Reggel persze megint mogorva kelés, ez a rohadt torokgyík már három hete kínoz és még mindig olyan a reggeli ébredésem, mintha smirglipapírt ettem volna éjjel álmomban. A hideg lakás sem dobott túl sokat a kedvemen. Ennél jobban már csak a hideg vizes zuhany lombozott le. (Fűtött lakásban, egészségesen sem mindig van hozzá kedvem, nemhogy így.)
Aztán induláskor gondolkoztam, vegyek-e kabátot, de végül úgy döntöttem, a kocsi itt van pár méterre, a munkahelyemen is kábé ennyit gyaloglok, ilyen kis távolságra meg felesleges. Ja. Már kint láttam meg, hogy a kocsit vastag jégréteg borította. Beletelt pár percbe, mire autót faragtam a jégtömbből. A kezem csak azért nem tört le, mert már a zuhanyzásnál érzéketlenné vált.

Beültem, indítottam… és a rádióból, mintha csak megrendeltem volna ehhez a fergeteges reggelhez, a Sympathy for the Devil csendült fel.
Türelmesen meghallgattam az üzenetet, majd dafke benyomtam a cédélejátszóba egy Annie Haslam lemezt. Csutka hangerőn. Mert mostanában jobban érzem magam, ha nem ezen a világon vagyok.