A macska a lakásban nem csak egyfajta mobil szobadísz, hanem remek megfigyelési célpont is egyben. Különösen, ha több is van belőlük.

Sztracsi teljesen lábfetisiszta, egy cipőt sem tudok úgy felvenni, hogy ne másszon oda, ne másszon bele és legfőképpen ne kényszerítsen ki némi plusz simogatást. A másik két macska távolról szokta nézni a mutatványt.
De Sztracsi másképpen is nagy lábrajongó, most is itt fekszik a lábfejemen, miközben ezeket a sorokat gépelem.

Gizi a kanapéra érzékeny. Akárki, akármilyen céllal leül, már az ölében is van – és nem lehet nem simogatni. Egészen addig, amíg a macska hálából el nem kezdi a simogató személyt is tisztára nyalni.

Picúr csak velem hajlandó kontaktusba lépni és csak az emeleti kilépőn. Ha megállok a lépcsőn, olyan magasságban, hogy a fejem éppen a járószintnél van, akkor összeérintjük az orrunkat, majd Picúr nagy kegyesen jelzi, hogy lehet simogatni. Persze nem csak úgy ész nélkül, kitámasztom mind a két kezemet és először ő dörgölődzik, úgy, ahogy neki jól esik, azután jöhet csak a szabad simogatás.
Ebbe piszkált bele ma a kicsi. Látta, hogy itt valami érdekes játék folyik és ő is be akart szállni. Picúr fújt rá, én pedig finoman, óvatosan lerúgtam a lépcsőről. Lehet tippelni, mi lett erre Picúr reakciója? Nem, nem jelent meg semmi öröm az arcán, nem bújt bátrabban a kezeimhez – ehelyett gyorsan leviharzott és kihasználva azt, hogy a kicsi éppen le lett forrázva, éppen a sebeit nyalogatta volna, gyorsan megtámadta. Így most pár napig biztosan megint Sztracsi lesz a harmadik a rangsorban.