Month: February 2011

Adminisztrativa

Tessék észrevenni a webes megjelenítésnél a változásokat:

  • A linkszekciót kigyomláltam.
  • Kidobtam a Flickr dobozt, bekerült helyette a három legutolsó fényképalbum ikonja.
  • Eltűnt a gapingvoid widget. Szvsz kiüresedtek a firkák.
  • Végül külön dobozt kaptak – közvetlen linkekkel – a letölthető könyvek.

Usher lakás, 3. emelet kettő

Nagyon fura álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy a feleségem kezdett egyre furcsábban viselkedni. Elmaradozott, egyre zavartabb magyarázatokkal állt elő. Aztán ilyen-olyan okokból a barátnőjénél/kollégájánál kellett aludnia, később egyre többször… majd egyszer csak nem jött haza. Vártam két napot és csak utána hívtam a rendőrséget.
– Jó napot kívánok. Egy személy eltűnését szeretném bejelenteni.
– Jó napot. Kiről lenne szó?
– A feleségemről.
– Hogy hívják?
– Usher József.
– A feleségét!
– Ja, Usher Józsefné.
– Köszönöm. Majd értesítjük.
– Ennyi? Én már utánanéztem néhány dolognak, vannak információim.
– Köszönöm, de jobb, ha a nyomozást ránk bízza.

Hülyék. Pedig tényleg megtudtam fontosnak tűnő részleteket. Például az utóbbi időben sokat látták egy barna kosztümös nő társaságában. Fogalmam sincs, ki lehetett, de valahogy megéreztem, hogy köze lehet az eltűnéséhez.
Nem volt egyszerű kinyomozni a telefonszámát. Felhívtam.

– Jó napot kívánok. Usher József vagyok.

Hosszú, néma csend.

– Jó napot kívánok – szólt bele végül zavartan.
– Tudja, miért hívom?
– Fogalmam sincs – hazudta.
– A feleségemről van szó. Több napja eltűnt és magával látták utoljára.
– És?
– Szeretnék beszélgetni magával róla. Eljönne hozzánk?
– Tulajdonképpen, lehet róla szó.
– Köszönöm. Holnap délután megfelel Önnek?
– Igen.
– Akkor este hatkor várom. Viszonthallásra!
– Viszonthallásra!

Gyorsan elrepült a nap. Vettem némi rágcsálnivalót a közértben, egy üveg bort, meg persze ásványvizet is.
Pontos volt. A csengőszóra ajtót nyitottam, beengedtem.

– Jó napot kívánok. Fáradjon be.
– Jó napot. Köszönöm.

Bejött, levette a kabátját. Tényleg barna kosztüm volt rajta.

A nagyobbik szobában ültünk le.

– Nem akarok sokat kertelni, tudja, miért kértem meg, hogy jöjjön ide. Van valamilyen információja a feleségemről?

Magához húzta a hamutartót, rágyújtott.

– Van. De előbb hadd kérdezzek én. Boldogan éltek?
– Azt hiszem, igen. Bizonyára tudja, a boldogság igazából csak a boldogtalanság hiánya. Én nem láttam őt boldogtalannak.
– Pedig az volt. Nem mondta az okát, de én láttam rajta. Ezért is hoztam össze a testvéremmel.
– Pardon?
– Igen, a testvéremmel. A bátyám egy eleven ördög. Tele van élettel, meglepetéssel. Az orvos is ezt írta volna fel a feleségének.
– Hogy merészel ilyen cinikus lenni! Egy házasságról van szó!
– Én csak a házasság egyik felét láttam. És arra ráfért a váltás.

Idegesen felpattantam.

– Tudja, miről beszél? Hogy merészel ilyen durván belenyúlni egy párkapcsolatba! – kiáltottam rá.

Ő is felugrott.

– Tudtam! Még a kritikát sem bírja!

Elpattant a fejemben egy idegszál.

– Milyen kritikát!? – ordítottam, és nyakánál fogva megragadtam az asztalon lévő borosüveget.

Nagyon megijedt. A kezdeti magabiztossága elpárolgott, pánikszerűen hátraugrott. Olyan szerencsétlenül, hogy a lába beleakadt az asztal lábába, hanyatt esett és beverte a fejét a fotel karfájába.
Gyanúsan nem mozgott. Néztem, aztán leengedtem a borosüveget, majd lassan az asztalra tettem. Közelebb mentem. Idegesen kerestem a pulzusát. Nem vert.

Ekkor csengettek. Pánikszerűen felnyaláboltam az élettelen testet és betuszkoltam a kanapé alá. A bejárati ajtó felé menet kidobtam a konyhába a plusz borospoharat.
Ajtót nyitottam. Egy rendőr állt a lépcsőházban.

– Jó estét kívánok – üdvözölt.
– Jó estét – válaszoltam, magam számára is meglepően higgadtan – Mit akar?
– Ön tett bejelentést a felesége eltűnéséről, nem?
– De, igen. Van valami friss hírük?
– Igen. Bemehetek?
– Persze.

A nappaliban ültünk le. Én egyből lefoglaltam a kanapét.

– Egyedül borozik? – nézett körül.
– Hiányzik a feleségem. Emlékezem.
– Elnézést.
– Mit tudtak meg?
– A felesége életébe belépett egy barna kosztümös nő. Tudott róla?
– Tudtam. Ezt akartam elmondani Önöknek, de nem hagyták.
– Kinyomoztuk mi ezt magunktól is! – önérzeteskedett.
– És?
– Megtudtuk, hogy nem csak a felesége tűnt el, hanem a nő bátyja is. Erős a gyanúnk, hogy együtt szöktek el valahová.
– Remek.
– Azért jöttem, hogy nem tud-e valamit erről a barna ruhás nőről? Esetleg a család barátja?
– Kizárt.
. Esetleg nem tudja, hol tartózkodhat jelenleg?
– Fogalmam sincs – igazítottam meg a kanapén a takarót.
– Kár. Akkor megpróbáljuk kinyomozni mi.
– Azt mondták, ebben nagyon jók.
– Természetesen – válaszolta komolyan. Vagy nagyon jó színész, vagy semmi érzéke sincs az iróniára.
– És akkor most?
– Tulajdonképpen végeztünk.
– Köszönöm. Azért jó tudni, hogy rendőrségünk mindig a forró nyomon jár.

Zavartan nézett rám. Ez talán már erős volt.
Végül felállt, elindult az ajtó felé.

– Majd értesítjük, ha megtudtunk valamit. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra. Köszönöm.

Elment. A konyhában ültem le. Borítottam egy vizespohár pálinkát, rágyújtottam. Hogyan fogok kimászni ebből a slamasztikából? Az igazat nem mondhatom, hiszen rögtön megkérdeznék, miért hazudtam a rendőrnek? És miért hinnék el, hogy hozzá sem értem a nőhöz – amikor minden okom megvolt rá, hogy megüssem?

Majdnem éjfélig üldögéltem a konyhában. Egyik cigiről a másikra gyújtottam rá. A pálinka is fogyott. De csak az idióta horváttengeres naptárt nézegettem a falon, semmilyen használható ötletem sem támadt.

Végül felálltam. Kicsit támolyogva.
Egy lehetőségem maradt csak.
Kihúztam az élettelen testet az ágy alól, becipeltem a fürdőszobába, beledobtam a kádba. Előkerestem a konyhából a nagy, recés élű kést. “Még a vascsövet is elvágja!” – jutott eszembe az ügynök, amikor rásózta a kést a feleségemre. Hát, meglátjuk.
Felhoztam a pincéből az utazó bőröndöket. A franc tudja, hogyan szaporodtak el ezek a lakásban, de volt vagy öt darab apró böröndünk, az a fajta, amelyik pont befér a repülőgép polcára.
Nagy levegő.
Igazából csak az első pár vágás volt nehéz. Amint legyőztem magamban a kezdeti undort, ugyanolyan higgadtan vágtam apró darabokra, mint ahogy csirkét, vagy halat pucol az ember. A darabokat bezacskóztam teszkós szatyrokba, majd mentek a bőröndbe. Hajnal kettőre végeztem is, az öt bőrönd katonásan sorakozott az előszobában.
Előszedtem a túrafelszerelések közül a régi gyalogsági ásómat, ittam még egy pohár pálinkát, majd elindultam az első bőrönddel. Szerencsére a lakótelep szélén lakunk, az akácos erdő közel van. Ha addig nem lát meg senki, akkor már jó vagyok.
Nem húzom az időt, hajnali fél ötre mind az öt bőröndöt sikerült úgy elásnom az erdőben, hogy senki nem látott meg. Utána még alaposan felcsutakoltam a lakást, majd visszaültem a konyhába. Valószínűleg ordítanom kellett volna a borzalomtól, de a sok pálinka elbódított és nem éreztem semmi mást, csak iszonyú fáradtságot.

Snitt. Így ébredtem fel. Szokásomtól eltérően nem ugrottam ki egyből az ágyból, hagytam, hogy az óra folyamatosan csörögjön.

Mi a fészkes fene volt ez az álom??

A lakás ugyanaz volt, ahol az álom játszódott. Másfél szobás panellakás, a nagyobbikban a nappali egy kanapéval, fotelekkel, egy pici konyha, előszoba a telefonnal, a félszobában – a hálószobában – egy ágy. Feleségem nincs, és soha nem is volt.
Általában tudom kezelni az álmaimat. Tudom, mik az előzményei, tudom értelmezni, mit akar mondani az a hebrencs módra gondolkodó tudatalatti. Néha még irányítani is tudom, mit akarok álmodni. De az isten szerelmére, hogyan értelmezzem akkor a soha nem volt feleségem eltűnését, aztán egy hulla mészárosi pontosságú feldarabolását és elásását?

Szédülten másztam ki az ágyból, lenyomtam az órát. Magamra kaptam egy pólót, kisétáltam a konyhába. Automatikusan összeraktam a kávéfőzőt, felraktam a gázra. Rágyújtottam. Itt valami nem stimmel.

Az előszobában csörgött a telefon. Kimentem, felvettem.

– Halló!
– Halló?
– Itt Usher lakás. Ki beszél?
– Kovács főhadnagy vagyok a rendőrségtől.
– Üdvözlöm. Mit szeretne?
– Csak arra voltam kíváncsi, otthon van-e?
– Mi a fene? Népszámlálás van?
– Mindjárt nem lesz olyan vicces kedvében. Két emberem van úton Ön felé, letartóztatási paranccsal.

Bevallom, elsápadtam. Nagyon közel volt még az az álom.
De aztán megkeményítettem a lelkemet. Csak egy álom!

– Ugye, viccel? Már nem olyan időket élünk, hogy bárkit is csak úgy le lehessen tartóztatni!
– Ne csináljon úgy, mintha nem tudná, miről van szó! Konkrét bizonyítékaink vannak!

Csak egy álom! Gondolatrendőrség? Ne bomoljunk már!

– Mire?
– Tudja azt maga! A bírósági tárgyalásig úgysem mondhatok mást!

Nem, a rendőrség nem ismerheti a gondolataimat! De… biztos, hogy én teljesen ismerem a cselekedeteimet???

– Jogaim vannak! Most azonnal tudni szeretném, mi alapján akarnak letartóztatni!
– Na, figyeljen. Itt van ez a papír… itt van… na, fene, hová is raktam…

Hallgattam. A telefonáló próbálta eltakarni a telefon mikrofonját, de nem teljesen sikerült neki.

– Margitka! Itt volt egy papír az asztalomon!
– Ha maga mondja, főnök.
– Ne marháskodjon. Itt, ezen a helyen volt egy papír!
– Nézze, tényleg nem tudom.
– Ja, megvan! Azért nincs itt, mert odaadtam a járőrnek, hogy vigyék magukkal!
– Milyen járőrnek?
– Maga teljesen hülyének néz? Az előbb volt itt Tamás zászlós meg Petyka tizedes, nekik adtam oda.
– Főnök, én tényleg nem akarok magával vitatkozni, de ma még senki nem volt a maga szobájában.
– Akkor hová tűnt a papír?
– Milyen papír?

Levette a kezét a mikrofonról.

– Halló?
– Igen?
– Úgy tűnik, van némi adminisztratív problémánk. Egyelőre nem megy ki a járőr Önhöz.
– Öröm és boldogság. Szabadna tudnom, miért jött volna ki a járőr, ha kijött volna?
– Mit képzel maga rólam?! Csak úgy kiadom a szolgálati titkot?
– Istenments.
– Azért. Még fogjuk keresni.

Lecsapta a telefont.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy higgadtan sétáltam vissza a konyhába. A cigarettám már elégett. Rágyújtottam egy másikra, a kávét belöktem a mikróba. Amíg a pohár odabent körözött, az ablakhoz sétáltam. A megszokott látvány fogadott: előttünk a lepusztult játszótér, a gyér fű, benne a kitaposott ösvény. Mert a lakótelepen soha nem oda rakják a járdát, ahol az emberek járni akarnak. A játszótér mögött pedig az akácerdő.
Az akácerdő. Az. Nagyot ugrott a gyomrom, ahogy visszaemlékeztem az álomra.
Besétáltam a nappaliba. Igen, itt van a kanapé, és itt van a fotel. Itt pattantam fel, itt ugrott hátra a nő. Itt van a fotel karfája, amelybe beleverte a fejét. A kanapé. A fotel, ahol a rendőr ült. A valóságban messze nem vagyok annyira erős gyomrú, mint az álomban, a fürdőszobába már nem mertem bemenni. De lehet, hogy csak a pálinka hiányzott.

Megint csörgött a telefon.

– Halló?
– Áááá, szép jó napot. Doktor Heppi vagyok!
– Én pedig Usher József. Miben állhatok szolgálatára?
– Ez jó! Nagyon jó! Miben állhat a szolgálatomra! Feldobta a napomat, komolyan!
– Mi van?
– Uram, az én praxisomban ilyen kérdés még nem hangzott el! Mindig én szoktam más szolgálatára állni!
– Mi ez, telefonvicc? Azt se tudom, milyen doktor Ön! Amennyire tudom, semmilyen szervi bajom sincs, nem szorulok rá semmilyen erőszakos orvosra!
– Nem vagyok én lódoki, Uram! Ügyvéd vagyok, a legjobbak közül! Csodálkozom is, hogy nem hallotta még a nevemet! Sztárügyvéd vagyok, Uram! A lehető legsztárabb!
– Aha.
– Na, térjünk a tárgyra. Az én specialitásom a rendőri erőszak. Bárhol, ahol csak egy apró nyomát is látom, rögtön beavatkozok. Higyje el, egyszerűen egy ilyen vacak kis kezdeti demokráciában, mint amilyen a miénk, rettenetesen fontos, hogy legyen valaki, aki fellép a rendőri túlkapások ellen!
– Akkor Ön valószínűleg eltévedt. Nem voltam kint akkor a Kossuth téren.
– Ha-ha! Ez nagyon jó! Önnel élmény beszélgetni! De nem erről van szó.
– Hanem miről?
– Tudomásom szerint úton van Ön fel egy rendőrjárőr, hogy letartóztassa. Tudja, hogy miért?

Elakadt a hangom. Már megint.

– Nem, nem tudom. Ön tudja?
– Hááá, hát pont ez a lényeg! Én se tudom. Márpedig nem tartóztathatnak le senkit, ha nem tudják, hogy miért!
– Aha.
– Van valamilyen tippje?

Gondolatrendőrség. De nem lehet! Nem működhet!

– Fogalmam sincs.
– Akkor ez abszolút az én esetem!
– Nem hinném. Most beszéltem a rendőrséggel, és bár meglehetősen zavaros volt az egész, de végül úgy vettem ki, nem küldtek ki senkit,
– Biztos Ön ebben?
– Nagyon úgy tűnt.

Érezhetően lehervadt.

– Kár. De azért tudjon róla, ha mégis megjelenik magánál a rendőr, rám számíthat!
– Köszönöm.

Visszasétáltam a konyhába. A kávéra elég volt csak újabb másfél percet nyomnom. De ezt is inkább csak megszokásból, mert már éppen eléggé ébren voltam. Mi a fészkes fene folyik itt? Álom? Valóság? Ki szerepel az egyikben és ki a másikban?

Amint pittyegett a mikró, kivettem a kávét, újabb cigi. Reggelinek bőven elég is volt ennyi. A mai zuhanyzást kihagytam, a fürdőszoba még mindig az a hely volt, melyet nem akartam látni. Felöltöztem. Órámra néztem: a francba! Rendesen el fogok késni a munkahelyemről.

Az előszobában felkaptam a farmerdzsekimet. Lefelé menet hirtelen ötlettel lesétáltam a pincébe. Egy darab kisbőrönd sem volt a fakkomban.
– Hülye! – nyugtáztam magamban. Soha az életben nem utaztam repülőgéppel, miért is kellett volna a pincében akár csak egy repülős böröndnek is lennie?

De nem tudtam szabadulni az álomtól. A játszótéren megálltam, körbenéztem. Igen, a foghíjas mászóka, a leszakadt hinták és a megrongált padok. Itthon vagyok. Amott pedig kezdődik az akácos. Elindultam az ösvényen. Semmi konkrét célom nem volt, mentem, amerre vitt a lábam. Bementem az erdőbe. Szoktam erre sétálni, mondhatni, ismerősként üdvözöltem a bokrokat. Aztán az egyiknél megálltam. Miért pont itt? A fene tudja. Nézegettem az avart. Igen, ezt valaki nemrégen bántotta. Látszik, hogy a levelek utólag lettek visszarugdosva. Megböködtem lábammal a földet. Puha volt.
Aztán legyintettem. Biztosan csak a kölykök játszottak valamit.
Nem mertem továbbmenni, visszafordultam.
Átvágtam a játszótéren, elsétáltam a villamosmegállóig. Megszállt az ismerősség érzése. Teljesen hülye vagyok. Elszabadult a fantáziám, és fura burokba vonta a valóság eseményeit. A megállóval szemben ott volt a tűzfal, rajta az óriásplakát, az összeragadt ujjú öreg sztárszakács reklámozott valami fűszerkeveréket. Ez a valóság. Ebben élek. Minden más csak fantázia.

Ránéztem az órámra. Kábé hét perc múlva jön a villamos. Szórakozottan kerestem a dzsekim zippzárját, hogy elő tudjak venni egy cigarettát, közben rutinszerűen szemügyre vettem a megállóban várakozókat. És megláttam. Ott állt a többiek közt, mondhatni teljesen közömbösen, teljesen érdektelenül, a barna kosztümös nő. A kezem jéggé dermedt. Dehogyis tudtam elhúzni a zippzárt! Megtántorodtam, nekidőltem a villanyoszlopnak. És csak néztem, és néztem… és egyáltalán nem érdekelt, mit gondol rólam a többi utas és mit gondol rólam maga a barnaruhás nő. Közben megérkezett a villamos, de én odaragadtam a villanyoszlophoz. Az utasok felszálltak – igen, a barnaruhás nő is – én pedig ott maradtam a megállóban, mint akibe villám csapott. Legalább két villamos ment el, mire eljutottam odáig, hogy kivettem egy cigarettát a zsebemből és rá tudtam gyújtani.

Idegkimerültség. Ez maradt az egyedüli magyarázat. Tény, ami tény, hajszolt hetek vannak mögöttem. Ez most megbosszulta magát, elválaszthatatlanul összekeveredett bennem a fantázia és a valóság, ráadásul fura véletlen folytán folyamatosan kapok félrevezető élményeket. Nem mondom, hogy soha nem voltam ilyen hurokban, de ennyire zavaros még sohasem volt az életem. Nagyon itt van az idő megállj!-t mondani.
Ahogy elegendő erőm gyűlt össze, elrugaszkodtam a villanyoszloptól, elindultam hazafelé. Útközben felhívtam a munkahelyemet és pszichés zavarokra hivatkozva kivettem pár nap szabadságot. Rámfér. Nem is kicsit.

Otthon leültem a nappaliban. Nem tudtam nem észrevenni, hogy szándékosan nem merek ránézni a fotel karfájára. Elgondolkoztam. Itt akarom én rendberakni a gondolataimat? Itt, ahol még a fürdőszobába sem merek kimenni?

Bekapcsoltam a számítógépet. Szerencsére rengeteg címet elmentettem az internetes életem során. Olyan faházak címeit, ahová el lehet vonulni a világ elől. Kikerestem azt, amelyik a legmesszebb volt minden lakott településtől, és ugyanazzal a lendülettel egyből le is foglaltam. Az egyik mániám, hogy mindig legyen menekülőcsomag. Most se volt másképp, csak elő kellett kapnom a beépített szekrényből a megpakolt hátizsákot, belerakni néhány plusz apróságot – és már indulhattam is.
Beültem a kocsiba, beüzemeltem a gps-t, elindultam. Ahogy az autó falta a kilométereket, úgy nyugodtam egyre le. Az idegeim. Tutira azok játszanak velem. Egy hülye álom. A hülye rendőrség. Mi ezen a szokatlan? Amióta ebben az országban élek, a rendőrség mindig hülye. Aztán az ügyvéd. Miért pont ő lenne a normális? A megállóban a barna ruhás nő meg… megint a fantáziám. Megnéztem én igazából az arcát? Amilyen felfokozott idegállapotban voltam, elég volt csak a barna ruha ahhoz, hogy kikattanjak. De most elmegyek a hegyekbe, a fenyők közé, lenyugszom, és minden rendben lesz.

Nem egészen ez történt. Amint megérkeztem a közeli faluba, a szállásadó igencsak törte a kezét. Hogy ő sem így képzelte, de sajnos így alakult. Amikor leveleztünk, úgy rémlett neki, hogy szabad a faház, de aztán kiderült, hogy mégsem. Egy másik pacák is lefoglalta ugyenerre az időpontra. De ne menjek már el, próbáljunk megegyezni! A faház két szintes, fent is van egy szoba, lent is van egy szoba, elférnénk ott mind a ketten.
Nyilván bepöccentem. Veszekedtem is. Aztán legyintettem egyet. 300 kilométert autóztam, most forduljak vissza? Meg biztosan az a jó nekem, ha nem találkozom senkivel és csak a saját – meglehetősen zavaros – gondolataimmal maradok? Ha van itt egy pacák, akkor tudunk beszélgetni egymással. Ki tud szakítani a köreimből. Még akár jó is lehet így.
Szóval maradtam.
Mivel elsőként érkeztem, becuccoltam lentre. Sétáltam egy nagyot, aztán ittam néhány pohár pálinkát és hamar elnyomott az álom. Nem is találkoztam a társammal.

De az az álom…

Nem volt hosszú. Egyszerűen csak visszakerültem az előző nap reggelére. Ugyanúgy felkeltem, ugyanúgy megtörténtek a bizarr telefonbeszélgetések. Ugyanúgy elsétáltam az akácerdőbe. Ugyanúgy kimentem a villamosmegállóba.
De az álom innentől teljesen megváltozott. A megállóban csak a barnaruhás nő várakozott.
Amikor kiértem és nekidőltem a villanyoszlopnak, odajött hozzám. Egészen közel hajolt, pár centiről nézett a szemembe. Nagyon sokáig, nagyon átütően nézett. A szeme… szószerint égetett. Majd – még mindig közelről – meglehetősen torokhangon – csak annyit mondott: – Ssshhh! Nem téged kereshhhlek!

Ennyi volt. Felriadtam. A párnám csatakos volt, a hajam nemkülönben. Nem is bírtam visszaaludni. A félhomályban felöltöztem, majd a pirkadó világosságban elindultam sétálni az erdőbe. Elmenekülni a zaklatott gondolataim elől? Bah! Nem megy az egyik percről a másikra. Úgy látszik, nagyobb a baj. De majd rendeződik.

Kilenc óra körül értem vissza a házhoz. A lakótársam kint üldögélt a faház lépcsőjén, éppen a reggeli kávéját iszogatta.

– Szervusz! – üdvözöltem.
– Szia! – intett.
– Látom, te is tudod, mi a jó – mosolyogtam rá – Messze a világtól, élvezni az erdő közelségét.
– Pontosan – mosolygott vissza – Kérsz kávét?
– Megköszönném.
– Hozd a poharad.

Töltöttem én is egy kávét, rágyújtottam.

– Koránkelő vagy, ugye? – kezdeményezett.
– Én? Dehogyis!
– Akkor miért járod hajnalok hajnalán az erdőt?
– Huh. Ez hosszú történet. Rosszat álmodtam.

Elkomorult.

– Rosszat álmodtál? Mi volt az?
– Visszajött a nő.
– A barnaruhás?

Abban a pillanatban, ahogy kimondta, rájött, hogy nem kellett volna. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, minden megvilágosodott előttem.

Nem a saját álmaimat álmodtam!

Valami, a túloldalról, kereste a lehetőséget, hogy rátaláljon arra, akivel elszámolása volt. Álmokat küldött arra érzékeny emberek tudatába. Bízott abban, hogy a megzavart emberek, önkéntelenül is, olyan mozgásokba kezdenek, melyek egyszer, valamikor, elvezetnek ahhoz a személyhez, akit veszettül keres.

Néztük egymást. A szemek úgy szűkűltek, ahogy mindkettőnk agya dolgozta fel az információkat. Tudtam, hogy ő volt az, akinek megszökött a felesége. Ő volt az, akinek a lakásában meghalt a barnaruhás nő. Ő volt az, aki végül erőt vett magán, feldarabolta, majd elásta. Ő pedig tudta, hogy én vagyok az a tudat, akin keresztül a túloldali, bosszúszomjas szellem megtalálta.

Vidám hétvégénk lesz. Itt, a minden lakott településtől távoli, isten háta mögötti erdő szélén megbújó faházban.

Mai idézet

Melyet Hrabal mondott Brodszkijnak, abból az apropóból, hogy Brodszkij szerint Nyugat és Kelet-Európa között a határ az Elbánál húzódik.

Keleten létezik valami, amit a valóság negatív elfogadásának nevezhetnénk: a valóságot, amiben élünk, elfogadjuk, még ha elfogadhatatlan is…