Bükki mászka 3/3

2011.12.11; vasárnap
Jávorkút – Csipkéskút – Bánkút – Bálvány – Istállóskő – Őserdő – Tarkő – Nagy Mező – Jávorkút

A behúzott zsalu miatt nagyon nem értettem, mit kukorékol az órám, amikor még sötét van. Aztán leesett. Nem volt egyszerű mutatvány, de negyed kilencre sikerült embert faragnom abból a fehérjekocsonyából, aki nem sokkal korábban az ágyből kilöttyedt. Átsétáltunk reggelizni. A termet kitöltötte a csoport, de úgy, hogy közben folyamatosan érkeztek is. Az egyedüli személyzet, egy öreg hapi alig győzött futkározni a konyha és az étkező között. Egy szemkontaktot még összehoztam, kaptunk is egy kancsó teát, borítottunk bele mézet, elkortyolgattuk, majd miután félórán keresztül senki nem jött a közelünkbe, elmentünk. Odakint fehér lepel borította az élettelen tájat, a napsugár az első sugarait köszörülte, ordított az egészről, hogy ideális kirándulóidő lesz. Ki nem szarja le ilyenkor a reggelit?

From Bükk 2011

A tegnapi vihar kisöpörte a ködöt, cserébe bejött a hajnali fagy. Remek. Mehettünk azon az úton, melyen tegnap alig tudtunk jönni, mert állandóan elsüllyedtünk a sárban. A fagyott sár nem süllyed. A jégre meg hódara esett, szóval nagyon kellemes utunk volt Bánkútig. Újból megnéztük a sokkarú útjelző táblát, megkértem Nejt, nézze be, hová mutat a Lillafüred aljelzésű piros. Ő is elismerte, hogy a széles útra.

Itt először felsétáltunk a Bálványra, ott is a kilátótoronyba. A középső szintig nem volt gond, de utána gigászi pszichológiai csata következett. Én gond nélkül felmásztam a felső létrán, de közben siránkoztam Nejnek, hogy meg ne próbálja, mert még én is kellemetlenül érzem magam, pedig nekem még sohasem volt tériszonyom. Aztán felmásztam és többször is eufóriás örömujjongásban törtem ki, milyen szép is a látvány.
Jól sejtettem, ahogy kinéztem lentre, már csak a letámasztott hátizsákot láttam. Most kellett biztatnom, mert képes félúton beszorulni, ahol elfogy a bátorság.
– Nocsak, mit látok! – dugtam ki a fejem a résen.
– Mmmmm… – válaszolta.
– Figyelj, ha nem megy, nyugodtan fordulj vissza!
Újabb néhány létrafok leküzdődött. De utána megállt a mutatvány.
– Nekem nagyon jó itt! – kiabálta fel és igyekezett olyan arcot vágni, mint aki komolyan is gondolja.
– Te tudod – vontam vállat – De már csak öt fok van hátra, miközben feljöttél tizenötöt. Innen igen lúzer dolog lenne visszafordulni.

From Bükk 2011

Én magam sem hittem el, de végül feljött. Egy acélelemekből összerakott, pille könnyedségű, kb 25 méter magas kilátótorony legfelső, pár négyzetméter alapterületű teraszára, ahol a végén egy öt méter magas, közel függőleges létrán kellett mászni, gyakorlatilag a levegőben lógva. Mindezt egy olyan ember követte el, aki öt évvel ezelőtt a Szlovák Paradicsom bébierősségű akadályain is a könnyeivel küszködött. Gratulálok, nagy utat tettél meg, Kedves.

From Bükk 2011

Visszasétáltunk a Fehér Sasba, majd egy ideig leültünk, mint az iszap. Volt külső büfé is, nekem pont elég is lett volna egy sör az elhalasztott reggeli mellé, de Nejnek szüksége volt kávéra és klotyóra. Bementünk. A kávé jó volt, ittunk mellé forralt bort is – nehogy elbízza magát az a kávé – nem mellesleg áttanulmányoztam egy 3D Bükk makettet. Jó volt. Csakhogy énbelém beégett a sör. Értelme nem sok volt, mert a kávé és a bor eltöltött, nem voltam már éhes.
Ahogy kiértünk, betámadtam a bódét.
– Várjál, Kicsim, veszek egy sört!
– Ki fogja cipelni?
– Hát, te. Neked van csak hátizsákod – ütköztem meg.
– Szó sem lehet róla!
– Ne hülyéskedj már. Egy sör az szinte semmi.
– Na jó, maximum dobozos.
– Csakis.

Gondoltam, a bor hatása úgyis elmúlik hamar, valahol leülünk kajálni, aztán nagyot könnyítünk a zsákon. Hát, nem így történt.

Ja, a tervezett útvonal. Megvolt az eleje, meg a vége, de Bánkút környékén azt mondtuk, nem küzdünk az elemekkel. Szar a térkép, vacakok a jelzések… mi pedig nem fogjuk idegesíteni magunkat, megyünk az orrunk után. Egy a lényeg, legkésőbb négykor legyünk ott, ahol tegnap a bringásoknak magyaráztuk, miért járnak rossz úton. Onnan ugyanis másfél órás sétával műúton tudunk hazajutni, az meg megy sötétben is, fejlámpával.
Szóval napközben vigyorgós, szédültnyulas kavargás a Bánkuti fennsíkon, amerre éppen kedvünk tartotta. Elképzelés volt, persze, de senkit nem érdekelt, ha mássá változott menetközben. Első körben például a sárga jelzésen akartunk eljutni a kék plusz jelig. Nos, a sárga nem jött el a randevúra. Sebaj, elindultunk irányba egy földúton, aztán átváltottunk egy másikba, végül kilyukadtunk a Csurgói Erdészháznál. Itt határozottan közöltem Nejjel, hogy ha ez az út nem a sárga, helyből lepetézek, de nem tudtuk eldönteni, mert jelzés sem ott, sem addig nem volt. Aztán az egyik öreg fán megláttunk egy hóthalovány sárga jelet, viszont utána, egészen a kék pluszig már nem volt több. Azaz kivéreztették a sárgát – legalábbis ezen a szakaszon – de a térkép, ugye, mutatta. Tegnap ideges lettem volna. Ma csak vigyorogtunk. A nappal együtt.

A Bánkúti fennsík eldugott sarkában jártunk, váratlanul egy házba ütköztünk. Itt? Elgondolkodtam, mekkora élmény lehet itt lakni? Aztán hamar legyintettem: ugyanolyan, mint nekem a mostani lakásunkban. Az erdő mindkét helyen a háznál van, mind a két ház olyan helyen található, ahová mások már kirándulni járnak. Itt biztos kisebb a háttérzaj, cserébe viszont én 40 perc alatt metróállomáson vagyok.

Szebbnél szebb helyeken jártunk, de nem nagyon mertem fényképezni. Alig volt már szufla az akksiban, márpedig az út végén ott várt minket szikrázó napsütésbe öltözve a Tarkő. Oltári blamázs lett volna, ha nem tudom lefényképezni. Igaz, így viszont a régi analóg időszak emlékei jöttek elő, amikor tudtuk, hogy a tekercsen van még 12 hely, azaz maximum annyi fényképet lőhetek el a túra hátralévő részében. Spóroltam is, de azért néhány esetben nem bírtam a viszkető mutatóujjammal.

From Bükk 2011
From Bükk 2011

Aztán meglett a kék plusz, azon vonatoztunk jó sokáig. Mentünk volna tovább is, de ledobott. Én ugyanis megnéztem korábban a térképen és ott az állt, hogy jó sokáig, nyílegyenesen. Semmi faxni. Naná, hogy volt. A hivatalos túraút egy négyágú kereszteződésben elment balra, majd nem sokkal utána jobbra, azaz távolabbról nézve egyenesen ment ugyan, de a részletek… azok speciel nem látszottak, mert pont erre a kereszteződésre esett a Bükk Fennsík felirat bazi nagy ‘B’ betűje. (Otthon, a másik térkép alapján tudtam csak meg utólag, mi is történt.) Azaz nem láttuk a trükköt, mentünk tovább egyenesen, egy immár jelöletlen földúton, mely enyhe ívű kanyarban ugyan, alig észrevehetően, de elfordult 90 fokot jobbra. A jelzés hiánya nem hatotta meg egyikünket sem, helyi specialitásként gondoltunk rá. Olyan 3-400 méter után lettünk biztosak benne, hogy rossz úton járunk, de egyfelől már jó sokat jöttünk felfelé, másfelől pedig ez is teljesen jó útnak tűnt. Földút, tehát visz valahová. Csak arra kell figyelni, hogy ne essünk le az Óriások Asztalának a széléről. Mentünk, mentünk… aztán kereszteztük a sárga háromszöget. Jó az nekünk? Persze, ha lehet, még jobb, mint a jelöletlen út. Ráfordultunk. Aztán addig mentünk, amíg hirtelen az Istállóskő tetején nem találtuk magunkat. Ez külön vicces volt, ugyanis tegnap döntöttük el, hogy ide _biztosan_ nem akarunk feljönni, hiszen nincs itt semmi látnivaló, ellenben jó nagy a felvezető kaptató. Dehát, ma ilyen nap van.
Elindultunk megkeresni az Őserdőt. Ezt két évvel ezelőtt már kinéztem magamnak, de akkor kimaradt. Most megtaláltuk. Te ne tedd. Gondolom jó pár évvel ezelőtt elhatározták, hogy mi lenne, ha egy darabon nem nyúlnának az erdőhöz? Ezt jól elkerítették és figyelik. A korábbi túrautat meg elvezették a semmi szélére. Melyiket, vajon melyiket: hát, az országos kéket, a bükki kéket, meg a zöldet. Olyan meredek hegyoldalba, ahol ösvény még csak véletlenül sincs, csak mély avar, az utat is abból lehet látni, hogy időnként feltűnik egy fán a jel, tehát tudjuk, hogy valahogyan addig a fáig kell elharcolni magunkat, aztán majd meglátjuk valahol a következő jelet egy másik fán.
Határozottan örültem, amikor végre elértünk a Tarkő előtti kaptatóig, pedig emlékeztem rá, hogy az egy überbrutál kaptató, a ‘b+mikorfogymárezel?’ becenevűek közül. De legalább ösvény, nem pedig valami amorf fel-alá rohangálás.
(Félre ne értsd, nem vagyok egy szabályrajongó kockafejű német, egyszerűen csak nem merem magam teljes egészében egy trehány jelfestő kisiparosra bízni, jobb szeretem, ha az útvonalhoz legalább egy ösvény, vagy neadjisten túraút is társul.)

Na, felszenvedtük magunkat a kaptatón. 15.16 perckor néztünk le a völgybe a Tarkőről. Eredetileg 15.00-ra terveztük, teljesen meglepődtem, hogy egy ilyen laza nap során ennyire jól tartottuk az időt. A napocskának viszont nem szóltunk, így ő délután kettőkor elment haza, helyette meg jött egy sűrű, sötétszürke köd.

From Bükk 2011

Mondanom sem kell, ez lett volna a nap fénypontja. A tegnapi, mosogatólészürke látvány után, a mai, tűző napos. A kontraszt. Ja. Mint két tojás. De azért, hogy érezhető legyen a különbség, ideteszem a két évvel ezelőtti, meg a mostani képet.

From Bükk 2011

Innen kicsit kiléptünk, közeledett a sötétedés időpontja. 16.00-ig kellett elérnünk a műutat, 15.55-kor léptünk rá. Eszméletlen pontosság.

From Bükk 2011

Nem sokkal arrébb volt egy faház, leültünk kajálni. Igen, jól figyeltél. Bánkút óta, ahol a sört vettem, egyszer sem volt olyan hely, ahová kényelmesen le tudtunk volna ülni. (Pontosabban, Istállóskőnél igen, de akkor már futottunk a napocska után.) Így nyomtuk, gyk étlen, mert ugye a panzióban sem volt reggeli.
Leültünk a fapadra, elkértem a sört.
– Hát, hallod, az, hogy te négy órája cipeled ezt a sört a hátizsákodban, az összes emelkedőn, az összes tüdőköptető kaptatón, az valami olyan hőstett, mely megérdemelné, hogy megénekeljék!
– Ugye? Ezért már biztosan járna nekem valami extra meglepetés!
– Pontosan! Én például arra gondoltam, hogy egyenértékűen beszámoljuk abba az esetbe, amikor nekem, elsőnapos, lázas betegnek kellett kitakarítania a fürdőszobát, pizsamában segíteni a szakiknak kivinni a régi mosógépet télvíz idején, aztán behozni az újat, majd a végén bekötni.
– Dög.
Kibontottam a sört, egy nagy adag kihabzott a földre.
– Igazán rázhattad volna kevesebbet is útközben.

Közben végérvényesen lement a nap, érezhetően hidegebb lett a levegő, nem is üldögéltünk sokáig, mentünk haza. Jól kiléptünk, nem akartuk húzni a sétát. Így is lesz vagy másfél óra. A levegő csikorgott, na meg a léptünk is. Vékony porhó fedte szinte végig az utat, de szerencsére a bakancsainknak meg se kottyant. Ezzel szemben remekül világított. Már vagy félórája jöttünk, de még nem kellett elővenni a fejlámpát. Nézegettem is körbe, aztán észrevettem, hogy a felhőzet felszakadt, egyre több csillag gyulladt ki az égen. Na, azoknak a fényétől csillogott az út, mi meg mentünk és élveztük a hangulatot.
– Te nézd már, valami nagyon világít ott, a távoli erdőben! – mutattam jó messzire.
– Igen, tényleg. De mi lehet az?
– Fogalmam sincs. Torony nem, mert Bánkút nem arra van. Talán egy ház a hegyoldalban? Igen, az lesz, amikor jöttünk, mintha láttam is volna ott egyet.
Nos, a ház mellett nem sokkal később elmentünk, de a fényhez nem kerültünk közelebb.
– Égne az erdő? – gondolkodtam hangosan.
– Füst nélkül?
Csak mentünk. Egy óra után felvettük a fejlámpát, mert nagyon közel jött az úthoz az erdő. Végül már majdnem visszaértünk a panzióhoz és már szinte kéznyújtásnyira kerültünk a fényforráshoz, amikor egyszerre kiáltottunk fel:
– A telihold!
Az volt, csak bújkált a fák és a felhők között. Ettől függetlenül lefényképeztem. Viszont így már jobban érthető, miért jöhettünk ilyen sokáig lámpa nélkül.

Hat óra körül léptünk be a panzió éttermébe. A konyhai asszonyság tördelte egy kicsit a kezét, hogy már zárva vannak, de azért felvette a rendelést: fokhagymaleves cipóban, vaddisznópörkölt, barna sör. Éppen a sörünket kortyolgattuk, amikor bejött a reggeli öreg.
– Jaj, de jó, hogy itt vannak. Úgy sajnálom, hogy reggel elmentek!
– Elmentünk, mert nem győztünk tovább várni. Most, ebben a pillanatban értünk haza. Ha megvártuk volna a reggelit, akkor még mindig kint kóvályognánk a vérfarkasok között.
– Tudja, a csoport direkt korán kért reggelit, mert sietni akartak, én meg nem győztem kiszolgálni őket, ráadásul a virsli is nagyon nehezen főtt meg.
– Hát, ez van.
– Nézze, én kompenzálom magukat. Ezt a két sört itt az asztalon például nem írom a többihez.
– Köszönjük.
– Meg úgy látom, maguk nagyon fáradtak. Biztosan jól esne két pálinka is.
– Ahogy mondja! – vigyorodtam el.
– Már hozom is. És természetesen azokat sem írom hozzá.

Azaz az öreg, ami pénzt megspórolt rajtunk a reggeliben, azt ideadja sörben, pálinkában, kedvességben – én pedig vissza fogom adni holnap borravalóban. Néha elég bonyolultak az emberek közötti simogatási tranzakciók.

Vacsora után home, sweet home. Csont üres az épület, csak a mi kocsink áll előtte. A főépületben üldögél a négyfős személyzet, az istenhátamögötti épületben pedig mi ketten. És kész. Közel-távol sehol senki. Az utolsó éjszaka végre olyan, mint amilyenekért jöttünk.

From Bükk 2011

5 Comments

  1. Vége jó, minden jó :-)?

  2. Én is gratulálok Nejnek. Jó látni, ha valaki ilyen mértékben győzi le a démonjait.

  3. Az esztergomi bazilika tetején voltatok már? :)

  4. @tarkacska:

    Ott még nem. Belül van a létra, vagy kívül? :)

  5. Az elején szokványos lépcsősor, majd a roppant leleményesen fent elhelyezett jegyszedő létesítmény, ahonnan már nem akarsz visszafordulni a jegy miatt.
    Utána ki a szabadba át a túloldalra, ott be az épületbe, ahol az egyes nehézségű csigalépcső vár, aminek közepén van oszlop, amibe kapaszkodhatsz, és aminek keskenyek a lépcsőfokai. Legalábbis akkor még keskenynek hiszed…
    Ismét a szabadba, fémlépcsőkön fel az oszlopos részig, rövid séta körbe, a két oldaltorony távoli megtekintése, majd a Chuck Norris Válogató számára tervezett második fokozatú csigalépcső: középen a mélység, egyetlen vasrúddal a centrumban és a lépcsőfokok, amelyek, ha keskenyebbek lennének, pizzavágóként funkcionálhatnának.
    A tetején vár a kupola belseje, itt visszhangelméleti és gyakorlati oktatásban lehet részesülni, végül vár a kicsiny ajtó és a nagyvilág.
    Az ajtón túl négy lécnyi széles út vezet körbe a kupola mentén, a külső oldalán csibedróttal védett fémkorláttal.
    A teljes élmény érdekében érdemes közeledő szélviharban felmenni és azon töprengeni, mi a fenéért mászok én fel mindig ilyen helyekre, amikor tériszonyom van?
    :)

Leave a Reply to meow Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading