A hét elején letisztázódott a múltkori kirándulás számlája. A fényképezőgép reménytelenül meghalt, béke poraira. Szerettem, jól is teljesített… viszont azt is látni kell, hogy elég öregecske volt már (közel 6 éves), elrepült felette az idő. Ha az ember dslr gépekben gondolkodik, akkor úgyis az a stratégia, hogy az alapgépet időnként cseréljük, az objektívfarm meg marad. Hát, ha nem is így terveztem, de épp ideje volt már egy vázcserének. Az objektív szerencsére túlélte a kalandot és sikerült a polárszűrőt is visszaimádkoznom az élők világába. (Esetleg akit érdekel, az alagsori mágus, aki kezelésbe vette a cuccot, elárult egy-két hasznos trükköt. Például ha beázik egy elektronikus eszköz, akkor ne törekedjünk arra, hogy minél hamarabb kiszárítsuk. Ha vizes, hát vizes. Egészen addig, amíg nem tudjuk _rendesen_ kiszárítani, inkább tartsuk vizesen. Azaz vegyük ki belőle az akksit, amilyen gyorsan csak tudjuk, aztán vágjuk be az egészet egy nylonzacskóba, majd már kulturált körülmények között _szedjük szét annyira, amennyire csak lehet_. Ez jelen esetben azt jelentette, hogy miközben a pacák beszélt, szórakozottan forrasztgatta lefelé a csatlakozókat az objektív darabjairól. Még egy érdekesség. Én lazán dobtam egy hátast, amikor a pacák megmutatta, hogy a Nikon objektívekben a fókuszmotor a négyszögjelet egy négycentis magnószalagról veszi, mely nemes egyszerűséggel palmatex-szel van felragasztva az obi belső felére. Emiatt van egy olyan – ránézésre idióta – szabály is, hogy Nikon objektíveket nem tárolunk mobiltelefon mellett, mert a nagyfrekvenciás jel tönkrevágja a magnófelvételt.)
Na, száz szónak is egy a vége, tegnap vettem egy Nikon D3100 alapgépet, aztán egész éjjel a gépkönyvet olvasgattam, meg a tekerentyűket tekergettem, ma pedig sétáltam egy nagyot a mellettünk lévő erdőben. Ideális idő volt: az erdő felvette az őszi ünneplő ruháját, a napocska is kisütött, remek fényviszonyokat teremtve. Már most szólok, az alábbi képeken semmit nem trükköztem: sem fotóboltot nem használtam, sem a váz mindenféle képmanipuláló trükkjeit. A semleges beállításoktól csak egy helyen tértem el, a fehéregyensúlyt naposra állítottam, lévén ezerrel sütött a nap. A fények _tényleg_ így néztek ki. A giccsadót ne nekem küldd, hanem a természetnek.
Ez még nem a séta, ezt a fát a teraszon ülve kaptam el.
Piros, zöld, kék.
Aztán kezdődik az erdő.
Padok. Nagyon visszafogtam magamat, mert tudom, hogy az erdei padok a gyengéim. De azért két kép így is bekerült a válogatásba.
A laposan sütő nap többször is eljátszotta azt a trükköt, hogy csak bizonyos fákat emelt ki a környezetükből. Minden zöldben, sötétzöldben álldogált, köztük pedig néhány fa borostyánszínben tündökölt.
Egy érdekesség, amikor az aljnövényzet kapta a reflektorfényt.
Ez pedig csak szép.
Sőt, még a nem annyira lombos erdőnek is megvolt a hangulata.
Azt már megszoktam, hogy emberformájú barmok ide hordják ki a szemetet, de ez a – valószínűleg teljesen kimerült és már nem regenerálható – ioncserélő oszlop, a kiszóródott gyantával, azért még meglepett.
Kutyaiskola.
És az a bizonyos Cséry-telep.
Vissza az erdőbe.
Az egyik kedvenc szakaszom. Hosszú ösvény, kétoldalt vigyázzban álló fasorral. Középen bónusz kerékpárosok.
Csak úgy, erdő.
Súlypont-emelkedés.
Távolban egy tornapálya-állomás.
Tudom, vandálok voltak. De akkor sem bírtam megállni vigyorgás nélkül. Nézdd csak meg, mi is a feladat? Egyik kezünkkel takarjuk el a szemünket, majd vakon közelítsük meg az állomást. Istenem, túl gyorsan jött.
Ez viszont egy véletlen találkozás volt. Elindultam egy ösvényen, amelyen még sohasem jártam – és bejutottam az FKF telepére. Már csak a kontraszt kedvéért is ideteszem a fényképet.
Nem is időztem ott sokat, visszasétáltam a zöldbe. Az erdőnek ebbe a részébe a közeli lakótelepről járnak ki a sporik, ez érződik is a hozzáálláson. Míg a másik oldalon, a kertvároshoz közel, természetes az, hogy köszöngetünk egymásnak, sőt, vadidegen emberekkel leállunk beszélgetni pár percre, ezen az oldalon már attól is meglepődnek, ha ráköszönök valakire.
– Ti mindannyian különbözőek vagytok!
– Én nem.
Azaz egy egyéniség.
Ideális fotótéma, télen is, nyáron is.
Mintha mintázatok lennének egy jeges ablakon.
Ez az a rész, amelyet nemrégen tarrá vágtak. Hát, elég sokára lesz még ebből olyan erdő, amilyen itt korábban volt.
Borbolyák. Talán a mieink is így néznének ki, ha egy csatornajavításnál nem szedték volna ki az összeset.
Ezek viszont már a mi cserszömörcéink. Az egyetlen sikertörténet a kertészkedésemben. Nagyon jól érzik magukat a környéken.
És mivel is lehetne zárni egy őszi írást? Ősz, elmúlás. Szomorúság.
Link:
– A teljes album.
2011. October 27. Thursday at 21:45
Szép képek.
Azt meg ne is említsűk elsőre.
Gratulálok.
2011. October 27. Thursday at 22:00
Annyira azért nem volt nehéz a dolgom. A D3100 a tönkrement D40 utóda, a kezelést illetően elég sokban hasonlítanak.
2011. October 27. Thursday at 22:05
Csak tudnám ki találta ki a giccses jelzőt a természetre. Mikor az (a képeiden is) egyszerűen szép.
2011. October 27. Thursday at 22:20
A giccs meghatározása az egyik legnagyobb mocsár, mert erősen a személyes ízléstől függ. Talán ne menjünk bele. :)
2011. October 28. Friday at 09:16
Nagyon szép, én szeretem az öszi természetet, föleg amikor süt a nap. Köszönjük a fotókat.
2011. October 28. Friday at 12:38
Kicsit elmossuk és teljesen Paál László. Jók.
2011. October 28. Friday at 13:08
Azt mondod, hogy be kellett volna kapcsolnom a Paál László filtert?