Van ez a Terry Pratchett regény, a Hogfather. Aki nem ismeri, annak röviden összefoglalnám. A Korongvilágon – mely határozottan nem a Föld, olyan lények élnek rajta, akik a Földön maximum a legendákban szerepelnek, ennek ellenére Pratchett ügyesen használja ki az áthallásokat, hol keserűen kritizálja, hol sziporkázóan figurázza ki a földi viszonyokat – szóval itt élnek olyan lények, akik antropomorfológiai megtestesülések. Olyan lények, akik pusztán csak azért léteznek, mert az emberek hisznek bennük. Ilyen a kaszás Halál és ilyen a Hogfather (Kanapó) is, aki a földi Télapó megfelelője. (Mármint az amerikai tipusú Télapóé, aki joviálisan kövér, az elfekkel együtt csomagolja az ajándékokat, aztán Karácsonykor vidám ho-ho-hó kiáltások közben szállítja ki azokat.) Értelemszerűen ha megszűnik a hit ezekben a lényekben, akkor megszűnnek ők is.
Egy tehetséges bérgyilkos azt a feladatot kapta, hogy nyírja ki az öreg Kanapót. Ez sikerült is neki. Csakhogy. Az emberek hite még megmaradt benne – és ez a hit becsatornázatlanul kóválygott a levegőben. A bérgyilkosnak napkeltéig el kellett tűntetnie ezt a hitet, a jók pedig mindent elkövettek, hogy ne sikerüljön neki. Igenám, de amíg ezek küzdöttek, a hirtelen felszabaduló hitmennyiség céltalanul kóválygott a levegőben, kereste a megtestesülési lehetőséget. Valaki elmesélte, hogy az apja hitt a Ragyamanóban, aki kis zsákban hordta a ragyát és véletlenszerűen szórta rá az emberekre. Erre pling, meg is testesült egy Ragyamanó. Egy másik ember elmesélte, hogy szerinte a zoknik párjai úgy tűnnek el, hogy a Zoknifaló eszi meg azokat. Pling, meg is jelent egy Zoknifaló állatka a mosodában.

Nos, pontosan ezt érzem ma a magyar közéletben. Hitek, vágyak, reménykedések keveregnek a levegőben, egyre nagyobb mennyiségben, de nem tudnak testet ölteni.

Már most szólok, hogy a bal, illetve jobb kifejezéseket pusztán csak rövidítésként használom az azok a zsidó buzi liberális kommunisták és az azok a kriptofasiszta rákositanítványok kifejezések helyett. A klasszikus politológiai oldalmeghatározás, az nem működik nálunk. Miért is pont ez működne?

A bal oldalon óriási űr van, az MSZP ugyan még létezik, de mindenki már csak arra vár, hogy mikor tűnnek el a bús fenébe és szabadítják fel azt a mezőt a sakktáblán, amelyen most állnak. A jobb oldalon eleinte masszív blokk volt, de ma már egyre inkább érződik, hogy hígulnak, fogy bennük a hit. Van még ugye egy szélsőséges pártunk, és egy balfék halványzöld pártunk, melyek ugyan elfoglalták a mezőjüket, de ők maximum parasztok a sakktáblán. És ennyi. Az átlagemberek, a hideg polgárháborútól, a kardcsörtetéstől megcsömörlők hite, vágyai csak úgy keveregnek, de hiányzik az az entitás, amelyik ezeket csatornázni tudná. És eközben pling, sorra pattanak elő a kényszer szülte megtestesülések: újra emberkedik a JESZ, állítólag látták Mécs Imrét egy sátornál aláírást gyűjteni, zászlót bontott a DK, párttá akarja felszívni magát a 4K és lehet, hogy ringbeszáll a Milla is. A Zoknifalók és a Ragyamanók.