Thassos. És? (2/6)

2011.06.18-19; szombat-vasárnap

Kora reggel nekiálltam az éles pakolásnak. Így is éppenhogy befejeztem, mire Barna hazaért a vizsgáról. Negyed négykor csaptuk magunkra az autó ajtaját és lőttünk ki kövér gázzal. Több kilométert is megtettünk már az erdő körüli szűk utcákban, amikor feltűnt, hogy egy indikátor folyamatosan pirosan ég a műszerfalon.
– Lécci, mindenki nézze meg, jól van-e bezárva az ajtaja?
Három gyors ajtócsapódás, egy lassabb.
– Hmm, akkor csak a csomagtartó zárjával lesz probléma.
Az első helyen megálltam, hátrasétáltam. Majd vissza.
– Nézzetek hátra! Láttok valami furcsát?
Először a fiam kezdett el röhögni. Nej pár pillanattal később realizálta csak, hogy a kombi hátsó ajtaja vádlóan meredt az égnek. A nagy kapkodásban elfelejtettük lecsukni. Szerencsére úgy teli volt tömve szemeteszacskókba csomagolt cuccokkal a hátsó tér, hogy semmi nem tudott kiesni.

Lefelé úgy döntöttünk, hogy edukálódunk. Valamelyik rádióarchívumból sikerült megszereznem egy százrészes összefoglalót Magyarország történelméről. (Ne kérdezd, hogyan, már én sem emlékszem.) Részenként 5 perc, azaz 8,5 óra történelemtanulás. Engem egyébként is érdekelt, Barna jövőre emeltszintű történelem érettségire készül, Nejnek meg annyi volt a dolga, hogy aludjon. Nem mondom, hogy nem volt pikáns az anyag, a magyar történelemnek nem kevés része játszódott azon a tájon, ahol áthaladtunk.

A magyar-szerb határ magyar oldalán a határőr egy összeesküvő tekintetével nézett be az ablakon.
– Hová utaznak?
– Görögországba.
– A kajakokból már sejtettem. Jártak már ott?
– Még nem.
– Szerbiában, Macedóniában?
– Ott sem.
– Akkor tudjanak róla, hogy ha nálunk az van kiírva, hogy 40, akkor az 40 és nem 41. Macedoniában meg nagyon vigyázzanak. A legjobb, ha meg sem állnak. Még a benzinkutaknál sem. A szerb határon van egy kutunk, tankoljanak ott, aztán húzzanak keresztül a görögökig.
– Köszönöm, úgy lesz.

Egy ideig emésztgettem az infókat. A kiállási taktikánk eredetileg az volt, hogy a macedon-görög határon tankolunk, így a görögöknél már nem kell. (A benzin is drága, meg a sztrájkok miatt a fene sem tudja, működnek-e a kutak.) Aztán úgy döntöttem, hogy Nisnél tankolunk, meg a görögöknél. Egy tank benzin egy ezressel drágább náluk, ennyit megér az, hogy nem kell idegeskedni a kútnál.

Belgrádig útépítés útépítés hátán. Egyfelől az ilyesminek örül az ember szíve, mert hosszútávon jobb lesz a helyzet, de rövidtávon inkább csak morogtam. Egyre neccesebbnek tűnt a reggel hatos komp elérése. Ráadásul világosban a sebességkorlátozásokat is betartottam. Na jó, nagyjából.
Végül egy biztonsági tankolás a szerb-macedon határ szerb oldalán, már igencsak éjjel. Lepusztult kút, a világítás egy hatvanas égő. Ahogy kiszálltam, legszívesebben ugrottam is volna vissza, de Barna eltámolygott valahová a kút mögé, nem hagyhattuk ott.
– Krcsmrkz? – kérdezte a kutas.
– Yes, full – válaszoltam. Olyan egynegyed tanknyi benzin hiányozhatott a tartályból.
A pacák töltötte, kattant a pisztoly.
– Oké! – szóltam rá, jelezve, hogy én eddig szoktam.
A szakállas, mosdatlan faszi elvigyorodott és csak nyomta tovább.
– Srkzbmdfgl, grtkhkhmfl! – közölte bizalmasan.
A következő kattanásnál még nyomatékosabban szóltam, még szélesebben vigyorgott vissza. Majd miután egészen biztos volt benne, hogy egy csepp benzin sem fér már bele a tankba, eltette a pisztolyt, én visszacsavartam a kupakot, bementünk az irodába. Barna még mindig nem jött vissza. Mutattam a hapinak a hitelkártyát.
– Fgdlgk! – csóválta a fejét. Nyomkodta a zsebszámológépét, majd ideadta.
– Euro – tette hozzá.
Ránéztem, 30.00 volt a kijelzőn. Most ha el is tekintünk attól, hogy mennyi az esélye annak, hogy pont ennyi benzint lehetett belegyömöszölni a tankba, már csak egy visszaosztással is igen durva ár jön ki. Negyed tank, 15 liter. Mondjuk rakott bele még kettőt. 30 euró az 3000 dínár, azaz 176,5 dínár/liter az egységár. Mondanom sem kell, visszafelé a legdrágább helyen, ÖMV kútnál, a 95-ös marketingbenzin (Euro) volt olyan 141 körül. (A dínárt 2,68-cal kell váltani, azaz a hapinál 473 forint/liter áron tankoltam, az ÖMV benzin meg 377 volt.)
Közben a szemem sarkából láttam, hogy Barna visszatámolyog a kocsiba, így pánikszerűen távoztunk a kúttól. Milyen világ lehet Macedoniában, ha a határőr szerint ez a kút még korrekt és biztonságos?
(Barna később nem emlékezett az egészből semmire.)

Macedoniáról túl sok emlékem nincs. Nej átült vezetni, adtam neki négy eurót (Az első kapunál egyet adjon, a másodiknál kettőt, a harmadiknál egyet. Ne foglalkozzon azzal, hogy mit pampognak, ennyi jár. Megállni pedig akkor sem áll meg, ha rendőr ugrik ki elébe. Sőt, ekkor inkább gyorsítson. Kivétel a határőr, de az is csak akkor, ha már a határátkelőnél jár.)

A macedon-görög határnál van egy csomó kaszinókomplexum, ott álltunk meg, visszacserélni a kormányt. Közben nézegettem a közeli benzinkutat. Ez sem állt minden gyanú felett, de a szerb kútnál legalább egy nagyságrenddel bizalomgerjesztőbb volt. A közeli bokor mögött emberek beszélgettek (hajnali négy órakor!), ez sem bátorított minket arra, hogy sokáig álldogáljunk.

A határ túloldalán az első kútnál kimentem tankolni. Beálltam, jött a görök pacák nagy lendülettel. Ránézésre a szerb faszi testvérének tűnt. Már dugta volna bele a pisztolyt a töltőnyílásba, amikor gyanút fogtam és elővettem a hitelkártyát.
– Can I use this? – szögeztem neki.
– Sorry, the computer is wrong – válaszolta.
Finoman, de határozottan kivettem a kezéből a pisztolyt.
– Good bye! – intettem és már mentünk is tovább. Nem voltam kíváncsi egy újabb kreatív pénzváltásra.

Aztán 260 kilométeren keresztül nem tudtam tankolni. Ezt értsd úgy, hogy ebből 210 kilométer autósztráda volt, ahol azért illett volna. A thesszaloniki kerülőút után jött egy kút, de teljesen ismeretlen, helyi görög neve volt. Mivel mellette tábla jelezte, hogy 7 km múlva Shell kút jön, inkább továbbmentem. A Shell kút viszont zárva volt. Mentünk tovább. Az E90-en kút egyébként nincs, tábla jelzi, hol kell lehajtanod, ha tankolni akarsz. Csakhogy a táblázás a lehajtás után megszűnt, rád volt bízva, hogy megtaláld, merre lehet a kút. Mert látszani nem látszott. Volt, hogy megtaláltam, volt, hogy nem. De ha megtaláltam, abban sem volt köszönet: apró Shell kutak voltak, önkiszolgáló módba állítva. Ezzel csak az volt a gond, hogy a használati utasítás kizárólag görögül volt rájuk írva. Görög betűkkel. Hajnalban meg forgalom nulla, még csak meg se tudtam nézni, mások hogyan csinálják.
Az összes reményemet a Keramoti leágazónál feltűntetett BP kútba vetettem.

Ekkor már látszott, hogy a 6 órai komp nem lesz meg. Azért tekertem, hogy legalább a 7 órai meglegyen, ne kelljen a többieknek egész délelőtt ránk várniuk. (Kész szerencse, hogy nem tudtam, hogy Görögországban már egy órával több van, azaz legjobb esetben is csak a 8 órás kompot tudom elérni, de olyan meg már nincs.) Keramoti előtt a lehajtás az E90-ről elég tekergős, figyeltem ezerrel az iGO-t a telefonomon. Na, ekkor hívtak fel a többiek, hogy merre járok. Nagyon örültem neki, mert ilyenkor ugye eltűnik a térkép a kijelzőről. Gyorsan lenyomtam a telefont, de az illetőt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni, hívott még egyszer. Még határozottabban nyomtam le. Egy ideig elég is volt. A benzinkutat megtaláltam és éppen amikor fizettem, akkor kerestek megint. Mivel most sem voltam olyan állapotban, hogy felvegyem, megint lenyomtam. Egyébként is, rohantunk a komphoz, hogy meglegyen az a 7 órai. A falvakon nyolcvannal zúgtam át, és ha láttál már görög falvakat, akkor sejtheted, ez mit jelent. A három kajak a tetőn valószínűleg már ekkor tengeribeteg lett. A komp még bent állt, de valamiért úgy “szervezték” meg a forgalmat, hogy a lejövetel egyenes, a felhajtáshoz viszont autózni kell még másfél kilométert a parton. Rally tempóban vettem a kanyarokat, majd driftelve érkeztem a bódéhoz. Közben rutinosan nyomtam le az újabb telefonos érdeklődést. 7.05. Futva vettem a jegyet, de amikor ráfordultam a kompra, akkor láttam, hogy valami nem stimmel. A raktér ugyanis szinte üres volt, talán 5 autó árválkodott bent.
Felmentem, erre elémállt egy irányító pacák. Jelezte, hogy forduljak meg, viszont ekkor megjelent egy haverja biciklin és elkezdtek ökörködni. Én meg ott maradtam félig megfordulva a komp közepén és nem tudtam, mi van. Végül az irányító intett, hogy tolassak rá egy mikrobuszra. Megtettem. Intett, hogy most meg menjek előre. Kurvára nem értettem a dolgot, de előrébb mentem. Ekkor csörgött megint a telefon. A készüléket az mentette meg a biztos haláltól, hogy Nej lefogta a kezemet. Az irányító kiszállította Nejt és Barnát, majd intett, hogy szedjem alá és tolassak. Csakhogy ahová mutatott, ott már állt egy autó. Integetett, hogy menjek, aztán hol erre szedette a kormányt, hol arra. Nekem a gőz már a fülemen tört ki, végül nem is bírtam magammal és kipattantam a kocsiból.
– What is this stupidity? What do you want?! – ordítottam.
A hapi intett, hogy nyugodjak le, csak csináljam, amit mond. Nem tudta, hogy engem már normálisan is azzal lehet a legjobban feldühíteni, ha valamit úgy csináltatnak velem, hogy nem tudom, mi történik(1). Itt meg szó sem volt normál állapotról, 15 óra vezetés után voltunk, ráadásul még az időkényszer utáni stresszben, telefonhívásokkal megspékelve. Végül nagy nehezen megértettem, hogy az irányítónak az volt a baja, hogy először olyan 20 centi távolságra tolattam be a mikrobusz mellé, ő pedig addig navigált, tekergettette velem a kormányt, amíg egy centi nem lett a távolság. Ez verte ki végképp a biztosítékot. A kompon volt ekkor 6 autó, de a húsz perccel későbbi induláskor is csak olyan 20-30 autó árválkodott a fedélzeten. Azon a fedélzeten, ahol normál parkolás mellett is száznál több autó fér el. Mindezt előszezonban, reggel hétkor, amikor a várakozásra fenntartott több focipálya méretű parkoló is tök üresen szomorkodott.
Kiszálltam, felsétáltam a fedélzetre, de legalább tíz perc kellett ahhoz, hogy az idegrendszerem lecsillapodjon.
Ekkor hívtam fel a haverokat, hogy ha jól látom, mintha kerestek volna. Megbeszéltük, hogy mi hol vagyunk, ők hol vannak, meg hogy hamarosan találkozunk.

(1) Gyerekkori sztori. Iskolafogászat, alsó tagozat. Nem rajongtam túlzottan a fájdalomért, de tudomásul vettem, hogy ha kell, akkor kell. Általában az volt a menetrend, hogy a dokinő megnézte a fogaimat, majd elmagyarázta, mit fog csinálni, én pedig ehhez lőttem be a fájdalomküszöbömet. Egyszer viszont nem az az orvos volt bent. Megnézni ez is megnézte a fogaimat, majd szó nélkül elkezdte összerakni a fúrókalapácsot.
– Mit tetszik majd csinálni? – kérdeztem rá.
– Ó, semmi különös, ne foglalkozzál vele – legyintett – csak tátsd nagyra a szádat!
– Tessék megmondani, mi fog történni!
– Nem a te dolgod.
Na, ember olyan szorosra még nem zárta össze a száját, mint ahogy én akkor. A dokinő próbálta feszegetni, aztán besegített az asszisztens, végül áthívták még a szomszédból a férfi dokit is, meg az asszisztensét. Hatalmasat birkóztunk, én ütöttem, rúgtam, vágtam, a négy felnőtt meg nyögve, izzadva próbált úrrá lenni a helyzeten meg rajtam. Aztán kifáradtak, nekidőltek a falnak. Én a székben pihegtem.
– Hogy is indult ez az egész? – kérdezte meg a férfi doki.
– Nem mondta meg, mit akar csinálni – válaszoltam.
A két orvos egymásra nézett.
– Egy tömésről van szó és egy tejfog kiszedéséről – ismerte be kényszeredetten a dokinő.
– Biztos? – kérdeztem vissza.
– Biztos.
Hátradőltem, kinyitottam a számat, a kezemmel meg jeleztem, hogy kezdheti.

A beszállóhelyet már a kompról kiszúrtuk. Voltak távolabb sokkal jobbak is, de az autó miatt lényeges volt a “városi” közelség. Két óra pakolás, közben megkaptuk a találkozási pont pontos koordinátáját. Kézi gps: Google Earth térkép – rácshálóval – kinyomtatva.

From Thassos 2011

Elrúgtuk magunkat a sziklás parttól és végre béke volt. Ezért jöttünk. Ellazulva evezni a hol türkiz, hol mélykék vízben, körben a mediterrán világ, az összes idegeskedés meg kint marad a parton.

From Segédlet

Egy távoli homokos öbölben megtörtént a csapategyesítés. (Az első kék/fehér kör, a Start ponttól balra.) Nem akármilyen öböl volt. Előszezon lévén csupa üres napágy feküdt a homokon. Előző nap elég volt inniuk egy méregdrága sört a büfésnél (€2,5 egy kicsi dobozos sörért) – és már engedték is az alvást a napágyakon. De a fő attrakció a klotyi volt, erről legyen elég a fénykép.

From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011

Beleültem a tengerbe, begyűrtem egy sört, nagyon jól esett mind a két tevékenység. A következő napokban sűrűn ismételgettem.
Nem húztuk sokáig az időt, indultunk.

From Thassos 2011

A fok után jött némi megcondolodás. Addig ugyanis bébipopsi simaságú volt a víz, innentől viszont megjelentek a hullámok. Nem is kicsik. Az Adrián ezeket már tiszteltük. (Mögöttem a túrával, ma már csak mosolygok.) Akkor volt némi kezdeti kézremegés, de mivel mindenki szó nélkül ment tovább, így mi is. Társas lény.
Az első kikötés nem sokat váratott magára (második kék/fehér kör), a kései indulás miatt hamar dél lett. (Terv szerint 12.00 – 15.30 között szieszta. Amikor családon belül túrázunk, mi nem szoktunk, de nem rossz ötlet, hiszen ekkor tűz legjobban a nap. Habár ez a vízen nem érződik – fúj a szél, permetez a víz, legrosszabb esetben megmártom a sapkát a tengerben – de azért tényleg nem túl egészséges.)

From Thassos 2011
From Thassos 2011

Kikötés után vettem volna elő a sört a hátsó tárolóból, ültem volna bele a sekély vízbe – amikor észrevettem, hogy a tároló félig van vízzel. Azért ez elég durván ütött. A rekesz ugyanis elméletileg vízhatlan. (Oké, apró vizesedések elő szoktak fordulni, de nem 10-20 liter.) A kajak eddig is közel súlyhatárig volt pakolva, a fene sem akart kint a tengeren elsüllyedni. Még szerencse, hogy hátul minden vízhatlan zsákban volt, így legalább a cuccomat biztonságban éreztem.
Kipumpáltam a vizet, kivettem a sört, majd ücsörgés.
Az indulás után megint durva terep: a hullámok nem lettek kisebbek, ráadásul sietni is kellett, mert fontos hajózási útvonalon vágtunk át. (Na ez az, ami sohasem szokott zavarni minket a családi evezések alkalmából. Elevickéltünk akármekkora nagy dögök – Jadrolinija – közvetlen közelében is. A hullámzás sokkal jobban fájt. De még csak nem is nekem, mert egy idő után rájöttem, hogy nem olyan vészesek, sokkal jobban aggódtam Nej és Barna miatt. Nekik még nincs meg az a rutinjuk, melyet én az utóbbi egy év alatt felszedtem.)

From Thassos 2011

Az első furcsaság: sokkal kevesebb a kismotoros hajó, mint az Adrián. Ott ilyenkor már csak úgy nyüzsögtek mindenhol, vicces oldalhullámokkal tesztelve a kajakosokat. Itt semmi, tényleg csak az ég, a szárazföld és a tenger.
Jó hír: a víz is kevésbé sós.

A kiszögellés után már éjszakai szálláshelyet kezdtünk keresni. Nem nyüzsögtek, így nagyon megörültünk, amikor találtunk valami hasonlót. Csak a kikötés után derült ki, hogy ez bizony fizetős kemping. A szigeten nem szólnak a vadkempingért, de azt azért éreztük, hogy kempingben vadkempingezni azért valahol túlzás. Félóra pihenő után megint elrúgtuk magunkat a parttól.
Ha eddig kevés szálláshely volt, innentől még jobban megritkultak. Valamiért minden szakasz kiesett. Nem győztünk előre-hátraszaladozni, azaz hol szemből kaptuk a 60 centis hullámokat, hol hátulról. Végül a Dzsanga Pípöl a Márvány Hálószobában elnevezésű helyet választottuk.

Érzem, a név némi magyarázatra szorul. Hosszú, látszólag homokos strandról volt szó, de kikötni nem lehetett rajta, mert a víz kellemetlenül sziklás volt. A strand szélén nyúlt be egy kő hullámtörő, annak a tövében tudtunk végül partot fogni. Itt, ebben a kitüremkedésben halmoztak fel több tonnányi márványtáblát. Ezeken étkeztünk, ezeken aludtunk. (Nem, a vécé az országút túlsó oldalán fekvő elhanyagolt telken volt.) A márványtömböktől nem messze feküdt az adekvát beach kocsma, jamaikaira véve a figurát. (Színes szörfdeszka heggyel lefelé beleállítva a homokba, reggae a hangszórókból, hatalmas, színpompás zászló.) Túl nagy forgalmat nem generáltunk, egyrészt szerencsére messze volt, másrészt ugyanolyan drágán dolgozott, mint az előző szálláshelyen lévő.

From Thassos 2011

Vettem volna elő az esti sörömet, de csak arra tellett, hogy a szívemhez kapjak és hanyattvessem magamat. A hátsó rekeszben pakolónyílásig állt a víz. Ez egy Kodiaknál hihetetlen mennyiség. Kész csoda, hogy egyáltalán partra tudtam evickélni vele. Kiborítottam, kipumpáltam, kitöröltem – de éreztem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Tenni viszont este már nem tudtam semmit.
Kiszedtem a vízhatlan zsákokat, kinyitottam… és ekkor vetődtem el megint. De most sokáig nem is volt kedvem felállni. A ruhás zsáktól eltekintve mindegyik “vízhatlan” zsákban állt a víz! Csak emlékeztetnélek, hogy ezekbe raktam a kritikusabb cuccokat.
A tengervíz hiába volt kevésbé sós, mint az Adria, de a felszerelésemnek bőven elég volt ennyi is. Csak néhány tétel:
– 3 fejlámpa, 12 darab AAA akkumlátorral. A tengervíz kioldott a lámpákból valami vasat, majd ez a sötétbarna, sűrű trutymó befolyt mindenhová. Habár a Petzl lámpák elméletileg cseppállók, de a többórás, tengervízben ázás legyűrte őket.
– A fényképezőgép tartalék Nikon akksija. A víz egész egyszerűen feloldotta az érintkezőit. (Az egyik még félig megvolt.)
– Az összes toll és a notesz. (Ebbe terveztem jegyzetelni az írásokhoz. Jobb híján most mindent fejből írok, de így pont az apró, életszerű motívumok fognak hiányozni.)
– Két doboz szivar, három öngyújtó. (Szerencsére a szivarok még külön celofánban is voltak, így némi kinlódás után használhatóvá tudtam varázsolni néhányat. Az öngyújtók közül is feltámadt az egyik egy nap után.)
– A mobiltelefonom szétszedhető töltője. (Ezt még ki sem mertem itthon próbálni.)
– A B+W polárszűrő szerencsére jól vette az akadályt.
Mindemellett a frissen vásárolt Robson decktáska is csuronvizes lett belülről, pedig ez nem nálam utazott, hanem Barna kajakjára szerelten. Hihetetlen mázli volt, hogy az összes iratot (igazolványok, útlevelek, jogsik), illetve a pénztárcát még külön nejlonba tettem, így azok megúszták. De a mindentudó dossziém, amelyikbe egy csomó előrenyomtatott anyagot vittem, cafatokra ázott. Valamit megérezhettem, mert a kocsi slusszkulcsát is bedobtam a mobiltelefon vízhatlan tokjába.

From Thassos 2011

Ültem a romok előtt és borzasztó pocsék kedvem volt. A nap hosszú is volt, nem kevésbé fárasztó, a kárt fel sem mertem mérni, a szél pedig olyan viharosan fújt, hogy a márványtömböket is kis híján felborította. Bármit is tettem le a földre, kővel/kövekkel kellett rögzítenem, mert egyébként a szél már vitte is. Ilyen körülmények között próbáltam menteni, ami menthető, klotyipapírral pucováltam a cuccaimat. Érzékeltem, hogy úgy általában jó a hangulat, de résztvenni benne annyira értelmezhetetlen volt számomra, mint denevérnek az atomfizika. Amikor hozzámkerült a pálinkásüveg, meghúztam ugyan, de a töltet nem robbant be.

From Thassos 2011

Nem is húztuk sokáig, hamar elmentünk aludni. Az egyetlen áhitatot a “hálószoba” dekorációjának szépsége váltotta ki. Elalvás előtt sokáig ültem a hálózsákba csavarva és néztem a tengert, meg a kristálytiszta, csillagos eget. Aztán pánikszerűen eldőltem és egész éjjel nem érdekelt a viharos szél.

1 Comment

  1. Jó volt látni z ismerős partokat.
    Abban meg 100%-ig biztos voltam, hogy ezt a nyaralást sem fogod “megúszni szárazni” :-)
    Várom a folytatást.
    Balage

Leave a Reply to S Balage Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading