Balfék

Nem sokon múlott, hogy idén ne írjak már februárban “Én már fürödtem a Dunában idén, és te?” címmel posztot.

Pedig minden jól indult. Otthon mindenki mosolygott, amikor a családfő váratlanul beöltözött viziembernek.

From MiVanVelem

A nap ugyan nem sütött, de cserébe a szél sem fújt. A levegő 1 fokos volt, ami azért már elég közel van a leghidegebb időhöz, amelyben még kajakozni lehet. (Ez alatt már jégcsákány is kell.) Én meg úgy voltam vele, hogy minden vízhatlan rajtam – legalábbis korlátozottan -, akkor mi bajom lehet?

Az optimizmusom egyből lelohadt, amint megláttam Dunaharasztiban a terepet. A vízszint legalább 80 centivel volt a stég alatt. A közelben meg kajánul vigyorgó horgászok. Nyilván felmerült bennem, hogy nagy arccal bemegyek a vízbe – esetleg demonstratív célzattal fürdök is egyet – és úgy szállok be a kajakba, közvetlenül a vízből. Csakhogy. Ahhoz el is kellett volna jutnom a vízhez. A 70 centivel alacsonyabb víz egyben azt is jelentette, hogy kábé hat métert kellett volna sétálnom durván mély és durván büdös iszapban, hogy egyáltalán víz legyen előttem. Ezen kívül volt még egy meglehetősen meredek sólya, mely szintén az iszap szélén végződött. Végül ez utóbbin valahogy beevickéltem, de tényleg csak hajszálon múlott, hogy nem fordultam bele az iszapos vízbe rögtön az elején.
Nem is időztem sokat a part mellett, tekertem befelé a vízbe. Mert az már csak víz.
Jó hideg.

Ott ültem a kajakban, a Soroksári Duna közepén. A két garnitúra kesztyű (tesztelés!) a hullámkötény zsebében, de a kötény még nem volt ráfeszítve a beülőre. Kezdtem is ezzel. Az evezőt szolídan rátettem magam mellé a vízre, majd elkezdtem igazgatni a szoros gumit. Nagyon szoros volt. Vagy az anyag ment össze, vagy a kajak beülője nőtt meg, de az istennek sem akart beakadni. Ekkor néztem oldalra. Az evezőlapát kábé 60 centire elsodródott mellőlem. Ez pont az a távolság, amikor még tisztán látszik rajta minden karcolás, de már nem érem el. Kesztyű még nem volt rajtam, így puszta kézzel próbáltam meg közelebb evickélni. Csak éppen ahogy csapkodtam és közeledtem a lapáthoz, az általam keltett hullámok a lapátot is arrébb lökdösték. Egészen addig, amíg a lapát bele nem került a sodrásba és el nem indult vidáman Ráckeve felé. Ez már nem volt tréfa, hatalmas húzásokkal ívesen a lapát elé kerültem (mindezt hátrafelé) és végül kihalásztam. Huh. Ekkor már a HÉV híd alatt jártam, a horgászok meg áldották a szerencséjüket, hogy a szürke idő ellenére is kijöttek, és ilyen vidám showműsort kaptak. Stabilizáltam a helyzetemet, majd hőfúvásos technikával próbáltam életet lehelni a kezeimbe. Amikor eljutottam odáig, hogy újra tudtam mozgatni az ujjaimat, újból nekifutottam a mutatványnak, csak most már keresztbefektettem magam előtt a lapátot. Hát, ettől nem lett egyszerűbb a feladat, különösen elgémberedett ujjakkal. Aztán az ötödik-hatodik próbálkozásra valahogyan felkáromkodtam a spricót. Huh. Gyorsan feljebb is eveztem, mert már kezdtem unni a vigyorgó horgászokat.

Kesztyűteszt. Mert már csak ez hiányzott.

Nyilván nem a legjobbkor, hiszen mindkét kezem vörös is volt, vizes is volt, meg fájt is egy kicsit. A tisztán neoprén kesztyűt nem is tudtam felhúzni, igazából esélyem sem volt. Jöhetett a csodakesztyű. A balos simán felment, be is tudtam dolgozni a kézelő alá, szuper. Valami eszméletlen kinlódással, foggal-körömmel felszenvedtem a másikat is. Kézelő. Közben harc az evezővel. De végül minden sikerült. Ott ültem a víz közepén, minden felszerelés a helyén volt. A vízparton sátrazó hajléktalanok meg is tapsoltak.
Körülbelül 300 métert tudtam evezni így. Aztán szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ez a kesztyű sem az igazi. Pedig meleg volt, meg tudtam szorítani benne az evezőlapátot… de nem jól. A kesztyűben teljesen más izmaimat mozgattam a jobb kezemen ahhoz, hogy húzni és tekerni is tudjak. Ezek az izmok pedig nem szoktak hozzá a terheléshez, 300 méter után már cefettül fájtak. Végül a passzív bal kezemen fent hagytam a kesztyűt, az aktív jobbon meg nem maradt semmi. Nem csak hülyén nézhettem ki, de eléggé hülyén is éreztem magamat. Ezen még dolgoznom kell egy kicsit.
Meg a cipő témán is, mert a magasszárú neoprén zokni és a neoprén kalucsni nagyon jó a víz ellen, de melegíteni semmit sem melegít. A többi ruha viszont nagyon szépen működött. Eltekintve attól, hogy a dzsekim kézelője még nem volt meghúzva, amikor kézzel eveztem a lapátom után, így mindkét kezem hónaljig csuron vizes volt belül.

Innentől mondhatni nem történt semmi érdekes. Konstatáltam, hogy igen, elszoktam az evezéstől, hamarabb fájdult meg a csuklóm, az üléspozíciót is sűrűbben váltogattam. A négy órás evezgetés helyett megelégedtem kettő órával is. (Nem mintha hozzá tudtam volna férni a karórámhoz persze, melyen egyszerre feszült a kesztyű és a dzseki neoprén kézelője.)

Közeledtem vissza a csónakház felé. Gondolkodhattam, hogyan fogok kiszállni. Végül sikerült teljesen felhergelnem magamat. Magasan van a stég? Na és. Nehogy már pont ilyesmitől tojjak be. Nemrég papoltam egy csomót a mozgáskoordinációról. Itt se kell más.
Na jó, stratégia igen. A Szlovák Paradicsomban azért mindig volt egy elképzelés, hogyan győzöm le az aktuális akadályt, itt meg csak olyan South Park szintű akadt: vízben vagyok – varázslat – parton vagyok.

Már messziről kiszúrtam, hogy nincsenek horgászok. Megnyugodtam. Sehol nincs senki. Addig szarakodhatok, amíg akarok. Ha vízbeesek, a mérsékelten vízálló ruha bőven kitart addig, amíg partra evickélek. Mi bajom lehet?
Erre mire odaértem, kisétált egy négyfős család a stégre. Vizet nézni. Ilyen tényleg nincs. Két óra alatt alig láttam embert, erre pont ott, ahol balfaszkodni szeretnék, kijön egy négyfős család és nézik a vizet.

Nyilván nem szálltam ki, mentem még egy kört. Bíztam benne, hogy nélkülem nem találják annyira izgalmasnak a vizet, hogy inkább azt nézzék, ne a Való Világot. Így is lett, negyedóra múlva visszaérve tényleg nem volt sehol senki.

Becserkésztem a stéget. Mellésimultam. A kajak lenyugodott, én pedig mindkét kezemmel felnyúltam a peremhez, közben csípőből toltam vissza a kajakot a stég lábához. Néhányszor felhúztam, majd visszaengedtem magamat, majd egy nagy lendülettel kicsúsztam a kajakból és ráültem a hátsó deckre. Innentől már csak fel kell állnom és kirúgni magamat a stégre. Felfektettem a jobb kezemet, ránehezedtem és megpróbáltam felhúzni, feltolni magamat. Ekkor döntött úgy egy kiálló csavar, hogy felhasítja a dzsekim ujját. Ami egy cefet drága, vízálló dzsekinél nem túl kellemes élmény. Persze egyből visszaültem a kajakba, beeveztem a holtág közepéig, visszafordultam, majd teljes erővel nekiszaladtam a saras dágványnak. Sikerült elég jól ki is futnom. Kipattantam, sípcsontig bele is süppedtem a sárba, de lendületből kirongyoltam, magammal húzva a kajakot. Már a parton kezdtem el lekáromkodni a csillagokat is az égből. Hogy itt él az ember, nem messze a víztől, mozogna, sportolna, evezne vadul – és ennyire el van hanyagolva még az istenf… is, hogy nem lehet normálisan se vízre, se partra szállni.
Átcipeltem a kajakot a sólyához – persze ekkor már ott is csupa büdös saras lettem, ahol eddig még nem – aztán nagyjából lemostam magamat, meg a kajakot. Nyitottam az ajtót, de az elgémberedett ujjammal félrenyomtam egy gombot a kódomból, clear gomb meg nincs a panelen. Ne tudd meg, mennyire frusztráló ott állni egy villogó panel előtt, tudni, hogy másodpercek múlva ez az egész szar neki fog állni veszettül szirénázni, és hiába van legális kódod, nem tudod neki beadni, mert nincs olyan gomb, hogy újrakezdés. Ez így be is következett, kábé két perc szirénázás után állt vissza a panel olyan állapotba, hogy újra be tudtam gépelni a kódomat és leállt a műsor.
Kirángattam két motorcsónakot a csónakházból – mert egyébként nem férek a polcomhoz – feltettem a kajakomat, összecsomagoltam mindent, bezártam az ajtót. Ekkor ért oda a járőr által riasztott hapi, hogy miafene volt ez. Elmagyaráztam neki. Még megkérdezte, hogy voltam-e a vízen is? Elég volt csak a saras és illatozó magamra mutatnom.

Aztán hazacsorogtam, itthon Nej varázsolt valamit a dzsekivel, úgy néz ki, megmarad. Majd legközelebb megnézem.
Például megint adok 60 centi fórt az evezőlapátomnak.

14 Comments

  1. “tudom miről beszélsz!”:-))
    A motorosfelszerelés se háziruha:-)))

  2. Az igaz. Csak éppen motorozás után nincs tele a lakás száradó ruhával. (Hacsak nem mentél túl gyorsan.:)

  3. Irigylem az elszántságodat :-))

    (Azért be kell látnunk, hogy a kajak alaphelyzetből “jóidős” sport.)

  4. @Goosnargh:
    Valamikor volt nekem is egy visszatérő szuperhős rajzfigurám. Úgy hívták, hogy Supersuckr.

  5. @Béka:

    Tudod, jól fogom érezni magam, ha beledöglök is. :)

  6. hacsak nem mentél szakadó esőben:-))

  7. Nem lehetne egy madzaggal megoldani az evezőelsodródás problémáját?

  8. @Árpi:

    Természetesen igen, van is ilyen spéci rögzítőmadzagom. Csak éppen az RSD-re nem szoktam levinni.

  9. “Csak éppen az RSD-re nem szoktam levinni.”

    Ez az amit _mindig_ magaddal kell vigyél. Én a szemetet sem szoktam levinni úgy, hogy ne legyen összegöngyölve a zsebemben :)

  10. asszem megiscsak maradok a flippernel :-D)

  11. @libazzoli:

    :))

    Ja, meg mindig legyen nálad egy iránytű, egy síp, egy peremes sapka, napolaj, szőlőcukor és jelzőrakéta.

  12. ” idén ne írjak már ”

    meg ne probáld, mert össze fog érni a bajszunk!

    http://www.parameter.sk/galeria/15536

  13. @fredi:

    Ó, ez nem szándék kérdése. Az emberben egyszer csak feléled a fürdési vágy, a kajak ezt megérzi, és már segít is.

Leave a Reply to JoeP Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading