Még mindig a szakma szépségei

Napjaim nagy része – immár évek óta – úgy telik, hogy folyamatosan készülök. Még ha éppen nincs is valami nagyon fontos, nagyon sürgős, teljes embert igénylő munka, akkor is úgy kell csinálni, mint ha lenne: kitalálni valamit, megtervezni, rátanulni a fehér foltokra, neadjisten cikket, könyvet írni róluk. Tulajdonképpen az egész egy nagy készülődés: egyszer valaki – vélhetően egy ügyfél – majd kérdezni fog valamit és nekem úgy kell rá válaszolnom, mintha az magától értetődő lenne. Mert az ügyfél ezért – is – fizet. A nyugalomért. Hogy kérdezhet és válaszolnak neki.

*******

Képzeld el a következőt. Odamész az egyébként lelkiismeretes haverodhoz és kérdezel tőle valamit. A haver a kérdés után kezét-lábát eldobja a fotelban és üveges szemekkel nézi a plafont. Aztán nyolc óra múlva kitisztul a tekintete, feláll és mosolyogva, de határozottan közli a választ: Nem.
Vajon mennyire hiteles a válasz? Tényleg lelkiismeretes a haver és 8 órán keresztül füstölt az agya, végigjárt minden lehetőséget, beleképzelte magát az elektronok helyébe, lejátszotta az összes forgatókönyvet, mire eljutott ahhoz a végletekig leegyszerűsített válaszhoz, hogy: Nem? Vagy szunyókált egy jó nagyot, aztán legyintett az egészre, hogy: Nem? Mert abból úgysem lesz baj?

********

Ma valahogy így telt a napom. Délelőtt kaptam egy kérdést emailben. Késő este válaszoltam: Nem. Igaz, nem a plafont néztem közben, hanem túrtam a netet, tesztelgettem meg spekuláltam… de ez távolról ugyanúgy nem látszik.
Közben azért bőven volt alkalmam elgondolkodni: a sámánok, táltosok nem is voltak olyan nagyon hülyék. Amíg elszívták azt a füvet vagy vicces gombát, addig legalább jól érezték magukat, aztán odatettek egy kis műsort, majd csak utána közölték, hogy: Nem. És az ügyfél elégedett volt, mert látta, hogy a vajákos tisztességesen megdolgozott a válaszért.