Érteni és értetni

Nemrég egy fórumon beszélgettünk és előjöttek régi sztorik, beszólások az egyetemi időszakból(1).

(1)
– Életetek legszebb időszaka lesz! – fenyegettek akkor a felnőttek.
– A faszt – reagáltuk le tömören.
Aztán mégis.

Én pedig éppen melankolikus hangulatban voltam, hagytam, hadd jöjjenek elő az emlékek. Majd rájöttem, hogy mindegyik csak úgy lebeg valahol, ha nem írom le őket, akkor elvesznek.

Már írtam arról, mennyit hányódtam 1987-ben. Zűrös év volt, de az ősz ismét az iskolapadban talált. És milyen jól tette! No, meg én is. Teljesen más ember lett volna belőlem, ha azt a két évet kihagyom.
Ugyanis a szent őrültekhez kerültem. Az úgynevezett rendszer ágazaton az oktatóknak semmi sem volt drága, ha arról volt szó, hogy fényt gyújtsanak a nebulók fejében.

Kezdjük azzal a sztorival, mely indukálta ezt az írást.

Ágazatunk atyja és őrült nagybácsija utaztak egy autóban. Árva dokens, az atya, vezetett, mellette pedig Zoli bácsi – alias Klerenc – üldögélt. A docens úr modellezést oktatott, Zoli bácsi pedig valszám/statisztikát. Az öreg egyszer csak megkérdezte a dokenst, hogy szerinte mennyi annak a valószínűsége, hogy valaki meghúzza a kocsiban a kéziféket? Nulla – vágta rá Árva. Erre Klerenc berántotta a kéziféket. Olyan hatvanas tempónál. Nagy pedagógus volt az öreg, egy pillanatot sem hagyott ki, ha edukálni lehetett.
Az Árva meg síelés helyett autót javított a következő héten.

És ilyen emberek kezére voltunk bízva. Szerencsére. Tőlük tanultam azt a mentalitást(2), hogy semmi sem drága, ha az közelebb viszi a delikvenst a megértéshez. Ha kell, nyugodtan írd meg Hacsek és Sajó formában a szakcikkedet. Ha kell, állj ki a színpadra és énekeld el egy csábtánc közben. (Nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, csak megjegyzem, ténylegesen énekeltem már nagyszámú közönség előtt, miközben egy tüllboát tekergetve táncoltam. Józanul.) Nevezd nyugodtan büdös kurvának a receive konnektort, ha ezzel örökre beégeted az olvasó fejébe azt a tevékenységet, melyet a konnektor végez.

(2) Illetve volt középiskolában is egy Zoli bácsi nevű szent tanárom, de róla külön írok majd.

Vas Jóska egyszer látta, hogy bizonytalan a társaság egy szabályozó algoritmus megértésénél. A következő órára beállított, egyik hóna alatt egy IBM XT, a másik alatt egy monitor, a billentyűzet pedig a fogai között lógott. Ha el tudod képzelni, mekkora fizikai teljesítmény volt 1988-ban ezeket a 40 kilós cuccokat csak így felcipelni a tanterembe (eleve előtte likvidálnia kellett a gép előtt ülő szakit, mert akkoriban a gépidőért közelharcok folytak), akkor sejtheted, mekkora elszántság volt benne. Pedig csak egy nyomorult algoritmusról volt szó, melyet végülis elmondott korábban, utána akár legyinthetett is volna, látva a zavaros tekinteteinket. Összedugta a hardvert, elindította a TP3.0-t, aztán már magyarázta is, hogy mi micsoda. Később pedig lendületből ezekkel a vasakkal együtt jött órára.

Árva dokens más technikával dolgozott. Nem is illett volna hozzá ez az erőemelő mentalitás. Ő teljesen lefárasztotta a delikvenst. Addig gyötörte szellemileg az áldozatát, míg az teljesen feladta egyéniségét, lebontotta minden belső gátját és valahol a semmi határán, öntudatlanul, mindenféle védekező mechanizmus nélkül, pőrén lüktetett az agya. Ekkor – és csak ekkor – vált alkalmassá a nebuló arra, hogy befogadja a dokens úr mondanivalóját.

Nem kis problémát okozott, hogy ilyen mentalitással vizsgáztatott is.

Én általánosságban határozottan jó vizsgázó voltam. A fene tudja, hogyan, hiszen vizsga előtt mindig be voltam szarva, az anyagot sem igazán tudtam, legalábbis az első három évben – aztán mégis. Amikor már kint voltam a szinpadon, elmúlt minden gátlásom és simán kidumáltam magam minden nehéz helyzetből. Ez nem kicsit volt bosszantó, ugyanis nem tudtam, hogyan csinálom. Ha tudtam volna, akkor sokkal lazább lett volna az életem: tanulnom sem kellett volna, bőven elég, ha csak jól vizsgázom. De így nem voltam biztos magamban. Kimentem, vártam az ihletet – és az mindig jött.

Kivéve Árvánál. Ihlet nála is jött, de az öregen nem fogott. Nagyon egyszerű technikája volt: nem szólt közbe. Hagyta, hogy a delikvens mondja, csak mondja. Ha nagy bátran nekiálltam süketelni, csak ült és hallgatott. Láncban szívta a cigarettákat és figyelt. Húsz percnyi, egyre vadabb előadás után pedig megszólalt, hogy szerinte nem is arról beszéltem, amit kérdezett, ergo kezdjük előlről. Árvánál egy kétórás vizsga gyakorlatilag átlagos volt. Ha egy napra nyolcan jelentkeztek nála, akkor az utolsó biztos lehetett benne, hogy este nyolc előtt nem kerül be. Nej – akit sikerült rádumálnom, hogy ő is itt végezzen – egy egyszerű labordigerrel(3) is megszívta. Délután kezdték, hajnali egykor lett vége. Egy egyszerű labordigernek.

(3) Talán nem mindenki végzett vegyipari jellegű egyetemen, szóval ezt elmagyarázom. A digerálás, illetve a macerálás vegyipari folyamatok. Tudom, most vigyorogsz, azt hiszed, a macerálás valami diákszleng, de nem. Mindkettő egyfajta extrakciós eljárás. Oké, ezt is elmagyarázom. Az extrakció során valamilyen anyagból oldószerrel oldanak ki egy értékes komponenst. Ha ez hidegen történik, akkor macerálásról beszélünk, ha melegen, akkor digerálásról.
Nos, ebből – immár tényleg a diákszleng – nevezte el digerálásnak azt a folyamatot, melynek során a tanár a diák fejéből nyerte ki az értékes komponenst, a tudást, majd viszi át azt az indexbe.

Szóval Árvánál vizsgáztam, és szokás szerint csak beszéltem, beszéltem. Bíztam abban, hogy menetközben kitalálom, mi a helyes válasz. Közben elkövettem azt a hibát, hogy időnként egyenleteket irkáltam a táblára. Garantált, mondhatni tutibiztos egyenletek voltak, ezért is lepődtem meg, amikor olyan 40 perc után Árva, durván belevágva a monológomba, megjegyezte:
– Kolléga, a második sor hibás.
Mint a vágtázó ló, melyet szügyönlőttek, úgy néztem a táblára. Mivan?
Innentől indult el a rémálom. Az öreg nem volt hajlandó megmondani, mi nem stimmel, én meg maximális erőkifejtéssel próbáltam úgy hajlítani a teret, hogy úgy nézzen ki, mint ahogy az egyenletem leírja. Szánalmas próbálkozás volt. Mint a végén kiderült, az egyenlet teljesen jó volt, annyi volt a hibája, hogy az első sor deriválásánál elböktem egy eadegyperikszet. (A világ második legkönnyebben deriválható tagja.) Egyébként minden komponens jó volt, rendben fejezték ki a valóságot. Csakhogy én mindegyik komponensről kiselőadást tartottam, próbáltam bebizonyítani a tök jó tagról, hogy rossz. Hiszen a dokens szerint valamelyik rossz. Komponensenként 20 perc ráfordítással röpke egy óra alatt végigértünk az egyenleten. Az öreg minden – türelmesen végigvárt – húsz percnyi próbálkozás után csak annyit vetett oda, hogy nem ez a hiba.
Végül teljesen elvesztettem a legendás vizsgázó hidegvéremet. Szegény tanársegéd próbált rávezetni arra, hogy rossz úton járok, de amikor beleszólt az újabb zseniális okfejtésembe, elpattant bennem egy idegszál, és valami egészen durva hangnemben elküldtem a… mondjuk úgy, hogy valahova máshová(4). Árvának ennyi volt csak a reakciója:
– Khmm, kolléga, úgy vélem, ez a hangnem nem illik ebbe az intézménybe.

(4) Jogos lehet a kérdés, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy ilyen durván kiosszak egy tanársegédet? Úgy, hogy korábban együtt laktunk a Tudósotthonban, szinte minden délután együtt bridzseztünk, nem kevésszer távoztunk hajnali utolsó vendégként valamelyik krimóból, a Tudósban nagyokat beszélgettünk – mondhatni, meglehetősen bensőséges kapcsolatban voltunk. Ő is ezért mert beleszólni a feleletbe.

A vizsga vége egyébként zene lett, azaz nem írta be az egyest, de meg kellett ismételnem.

Hogy egyébként mi volt az, ami még beleillett az intézménybe? Nos, az öreg itt is meglehetősen furán gondolkodott.

Ez már a diplomafélév. Hárman választottunk egy közös munkát, mindenki a saját részfeladatából írta meg a diplomáját. A munka egyébként egy némileg okosabb vegyipari CAD elkészítése volt. A némileg okosabb azt jelentette, hogy nem csak meg lehetett vele tervezni egy kisebb vegyi gyárat, de a készülékek mögött ott volt a matematikai modell is, így ha a tervező beirkálta a fizikai paramétereket (anyagnevek, tömegáramok, nyomás, hőmérséklet), akkor egy modellen tanulmányozhatta, hogyan fog a valóságban ketyegni a gyára. Jó nagy munka volt, rengeteg gépidő kellett volna hozzá. Kellett volna. Csakhogy a tanszéken mindösszesen két XT és egy 286-os AT volt, ezen sportolt mindenki. Hamar beláttuk, hogy esélyünk sincs, így átálltunk éjszakai életmódra. Délután négykor keltem, ettem egy pár virslit mustárral, zsemlével, hat óra körül bementem a tanszékre, majd reggel nyolcig dolgoztam. Utána alvás négyig. Igazi kocka életmód.
A tanszéken aztán hamar eldurvult az élet. Vittem a merülőforralót, teát főzni. Kávé nem kellett, akkor már koffeintablettákon éltem. Vittem a magnót. A tanteremben majdhogynem láncban szívtam a cigiket.
A munka jól haladt, de mint minden ilyen feladatnál, a vége felé egyre szűkebb kezdett lenni az idő. Még ezt is bele kellene rakni, ezen még csinosítsunk egy kicsit… a leadási határidő meg nem alkalmazkodott ezekhez a remek ötletekhez.
Végül annyira belemerültem a munkába, hogy teljesen elfelejtkeztem a környezetemről. Nem vettem észre, hogy elmúlt reggel nyolc. A magnó továbbra is hangosan szólt – akkor éppen vad alteros voltam, egy Pál Utcai Fiúk / Kontroll Csoport kazettát forgattam hónapokon keresztül(5) – a cigiket folyamatosan szívtam, a billentyűzetet ugyanolyan folyamatosan vertem. Időnként káromkodtam egy-egy sistergőset. Abszolút nem tűnt fel, hogy a hátam mögött a docens úr éppen órát tart a tanteremben. Ő pedig volt olyan laza, hogy nem zavartatta magát a sarokban bemutatott produkciómtól. Ennyi excentrikusság még bőven belefért a világképébe.

(5) Gyorsan be is raktam a winampba a kazit.

 
És akkor Zoli bácsi. Ő sem volt éppen kispályás egyéniség.

Már rögtön az elején rosszul kezdődött a kapcsolatunk. Klerenc erős dohányos volt, nem csak a szünetben bagózott, hanem az órán is. Szórakozottsága legendás volt, ebből kifolyólag nem mindig volt nála cigi. A tankörben egyedül én dohányoztam.
Ez azt jelentette, hogy számomra minden órán létszámellenőrzés volt. Mert az öreg azt nem mindig vette észre, hogy a szélen ülő szemüveges hiányzik… de azt, hogy a potenciális cigarettaforrása nem jött el, egyből kiszúrta.
Kifejezetten szerencsés volt, hogy az óráin nem unatkoztunk egy szemet sem. Legalább annyira vérmes volt, mint szórakozott. Amikor azt bizonygatta, hogy azok az eljárások, amelyekkel a valószínűségeket ellenőrizzük, szintén valószínúség alapúak, már vörös fejjel verte az asztalt. Hogy mást ne mondjak, egyetemi professzorként, valószínűségszámítást oktatva, szenvedélyes lottózó volt. Miután megtanította nekünk, hogy mekkora marhaság is ez.
A Buffon-tűs számolás teljesen megmaradt bennem. Kimentünk a folyosóra, adtam neki egy doboz gyufát, feldobta a levegőbe – majd kiszámolta a PI értékét. (Anélkül, hogy mélyebben belemennénk az elméletbe, feldobáskor az adott hosszúságú gyufaszál kiszámolható valószínűséggel metszi a padló vonalait. A képletben szerepel a PI is… azaz megszámolom a relatív gyakoriságokat és már kalkulálható is durva közelítéssel a PI.) Az eset után napokig azt számolgattuk, hogy ha kivágnánk a Lenin-liget fasorát, abból milyen pontos PI-hez jutnánk.
De a legvadabb emlékem róla, a vizsga. Azt azért sejtheted, hogy a tananyag kemény volt, vizsgázni már nem kockadobálásból mentünk. Nem is tudtam mindent, de bíztam a vizsgarutinomban. Szükség is volt rá, ugyanis olyan tételt húztam, amelyről csak annyit tudtam, hogy nem tudok róla semmit sem. Viszont jól tudtam az előző tételt, mely valamilyen szinten ennek a bevezetője volt. Így leírtam azt, jó részletesen.
Az öreg elszedte, elkezdte olvasni. Egyre vörösebb lett a feje. – Ezt miért írta ide!? – húzott ki egy nagy darabot. – Érdektelen! Nem ez volt a kérdés! – Csak úgy pörgött a piros toll a kezében. A végén az irományom úgy nézett ki, mintha kivéreztette volna. Döbbenten üldögéltem. Kész, bukta.
– Hogy mert így eljönni? Mit képzelt, mi lesz itt a vizsgán? Egyáltalán, hanyasért jött?
– Öööö, egy olyan hármasféléért…
– Hármas? – enyhült meg – Az más. Az írása alapján ötöst akartam adni, de ha magának jó a hármas, akkor végeztünk is.
És beírta a hármast.
Ez volt az a vizsgám, amely után nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek. Aztán maradt az utóbbi, mert ki nem szarta le, hogy hanyas lett a vizsga, a sztori meg bőven megérte a pofáraesést.

ps.
Már néha én sem tudom, mit írtam meg és mit nem. Nem tartom kizártnak, hogy a fenti történetek valamilyen formában már szerepelnek más írásokban. Ha valakit ez zavar, akkor elnézést. Egy biztos, nem fogok nekiállni most keresgélni.
Különben is, szvsz jobb így, hogy ezek az összetartozó emlékek egymás mellé kerültek.