejemre csapjak: nadehát itt van! Pont most mondta a fazon, hogy sugározzák fel a hajóra! Hát akkor mégsem kocsirúd. Sőt, igazából egy jófejség akart lenni a Suzukis marketingesektől. De kevés dolog ment annyira félre a világban, mint ez a mondat az 1979-es Kazincbarcikában.

Unorthodoxia

M. György éppen egy kórházat látogatott meg, amikor el kellett mennie vécére. Mire kijött, meglepetten tapasztalta, hogy a többiek már elmentek. – Sebaj – gondolta – kitalálok egyedül is.
De ez nem volt annyira egyszerű: nagy és bonyolult volt a kórház. Ment, mendegélt, végül átkeveredett a szülészetre. Kíváncsiságból benézett egy szobába. Odabent egy mindenórás asszony feküdt, zöld lepedővel letakarva. György nem bírt ellenállni a kíváncsiságának, megnézte az ágy mellett a kórlapot. Vizelet, vérvétel, vastartalom, hemoglobin, gyógyszerek… és a végén egy megjegyzés, miszerint orificium internum uteri angusto.
– Ej már, nadehát! – húzta össze a szemöldökét a szemüveg mögött – Hát hogyan hagyhatták így itt kitágítatlanul ezt a szerencsétlen asszonyt?
Szerencsére György mindig is a segítőkészségéről volt híres, megkereste a szobában a megfelelő krémet, felkapott egy fehér köpenyt, majd felhajtotta a leplet.
– Maga kicsoda? – riadt fel a nő.
– A segítség. Maradjon nyugton, nem fog fájni.
Bedugta az egyik ujját.
– Hé!
– Mondtam, hogy maradjon nyugton! Segíteni akarok.
– Au!!
– Ne szorítson annyira! Értse meg, megszorításról szó sem lehet!
– De ez fáj!
– Azt maga csak képzeli! Higyje el, ez csak egyre jobb lesz!
Bedugta még egy ujját.
– Ááá… de ez csak egyre rosszabb!
– De hölgyem, maga nem akar együttműködni?
– Au, au… mi van?
– Nemzeti együttműködés, az van. Maga is a nemzetben van, nem? Akkor működjön együtt!
Újabb ujj.
– Vááá…! De hát mit csinál, maga marha! Ez nem is…
– Mégis, mit képzel, ki maga? Mi az, hogy “nem is”? Ez valami liberális duma, mi? Telebeszélték a fejét a balos barátai, ugye?
– Uá, uá, uá! Maga barom! Ez fáj!
– Az a szerencséje, hogy ezt most nem veszem hivatalos bírálatnak. Jobban tudjuk, mi? Aztán mi is volt abban az elmúlt nyolc évben, mi? Az fájt, nem ez. Ez jó, csak magácska nem hajlandó tudomásul venni!
– Úristen, mekkora barom! Húzza ki a kezét, de azonnal!
– Az én jó szívem, az! Tudja, hogy ezért a sértésért magára uszíthatnám a médiahatóságot!
– Segítsééég!!
Becsúszott az egész kéz.
– Hiába kiabál, hölgyem. Én teljes fizikai és szellemi képességeim birtokában vagyok és pontosan tudom, mit csinálok!

Ekkor lépett be a szobába a vizitáló orvoscsapat.

– Hát ez meg kicsoda? – húzta fel a szemöldökét a főorvos.
– És mit csinál itt? – hökkent meg a mellette álló orvos.
– Jézusom! Nézzék már, melyik lyukba dugta a kezét! – nyílt tágra az asszisztensnő szeme.

Így történt, hogy másnap bejárta a világsajtót egy fénykép, melyen az ország vezetőjének jobbkeze egy anal fisting akció közben látszódik.
És így történt, hogy másnap a parlament megszavazta a vízügyi törvény egyik módosítójában, hogy mostantól az országban az anust is vaginának kell nevezni.

tavasz.kertesz.hu

Miért változik ekkorát az ember gondolkodásmódja pár hónap alatt?
Ősszel, amikor elpakoltam a teraszbútort, a lakatokat elraktam egy evidens és egyértelmű helyre. Tavasszal, amikor visszapakoltam a bútorokat, keresem a lakatokat, az összes evidens és egyértelmű helyet áttúrtam – de lakat, az nincs sehol. A magyarázat nyilván az, hogy tavasszal már teljesen más helyeket tartok evidensnek és egyértelműnek. De miért?

Mindettől függetlenül ez se volt rossz nap. Kikerültek a teraszra a bútorok, megmetszettem a kertben mindent, ami rászorult, gereblyéztem és persze permeztem is. (Igen, azzal a nagyon büdössel. Így is van még belőle majd egy liter.) És negyed hatkor még világos van, mi több, kilenc egész fok a teraszon, ez már bőven jó a kint ücsörgéshez. Tavasz.

Tavaszi séta

Jött a drót, hogy az egyik haver talált egy olyan helyet Budapesten, ahol nem lövik egyből főbe azt, aki elővesz a zsebéből egy szivart. Mert a dohányzási tilalommal egy-egy cigaretta kedvéért még csak-csak dacol néhány vendéglátó egység, de amikor megjelenik egy szivaros is, pánikszerűen eltűnik az összes hamutál. (Nem hülyéskedek, tudomásom szerint két hely pályázta meg, hogy nyitnak szivarszobát, de mindkettő elfelejtette időben elindítani a kérést, szóval ma, jelenleg Budapesten mindenhol tilos szivarozni. Marad az, hogy mint Ságvári a hegyekben, mi is illegális partikat fogunk tartani eldugott falusi apartmanházakban.)

Találkozó szombat délben, gyönyörű tavaszi idő, naná, hogy beterveztem elé is, meg utána is egy jó nagy sétát.
Hazafelé felmentem a várba, aztán a túloldalon le, Lánchíd, Széchenyi tér, Szabadság tér. Itt feltűnt, hogy piszok sok rendőr, meg mindenféle egyenruhás alak bóklászik a téren, verődik csoportokba, beszélget egymással adóvevőn. Néztem is körbe, de nem láttam rá semmi okot. Megvontam a vállam, ilyen időket élünk.

Batthyany örökmécses, körút.
A Nyugatinál szólított le egy velem egykorú, talpig árpádsávos matricába öltözött úriember.
– Ne haragudjon, meg tudná mondani merre van az Andrássy út?

Na most, ez a kérdés a Nyugatinál minimum zavarbaejtő, mert a négy irányból kettő is az Andrássy út felé vezet. (Hja, ilyenek azok a fránya ferde utak.)

– Melyik részére szeretne eljutni? – kérdeztem vissza – Mert ha az elejére, akkor erre kell menni, ha a közepére, akkor meg arra.

A pacák úgy nézett vissza rám, mint ahogy én szoktam Amerikában, amikor kérdéssel válaszolnak a kérdésre.

– Hát, tudja, ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, aztán gyűlünk.
– De az elején, a közepén, vagy a végén?
– Azt én nem tudom. Meg szó van arról, hogy átmegyünk a Szabadság térre is.
– Ah! – csaptam a fejemre – Akkor azért van ott az a sok rendőr!
– Pardon? – nézett értetlenül.
– Most jövök a Szabadság térről, tele van rendőrrel. Ha gondolja, oda meg tudom mutatni az irányt.
– Jó lesz.
– Itt elindul, a következő metróállomásnál jobbra, aztán az az út elvisz a térig. Meg fogja ismerni, tévé székház meg egy csomó rendőr.
– Köszönöm.

Aztán itthon megnéztem a neten, mi is volt ez, azt írják, hogy az egész napos megemlékezést az Andrássy 60 elé tervezték. Azért remélem, az én forradalmárom sem unta magát halálra a Szabadság téren. Meg így már volt kire figyelnie a 80 rendőrnek.

A séta következő meglepetése Terézvárosban talált meg: a körúton rámkaccsintott egy Beate Uhse szalon. Ez egy patinás, jónevű erotikus üzletlánc Németországból. Nem, nem azért ismerem őket, mert netes törzsvásárlójuk lennék. Amikor két évvel ezelőtt kint voltunk Berlinben a Teched-en, közvetlenül a szállásunk mellett volt a lánc főhadiszállása, plusz múzeum. Hatalmas üzlet, csomó kirakat, alatta passzázs. Azon keresztül mentünk minden reggel az S-bahn megállójába. Mondanom sem kell, zsibogott rendesen az agyunk, mire a konferenciaközpontba érkeztünk. (Beate kisasszony vadászpilóta volt a háborúban, elég ismert figura. A háború után váltott és elindította az erotikus termékeket forgalmazó üzletláncát, mely meglehetősen nagy sikert ért el Németországban. Nem a keleti felében.)
(Nem magamtól vagyok ennyire művelt, még kint néztem utána a neten, hová is kerültem.)

Sétáltam tovább, élveztem a jó időt, élveztem, hogy ráérek sétálni. Rég volt már ilyen.

A Rákóczi térnél kanyarodott mellém egy SUV, benne egy benga nagy néger. Lehúzta az ablakot és integetett, hogy menjek oda. Persze, hogy odamentem. Az a jó az ilyen nagy sétákban, hogy az ember lenyugszik, idegesség, stressz, éles reakciók balfenéken el, buli, kalandvány jobb oldalról be.
– Záálog ház? – artikulálta a faszi, valami borzasztó akcentussal.
– Hűha – vakartam meg a fejem.
– Beszél angol? – próbálkozott.
– Yes, I do.
Na, erre elkezdte mondani, hogy itt van ezen a gyönyörű Budapesten, de lemerült a bankkártyája (meg is mutatta, ránéztem, bólintottam, ez bizony tényleg úgy néz ki, mint ami lemerült) és hogy kellene neki pénz. Van egy gyönyörű pecsétgyűrűje, apai örökség, tényleg nem szívesen válna meg tőle, de nem tehet mást, szóval hol van itt zálogház.
Mondtam neki, hogy sajnos nem tudom, én nem szoktam élni ilyesmivel, de egy biztos, a legjobb helyen van, ha van valahol Budapesten zálogház, itt biztosan. Erre megkérdezte hol van a Rákóczi tér, ezt viszonylag hamar tisztáztuk, hogy pont ott beszélgetünk. Végül előjött a farbával, hogy nincs-e kedvem nekem megvenni a gyűrűt. Alaposan megnéztem az ékszert, majd mondtam neki, hogy nem tetszik, mégis inkább vigye zálogházba. Erre kétségbeesetten mutogatta a műszerfalon, hogy már benzin sincs a kocsiban, neki meg pénze nincs, igazán, megvehetném azt a gyűrűt. Nem mutattam, de belülről fülig ért a szám. Immár 16 éve élek Budapesten, de eddig még soha nem akartak nekem bajbajutott emberek családi aranygyűrűt eladni a Rákóczi téren, különösen nem néger faszik egy sokmilliós SUV-ból. Végül, hosszas mérlegelés után visszaadtam neki, hogy egyébként sincs nálam pénz. Már csak ezért is megérte, ritkán látni fekete embert elvörösödni.

Innen már sokminden nem történt. Szivar, tavasz, kellemes idő, háromórás séta… jól telt a nap.

Cicc

Macskátlanítottuk a lakást.
Remélhetőleg nem örökre, de nem is egy-két napra.

A macskák ugyanis kezdték megszegni az egyezséget – és az sem mentség, hogy nem is tudtak róla, hogy egyáltalán van ilyen. A deal ugyanis az volt, hogy addig lakhatnak a házban, amíg szobatiszták.

Minden a kicsivel kezdődött. Azt mondtam, kicsi? Már nagyobb, mint a másik kettő, és még csak azt sem tudom, hogy ő nőtt-e meg, vagy a többi ment össze. Mindkettőre van esély: Sztracsi akkora zabagép, mint egy exkavátor a külszíni szénfejtésen. Amíg nem élt velünk, a két idősebb macska beosztotta a napi kajáját. Amióta hárman vannak, mindenki behepeteli már hajnalban az egész napi adagot, mert egyébként a kicsi tenné meg ugyanezt, rögtön, amikor enni kapnak.
Na, ebből lesznek a brutális szarások.
Mindez úgy, hogy teljesen elkanászodtak. Kintről bekéredzkednek, csak tojni. Pedig direkt nem gereblyéztem össze a leveleket a hársfák alatt, hogy legyen valami puha, ami alá el tudják kaparni, akkor is, ha fagyott a föld. Nem mintha annyira megerőltetnék magukat: Picur már az alomban sem foglalkozott az elkaparással, egyszerűen odatette a tetejére és kész. A mestermunka meg ott illatozott, amíg valamelyikünknek elege nem lett belőle. A dög meg valószínűleg úgy gondolta, hogy minek kaparja el, ha a szolgaszemélyzet úgyis egyből eltakarítja. Hát, nem. A szolgaszemélyzetnek elege lett és kibaszta őket, mint macskát szarni. Az utolsó lökést egyébként az adta meg, amikor rendszeresen kezdtek felbukkani a fürdőszobában is a szarkupacok. Gondolom, valamelyik finnyás kisasszonynak nem tetszett az alom, aztán megoldotta máshogyan.

Szóval a helyzet megérett a brutális fellépésre, de nagyon vacak érzés látni, ahogy egész nap odatapadnak a teraszajtóra meg az ablakra és kétségbeesetten nyávognak. Az ablak ráadásul fél méterre van attól a helytől, ahol dolgozok, így mondhatni két pofára kapom az élményt. De addig biztosan nem jönnek be, amíg meg nem tanulnak odakint szarni.