Isztam buli 03/05

2010.12.28; kedd

Bevásárlás. A pékségben, anélkül, hogy egy szót is beszéltünk volna, üdvözöltük egymást az eladóval, vettem négy péksütit, egy kenyeret, ez utóbbit felszeleteltettem és végül fizettem. A vegyesboltban elmagyarázták, hogyan kell mondani a kolbászt, aztán lebeszéltek a kiszemelt felvágottról, hogy az szar, vegyek inkább egy másikat, utána meg nem tudtam elmagyarázni a hapinak, hogy a teljes rudat kérem, pedig már az egész bolt győzködte, ugyanis a vevők megértették, de az eladó mentális blokkján valahogy nem ment át, hogy létezik olyan, hogy valaki egy egész rúd felvágottat szeretne venni. (Valami olyasmi lehetett ez, mint amikor Fehér Klára, az ősblogger, elmesélte, hogyan néztek rá Japánban, amikor egy kiló húst akart vásárolni a hentesnél.) Aztán amikor megértette, hosszan csóválta a fejét. Végül a békesség kedvéért kettévágattam a rudat és csak a felét vittem el. (Előttem egy fazon kért egy két centis darab kolbászt, lemérték, majd kért hozzá még egy centit, mert lehet, hogy kevés lesz.)

Reggel én is kipróbáltam a zuhanyt. Először elgondoltam, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal és ülés közben zuhanyzok is, de aztán eszembe jutott, hogy a tegnapi tapasztalatok szerint nincs melegvíz, így meg azért kellemetlen lett volna egyszerre két dologra koncentrálni. Meleg víz tényleg nem volt, de legalább frissen indult a reggel. Ja, a bojler márkája Fakir. Tényleg.

Mosogatás. A konyhában csak egy csap van, hideg vizes. Nincs is sok értelme áthozni a bojlerből a vizet, az is csak hideg.
– Nincs mosogatószer – közölte Nej.
– Dehogyis nincs. Tegnap vettetek tusfürdőt.
– De azt samponnak vettük.
– Na és? Biztosan jó lesz mosogatószernek is. Mosóhatás, tudod, rso3na. Vegyészmérnökök lennénk, vagy mifene.

Szomorú illusztrációként darvadozott a konyhapult szélén egy pohár gránátalmalé. Tegnap vettünk egy liter 100%-osat, mert a csajok azt mondták, hogy ők ilyet még nem ittak. Nem is nagyon fognak, mert durva íze volt.
– Ezt ismerem – jelentettem ki kóstolás után – nagyjából ilyeneket kevertünk magunknak, amikor Kása Zolinál dolgoztam az olaj tanszéken.
Először nem hitték el, pedig tényleg. Valami projektmunkán almasavat kellett gyártanunk ipari mennyiségben, abból meg cukorral, citrompótlóval pont ilyen löttyöt tudtunk keverni.

Reggelire Nej ráborult az olajbogyóra. Ő még nem tudta, hogy datolyát eszik.

Aztán elindultunk. Eleinte jókedvűen, később egyre ingerültebben, egyre többet káromkodva. Ez nem volt a mi napunk.
Pont a lépcsőházban sétáltunk lefelé, amikor arra gondoltam, hogy oké, köd van, borult az ég, hol csak csepeg, hol esik is az eső… de legalább szél nincs. És mivel egész hétre ilyen időt mondtak, így valószínűleg nem is lesz, hiszen nincs kicserélendő levegő. Erre ahogy kiléptünk az utcára és rágyújtottam egy szivarra, olyan szél kerekedett, hogy alig hallottuk egymás hangját. Ki is tartott, egész nap. Hiába nem volt hideg, de a csepergő eső a viharos széllel összehozta, hogy legalább tíz fokkal szarabbnak érezzük az időt. Persze nem vittem sapkát, Dóra nem hozott pulóvert… vidám napnak néztünk elébe. A szivar nyilván ment a levesbe, ilyen erős szélben nem lehetett élvezni belőle semmit.

Bronz oszlop a delphoi-i Aphrodite templomból, mögötte egy egyiptomi obeliszk – From Isztambul 2010

A Hippodrome-nál újból megpróbálkoztam a szabad wifivel. Tegnap azért adtam fel túl hamar, mert szakadt az eső. Gondoltam, hogy majd ma. Eső nem is volt… de a viharos szél miatt megint feladtam, mentem valami nyugisabb helyre. (A mobil hol látta, hol nem látta a wifit… szóval nem olyan acélos ez az agyonreklámozott szabad hozzáférés.)
Közben, ahogy ott táncolgattam a készülékkel, rámakaszkodott valami füzetárús pióca. Mondtam neki angolul, hogy nem kérek, aztán azt is, hogy hagyjon békén, de csak nem mászott le rólam, így végül indulatosan rákiabáltam, hogy “tünjél már a picsába!” – Ah, ungerézi? – derült fel az arca. Kapott egy mosolyt.

Kék Mecset – From Isztambul 2010
Kék Mecset – From Isztambul 2010
Kék Mecset – From Isztambul 2010

Kék Mecset, avagy Ahmet szultán mecsetje.

Erre ne vegyél mérget, de nekem úgy tűnik, hogy egy mecset rangját alapvetően az határozza meg, hány torony tartozik hozzá. Amikor jöttünk befelé, leginkább egy-, illetve kéttornyos példányokat láttunk. (Köztük frissen épülőket is. Nekem, mint egrinek, aki megszokta, hogy a minaret az egy történelmi emlék, ez meglehetősen fura élmény volt.) Ehhez képest elképesztő, hogy a két épület, a Hagia Sophia és a Kék Mecset összesen tíz toronnyal bír. Nagy ászok, ha találkoznak.

Ha jól tudom, amikor az építtető szultán elárulta, hogy hat tornyot tervez a mecsethez, az iszlám világ teljesen felháborodott. Hiszen hat tornya van a mekkai nagy mecsetnek is, és hogy jön ahhoz egy ilyen kis, vidéki mecset, hogy a nagy mekkaival helyezze egy szintre magát? A szultán a problémát a viccbeli Újgazdag módjára oldotta meg: odaszólt a mekkaiaknak, hogy nesztekbazdmeg, itt van egy kis pénz, építsetek hetedik tornyot a mecsetetekhez. (Jelenleg 10 van, ergo azóta történhetett néhány hasonló konfliktuskezelés.)

Körbejártuk, megnéztük az udvart, majd megkerestük, hogyan lehet bejutni. Nem számítottam egyszerű menetre, mert ez egy még ma is hivatalosan működő mecset, bonyolult bejutási koreográfiával. Nem is volt az. Például mindenkinek le kellett vennie a cipőjét és egy nylonzacskóban cipelnie a kezében. (Elég kíváncsi voltam, van-e akkora zsákjuk, amekkora a túrabakancsomnak kell.) Nem győztem veregetni a vállamat, hogy mégsem a Garfield-es zoknimat vettem föl. Allah nem valószínű, hogy túl könyörületes lett volna. Aztán megtaláltuk a sort, mely a bejutásra várt. Cefet hosszú volt, de szerencsére pont mögöttünk volt egy privát idegenvezető, és mondta a kuncsaftjainak, hogy nyugi, gyorsan halad a sor, max 5 perc múlva bent leszünk. Nem találta el, mert 3 perc múlva mindenkit elhajtottak a fenébe, mondván, hogy odabent mise van. Jöjjünk vissza másfél óra múlva.

Oké. Menjünk át addig a Hagia Sophia mecsetbe. Aztán amikor megláttuk a sort – akkora volt, mint 40 évvel ezelőtt a Lenin mauzóleumnál – inkább úgy döntöttünk, hogy jobb lesz a vár. De ott is sor volt, igaz kisebb. Beálltunk. Vártunk. Az előttünk állók unták el, megszólították a kapukat őrző fegyvereseket, hogy miaf. Na, itt találkoztunk először angolul nem tudó emberekkel. De mutogatásokkal sikerült elmagyarázniuk, hogy a vár egész nap zárva lesz. Mondjuk, így már érthető, miért volt akkora tömeg a Hagia Sophia előtt.

Mi meg ott álltunk, csonkára futva. Végül kínomban kitaláltam, hogy megcserélek két napot. Szerdára minden meteorológiai oldal heves esőt jósolt, azt a napot biztosan a fedett bazárban fogjuk tölteni. Eredetileg csütörtök lett volna az Aranyszarv-öböl túlsó partjára – így hát megadóan elindultunk ma, azaz kedden a híd felé.

Rüsztem Pasa Mecset és a Süleymaniye Mecset – From Isztambul 2010
Hangszerboltok utcája – From Isztambul 2010
Galata torony – From Isztambul 2010
Nosztalgia villamos az Istiklai utcában – From Isztambul 2010

Ábra

Nem volt jókedvű séta. A szél nem pihent egy cseppet sem, a járdák szűkek voltak, a törökök sokan, az autók hihetetlen pofátlanul nyomultak, gyakorlatilag mindenhol (járdán, forgalomtól elzárt területeken, semmi nem számított) – tényleg baromi kellemetlen volt. Még úgy is, hogy útközben beléptünk egy baklaváshoz. (Eszméletlen mennyiségű ilyen kis bolt van, melyekben 50-60 féle mézben tocsogó édességet lehet kapni. Rendszerint elegánsan becsomagolják, mi pedig arrébbmegyünk egy sarokkal, hogy ne lássanak a boltból, majd feltépjük a dobozt és még az utcán megesszük a sütit. Nej hátizsákjában meg mindig van víz. Turisták vagyunk, vagy nem?)

Átmentünk a hídon, majd kedvenc sportom következett, az utcavadászat. Tábla nélkül, naná. Ha valaki azt mondja neked, hogy Isztambul egy lapos város, köpd le, belezd ki, taposd meg. Egyszerűen félek eltévedni, akkora lejtők, meg emelkedők vannak mindenfelé. Én az egész stratégiámat arra építettem, hogy nagyjából tudom az utat, aztán majd a minaretek alapján tájékozódom. Ja. Olyan meredek dombok vannak, hogy a minareteket is csak akkor veszed észre, ha már beverted az orrod a falába. A GPS meg gyakorlatilag felejtős, akkora borulás van a városon, hogy a készülék még az eget sem látja, nemhogy a műholdakat. Nyomtatott térkép… az meg a szálláson, mert nem ide készültünk.

Ennek ellenére elég jól megtaláltunk mindent. Igaz, közben ezerrel rákezdett az eső is, ami a széllel együtt durva koktélt képezett.
Be is ültünk gyorsan egy kávézóba.
Originál török kávé. Dóra már ravasz volt, nem azt kért. Így végignézhette, hogyan szorulnak ökölbe vele szemben az arcok.
– Valaki szóljon a pincérnek – krákogtam, amint szóhoz jutottam – hogy nem jól keverték el a neszkafét.
Aztán mivel nem volt aprónk, ez meg ilyen brieftasniban hozom ki a számlát tipusú hely volt, még jó nagy borravalót is kaptak.

Páduai Szent Antal temploma – From Isztambul 2010

Hirtelen egy katolikus templom. (Suddenly a church.) Csak benéztünk, ha már erre jártunk. Ide a változatosság kedvéért sapkában nem lehetett bemenni, viszont a cipő maradhatott. Kissé bonyolult ez a vallási divat. Odabent furcsa templom: oltár például nincs, pusztán egy asztal, mögötte feldíszített karácsonyfákkal. A hallásküszöb határán karácsonyi énekek szóltak, a hívők széttárt kezekkel imádkoztak.

Találsz egy utcát, és csak hangszerboltok vannak benne, de vagy ötven. Aztán egy kórházhoz érsz és hirtelen belefutsz vagy húsz gyógyszertárba. Egész addig egy darab sem volt. Kiérsz a dzsumbujból egy főbb utcára és rögtön egymás mellett vagy tíz búvárbolt. Felosztották a várost?

Felértünk a Takszim térre, de sok köszönet nem volt benne. Szakadó eső, viharos szél, rengeteg ember, dudáló autók. Mi azt mondjuk magunkról, hogy stresszes életet élünk, de az az általános nyomás, ami itt nehezkedik rá az utcán az emberre, jóval nagyobb, mint nálunk.

Ahogy a viharos szél fújja be az esőpermetet a kabátunk, a pulóverünk és a bőrünk alá, ugyanúgy fújja be az eladási kényszer a kabátunk, pulóverünk és bőrünk alá a török hiénákat. Nem lehet lassítani. Ha bárhol megállsz egy pillanatra, mert meg akarsz nézni valamit, már rohan és akaszkodik is a válladra egy kullancs. Egy félreeső helyen láttam egy búvárboltot. Be akartam nézni a kirakaton, milyen neoprén ruháik vannak. Abban a pillanatban az eladó rúgott fel mindent a pultnál és rohant ki, hogy bevonszoljon. Elmentünk egy sor halétterem mellett. Habár mindenhol ki volt rakva az étlap, de azt hiszed, tudtunk vetni rájuk akár csak egy pillantást is? Ahogy meglátták a szemeden, hogy lassítani akarsz, már rohantak is le és nem hagyták, hogy rajtuk kívül mással foglalkozzál. (Szívemcsücske, ehe. Legalábbis ezt mondta nekem egy decens hatvanas, kövér török férfi, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk.) Nem zavarja őket, hogy objektívet cserélsz, fotózási pozíciót keresel vagy éppen telefonálsz. Rádmászik, nem tudod elzavarni és csak mondja, mondja az aznap beletöltött sablonszövegét. Annak meg nem szabad bedőlni, amikor azt kérdezi, hogy honnan jöttél, Igazából csak azt akarja, hogy elkezdjetek kommunikálni. (Persze ha éppen erre vágysz, akkor hajrá. Mi néhányszor jókat vigyorogtunk velük. De nem ilyen istentelenül cudar időben, mint amilyen ma volt.)
Viszont meglepően jól érzik, mire van szükséged. Tegnapelőtt az utazási irodát kerestük reptéri tranzit ügyben és a rámakaszkodott kullancs az ‘airport taxi, airport taxi’ mantrát hajtogatta. Kicsit később egy másik a ‘you have lost?’ dumával jött, amikor tényleg. Ma pedig egy harmadik azt kérdezte meg, hogy nem innék-e egy sört, mindezt pont akkor, amikor semmi másra nem vágytam, mint egy pohár sörre valami száraz helyen.

Galata híd – From Isztambul 2010
Pecások a Galata hídon – From Isztambul 2010
Sül a vacsora – From Isztambul 2010

Délután ötre értünk haza, egy nagy szatyor baklavával. Abban maradtunk, hogy az édesség jó lesz ebéd helyett, aztán pihenünk, utána meg csapunk egy esti sétát és valahol a bazárrengetegben majd vacsizunk kebabot.

Baklava és minden más édesség – From Isztambul 2010
From Isztambul 2010

Megjegyzés: óvatosan ezekkel a sütikkel. Nem igazán nagyok, olyan 2*2*3 centis hasábok. Én napi hat darabot ettem belőlük, mert meg akartam kóstolni mindegyiket. Gondoltam, a napi 10-12 kilométer gyaloglás egy meglehetősen dombos városban csak elégeti a plusz kalóriákat. Nos, a végeredmény: +3 kiló négy nap alatt, a lassan normalizálódó vércukorszintem 5.9-ről 6.7-re ugrott vissza.

Hét óra körül mozdultunk meg, addig többen is kihorkolták a lovat a lóbőrből. Ahogy támolygott le a család a szűk, vakolatlan lépcsőházban, simán lehetett volna zombis filmet is forgatni velük.
Az időjárás bezzeg nem pihent, az eső továbbra is esett fentről, a szél továbbra is fújt oldalról, a szabad wifit meg se próbáltam keresni.
– Ugye, most nem viszünk vizet? – kérdeztem az induláskor.
– Nem – válaszolta Nej.
– Akkor üres a hátizsákod?
– Igen.
– Remek. Kapsz egy fényképezőgép-állványt.

Végre sikerült az abszolút optimális úton eljutnunk a Hippodrome-hoz. Itt támadt fel igazán a szél.
– Ajjaj – sopánkodtam.
– Mi van?
– Ilyen időben állvánnyal fényképezni, kegyetlen egy munka. Térdepelgetni, kirakni a fényképezőgépet percekig az esőbe, odafagyni a szélben a vázhoz…
– Tudok segíteni?
– Igen, amíg állítgatom a gépet, föléhajolsz kitárt kabáttal.
– Ööö…
– És amíg ott vagy, és úgyis ráérsz, rátehetem a fejedre a gépemet? – kérdezett közbe Barna.
– Állványcsavart ne szereljek a fejem tetejére? – készségeskedett gyanús udvariassággal Nej.

Német kút – From Isztambul 2010
Kék Mecset – From Isztambul 2010
Hagia Sophia – From Isztambul 2010

Végül próbálkoztam, próbálkoztam keményen az állvánnyal, de nem ez volt az ideális este. Mire beállítottam mindent, ronggyá ázott a gép. Alig volt olyan pillanat, amikor nem volt vízcsepp az objektíven, ami nappal nem gáz, de sötétben baromira tudja szórni a fényt. Nej persze nem szerelt csavart a fejére, sőt, a kabátját sem adta ide. Ennek ellenére készült néhány használható kép. A többin a felhők bemozdultak. A széltől.

Egy ideig elsőosztályú szállodák és éttermek között vezetett az utunk. A tengernagyok és tábornok alig győztek kiszaladgálni az esőbe, hogy megkérdezzék, akarunk-e vacsorázni. Tényleg sajnáltam, hogy nem tudok törökül, mert szívesen elmagyaráztam volna nekik, hogy igen, akarunk vacsorázni, mégpedig egész pontosan a bazár legótvarabb kebebsütőjénél. Egyéb kérdés?
Végül mégsem az lett. A holnapi felhőszakadás elől úgyis a bazárba menekülünk, majd eszünk akkor kebabot. Most inkább körbejártuk a szállásunk környékét, láttunk arrafelé is elég koszos kajáldákat. De nehogy ne legyen benne semmi érdekes, elindultunk az orrunk után a szállás felé. Eszméletlen sikátorokban jártunk, a nyócker valószínűleg csak jelenthetne. Mész a szűk utcán, aztán az egyik ablak mögül vagy 8 hihetetlenül arab arc néz ki rád. Cipőt talpaltak, bagóztak… és úgy néztek rád, mint valami soha nem látott jelenésre. Jóltáplált, fényesszőrű turisták, akik vagyunk. És ilyen lepukkant, cipőjavító romházakból sorozatban volt egy csomó.

A cipészek utcája – From Isztambul 2010

Barna neki is állt fényképezgetni, én viszont inkább megsürgettem a csapatot.
Extra bónusz volt, hogy pár méterrel arrébb találtunk rá a szállásunkra. Csak eddig nem ebből az irányból közelítettük meg.

Aztán mégsem a kigondolt helyen kajáltunk. Az az étkező, melyet korábban már kinéztünk, gyakorlatilag zárt, alig volt bent étel. (Persze a tulaj rángatott volna befelé ezerrel.) Elindultunk vissza a dzsumbujba. Találtunk olyan, de olyan autentikus helyet, hogy Nej elszürkült arccal ment át az utca túloldalára.
A magam részéről imádom az autentikus helyeket. Ezek azok, ahol az élet zajlik. Nagyon ritka már igazi autentikus hely – nem is tudom, a debreceni Halászkert megvan-e még, a veszprémi Zánka borozó már tutira bezárt – éppen ezért kell kíméletlenül beülni, ha ilyesmit talál az ember. Nápolyban be is sikerült csábítanom Nejt egybe, de ez itt még annál is autentikusabb volt. Totális romhalmaz épület, melyhez úgy toldottak hozzá egy zugkocsmát, hogy az utcából kerítettek le egy jó nagy darabot, átlátszó polietilén fóliából sátrat kialakítva. Odabent zsúfolt asztaloknál üldögéltek az emberek, dohányfüst kavargott és minden asztalnál kártyaparti folyt. Pont akkor lett üres asztal is, amikor odaértünk, de a hely – rajtam kívül – senkit nem fogott meg. (Őszintén szólva, ez nem is volt igazi alkalom. Ha egy ilyen kocsmába beül egy szemmel láthatóan turista család – papamamagyerekek – ott vagy megáll az élet, vagy észre sem veszik őket. Az ilyen helyekre egyedül kell bemenni, odaállni mögéjük kibicelni, valahogy észrevétlenül belekapcsolódni az életbe.)

Nem messze onnan volt egy bolt, oda mentünk be és vettünk ezt-azt. Majd eszünk a lakásban.

From Isztambul 2010

Gránátalma. Véres küzdelem. Ízre finom, de mire kiszeded a magokat a normálisan érett példányból, úgy néz ki a konyha, mint disznóölés után. Egyébként ideális étel: rengeteg idő, kevés kaja. Vettünk sonkát és kolbászt is. Aztán csak a szálláson esett le, hol is vagyunk. Disznó… az errefelé nincs. Akkor mit is vettünk? Nos, sonkát marhából, kolbászt gyömbérből és állományjavítóból. Szegfűborssal. Kockasajttal elfogyott. (Meg maradt még a datolyából az olajbogyóból is.)

Az esti zuhanyzáskor szétesett a zuhanyrózsa. Szerencsére a komforton ez már semmit sem rontott.

6 Comments

  1. Adnak a biztonságra a KÉk mecsetben -amikor vagy 20 éve arra jártunk, akkor egy végeláthatatlan polcsorra kellett feltenni a cipőket, férjemét el is lopták mire kiértünk. HOsszasan kereste az őr vagy beengedőember vagy kicsoda is, aztán rendkívül aggódó pofát vágva adott egy papucsot, hogy a bazárig el tudjon jutni. Igaz a papucs úgy 40-es lehetett a 45-ös lábára, de legalább nem mezítláb. Ugyanakkor itt történt meg azis, hogy egy a zsebünkből kiesett nagyobb címletű lírás bankjegyet utánunk hoztak.
    Kikötőben mérnek még frissen horgászott halból szendvicset? Vagy télen nem?

  2. Szendvicset nem láttam, de nyers halat árusítottak.
    A mecseteknél már mindenhol adnak zacskót, nem polcoztunk. (Jól is nézett volna ki bárki mezítláb ilyen időben.)

  3. érdekes hogy mekkora sorok, voltak, én anno turistaszezonban (nyár/szeptember vége) gyakorlatilag várakozás nélkül besétáltam mindkét híres mecsetbe

  4. Nem csak a legdrágább, de az egyik legzsúfoltabb időszakot is fogtuk ki. És ez napról napra rosszabb lett, ahogy nőtt a tömeg szilveszter felé haladva.

  5. A török árusok nyomulósak???
    Próbáld ki az arabokat a piramisoknál. Attól durvábbat nem nagyon tudok elképzelni.
    Szar is különben, a nyomulásukkal több ügyfelet vesztenek, mint amennyit nyernek.

  6. Attól mert az arabok még jobban nyomulnak, még a törökök is nyomulósak maradnak egy európai számára. :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *