MonthJuly 2011

Valószínűleg Börzsöny

Nej nemrég vett immár komolyabb túrabakancsot, naná, hogy valamikor be kellett avatni. Két hete beírtuk a naptárba, hogy vasárnap irány a hegyek. Arról nem tehetek, hogy az időjárásfelelős elfelejtette megnézni a naptáramat.
Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre vacakabb az idő. Dunakeszi magasságában eleredt az eső, Vácnál már szakadt. A Dunakanyar hegyei egytől-egyig ködsipkát viseltek, a levegő meg az esőtől volt szivacsnedves.
Próbáltam célozgatni, hogy ilyen időben a kutyát sem, de Nej határozottan a bakancsára mutatott. Menni kellett.

From MiVanVelem

A nagymarosi kompkikötőben dobtuk le a kocsit. A minimális túra a Julianus Barát torony volt, majd vissza Nagymarosra egy másik úton. A közepes túra ugyanez, csak Zebegény érintésével. A maximális pedig a minimálissal indult volna, majd utána autóval Verőce, onnan séta a Király-rétig, majd vissza kisvasúttal. (Akartok hajtányozni? Egy telefonomba kerül – buzgólkodott Barna.)
Elindultunk. Gondoltuk, majd meglátjuk.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Na, pont ez nem működött. Mármint a meglátás. Ahogy haladtunk egyre feljebb, úgy hatoltunk bele a ködzónába. Ami egyfelől abszolút hangulatos volt (Fangorn – közölte Nej), másfelől viszont igen lelombozó, ha a kilátásra gondoltunk.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

Például nézdd meg a lenti képet. Kábé 50 méterre lehettünk egy markáns és határozottan magas átjátszó toronytól (Őznyújtó torony), aztán ennyit láttunk belőle.

From MiVanVelem

A torony mögött tisztás, a szokásos hülyeséggel. A tisztás úgy általában szép és kellemes hely, de túrázási szempontból horror. Kiérsz az erdőből… aztán fogalmad sincs, hogy a tisztás túloldalán merre megy tovább a túraút. Anno a Szlovák Paradicsomban találtunk egy négyzetkilométer méretű tisztást, teljesen körbe kellett járnunk (4 kilométer), mire rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk. Itt nem volt olyan durva a helyzet, de azért elnyomtam egy röpke káromkodást, mire a túloldalon megtaláltam ez első ösvényen a jelzést. Mely a fa túloldalára volt felfestve.

From MiVanVelem

Nej szerencsére ebből kimaradt, talált egy szederbokrot és nem törődve az éhező medvebocsokkal, lelegelte.

From MiVanVelem

Innen már nem volt messze a kilátótorony. A trágya időnek megvan az az előnye, hogy ilyenkor legalább nincs sok őrült, aki kimegy az erdőbe. Itt azért volt, összefutottunk egy túlzottan jókedvű férficsapattal. Húztam is a számat. Kifejtettem már párszor, nekem valahogy nem fér össze az erdőjárással az alkoholizálás. de úgy látszik, másoknak igen. (Persze ez csak otromba gyanúsítgatás, lehet, hogy maguktól voltak ilyen harsányak és jókedvűek.)

From MiVanVelem

A kilátás? Hát, aggresszív kismalac stílusban azt mondanám, hogy kuss, én direkt ködöt fotózni másztam fel a hegytetőre. A fenti kép a 360 fokos kilátásnak azt az egyedüli cikkelyét mutatja, ahol látni is lehetett valamit. A maradék tömény köd volt, de annyira sűrű, hogy lefényképezni sem lehetett.
Rövid ebéd, majd elindultunk visszafelé, hogy ne interferáljunk a jókedvű társasággal. Ekkor még nyitott volt, hogy Nagymaros vagy Zebegény felé folytatjuk a túrát. Csakhogy bejött egy masszív és igen kellemetlen ereszkedős szakasz a Szent Mihály hegy csúcsa után. Szűk ösvény, sár, sziklák. Habár Nej maradéktalanul meg volt elégedve a bakancsával, de ez a konkrét szituációban úgy nyilvánult meg, hogy egyáltalán lejött az ösvényen. A régi bakancsában valószínűleg seggreülve csúszott volna le, hangos istenkáromlások közepette.
Ez el is vitte a további túrához szükséges merszet. Az elágazóban mutattam térképen az útvonalakat, a zebegényi úton lett volna még bőven kaptató is, meg ereszkedő is.

From MiVanVelem

Kihagytuk. Elindultunk vissza Nagymaros felé. Közben persze minden létező helyen kimásztunk a hegy szélére, hátha látunk valamit a Dunából meg Visegrádból. Nem mondanám, hogy túl sok ilyen kilátási pont volt, de egy azért akadt.

From MiVanVelem

Délután kettőkor értünk vissza a kocsihoz. Megnéztük az éppen a sodrással küszködő kompot, majd eldöntöttük, hogy inkább nem rohanunk neki a Király-rétnek. Az Verőcétől még 10 km lett volna, ködös, esős időben. Számításaim szerint valamikor este nyolc körül érkeztünk volna haza, és hétfőn mindketten korán kelünk. Így azzal vigasztaltuk magunkat, hogy lesz még hétvége, lesz még jobb idő, mint most, legközelebb meg felvonatozunk a Király-rétre és meghágjuk a Csóványost. Az se rossz túra.
Lesétáltunk a büfésorra, bedobtam egy sült kolbászt kovászos uborkával és egy korsó csapolt barna sörrel (akkor most én vezetek? – eszmélt Nej), majd hazakocogtunk. Habár csak az abszolút minimalista tervet teljesítettük, de határozottan kellemes nap volt.

Russkaya Hammer vom Mulatschag


 
És az a rész még le is maradt a számból, amikor a dobos magyarul énekel a gumilabda King Kongról, meg a gumicumiról.

Öntökönbökés

Hülye szuicid világban élünk. Hetek óta azon csámcsog szinte az összes sajtótermék, hogy jaj, hát itt is egy csőd, jaj, hát ez az ország is be fog csődölni, hát ki gondolta volna róluk? Erre a sémára ment az olaszok besározása (pedig szó sincs csődről), abszolút erre megy Amerika hírbehozása (fényévekre vannak a tényleges csődtől) és újabban kezdik kóstolgatni Kínát is. (Mely valójában annyira bonyolult és átláthatatlan rendszer, hogy maximum találgatni lehet, de hát nem hátborzongató belegondolni, hogy az utolsó erős állam is becsődölhet?) Mindenkinek csak a példányszám/látogatószám lebeg a szeme előtt és senkinek sem jut eszébe, hogy pont ezzel a gágogással és hisztériakeltéssel zavarják bele a cégeket/országokat a tényleges csődbe.

Csend

Létezik-e a feketénél is feketébb szín? Létezik-e a csendnél is nagyobb csend?

Persze.

A teraszon üldögéltem délelőtt, a neten kerestem valamit, közben furcsa érzésre lettem figyelmes. Úgy éreztem magam, mint amikor még a bakonyi faluban üldögéltem az udvaron. Csak éppen nem tudtam, mi hozta ezt a hangulatot.
Aztán rájöttem.
Pár házzal arrébb az egyik szomszéd barkácsolt valamit a teraszon és azt hallottam, ahogy a falécei össze-összeütődtek. Hogy teljesen pontos legyek: csak azt hallottam. Semmi mást nem.
A lécek koppanásai, az esetleges kalapácsütések furán visszhangoztak a teljes csendben. Ez az a visszhang, ami itt általában nincs meg. Kábé egy kilométerre megy tőlünk az Üllői út, a másik irányban ötszáz méterre a Péterhalmi, amögött meg még másfél kilométerre a lajosmizsei vasútvonal, a szintén nem túl távoli Ferihegyről már nem is beszélve. Alapvetően ugyan csend van, persze, de ezek a közlekedési útvonalak odatesznek egy távoli alapzajt a háttérbe. Ezt egy városi ember észre sem veszi… de a falusi életben már hangzavarnak számít. És most valamiért ezek a zajok eltűntek. Nem döngött az Üllői út, nem dübörögtek a teherautók a Péterhalmin, lehet, hogy felszedték a vágányokat a vasútvonalon és a repülőgépek is inkább a földön maradtak. Nem tudom, pontosan mi történt, de élveztem.
Aztán beindultak a madarak és vége lett a légüres csendnek.

Kompromisszum

Végül a következő megoldásnál maradtunk: Spongya Géza Rozália.
Ahogy Nej fogalmazott, 1 hónap múlva már úgyis mindegy lesz.

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑