A szakma – és az élet – szépségei

Az utóbbi napokban romeltakarítással és újjáépítéssel foglalkozom. Szakmai nyelvre fordítva, az egyik ügyfelünknél játszuk el, hogy egy katasztrófa megsemmisítette a számítóközpontjukat, mi pedig soványmalacvágtában újjáépítjük. A jelzőt tessék komolyan venni, elméletileg ez az egész időre megy.

A körülmények… nos, azok vannak. Szokás szerint az ügyfél nem tudott adni egy normális irodát a munkához. A kollégák az első pár napban egy alagsori ablaktalan helyiségben nyomták, betonpadlón ülve, laptop a kartondobozon.
Amikor én is sorra kerültem, már valamivel jobb volt a helyzet, kaptunk egy tárgyalót, ahová kipecseltük a tesztrendszert. Itt elméletileg lehetett volna dolgozni. Elméletileg.
Tegnap éppen egy nagyon kritikus folyamatot kellett végigvinnem. Tényleg nagyon észnél kellett lennem.
Ehhez képest akkor küldték be a szerelőbrigádot, ablakot fóliázni. Mindezt egy csupaüveg tárgyalóban. A fickók egész nap az asztalokon, ablakpárkányon ugráltak, asztalokat tologattak, lepedőnyi fóliákat lengettek, nekem pedig cuccolgatnom kellett a két laptoppal, meg a csomó papírral.

Ma ravasz voltam, még az utcán vettem egy pékségben kaját (tönkölykocka, mákos búrkifli). Az épületben ugyanis csak vendégkártyát kapok. Azzal be tudok menni a portán, meg kijönni. Egyszer. Így viszont lesz tízóraim.

Aztán fent először megörültem. Az emeleten nyitott ajtóval vártak, nem kellett arra várnom, hogy valaki majd beenged. De hamar lekókadtam. Kiderült, azt hitték, hogy a tanfolyamra jöttem. Melyet abban a tárgyalóban tartottak, ahol mi a visszaállítási tesztet. Nyilván ők nyertek, én pedig habzó szájjal hívtam a saját pm-et. Hogy most telt be a pohár. Mindenki menjen el a jó édes… Nem elég, hogy ahol lehet, ott kutyáztatnak, de még arra is lusták voltak, hogy megnézzék, szabad-e egyáltalán az a tárgyaló, melyet ideadtak.
Negyedórával később jött a telefon, hogy a hatodikon lesz egy tárgyaló, de délután egyre fognak tudni csak odavezetékezni. Addig foglaljam el magamat. Délelőtt tíz volt. Ahhoz kevés az idő, hogy akár a munkahelyemre, akár haza menjek. Nyilván lenne más sürgős munkám… de az innen nem megy. Innen? Még csak megmozdulni sem tudok. Ez egy beléptetőkkel telezsúfolt irodaház, Az ötödikről feljutni a vendégkártyámmal a másik torony hatodik emeletére, gyakorlatilag lehetetlen küldetés. Újabb telefon. Kértem egy kontaktot. Felhívtam. Nem vette fel. Felharcoltam magam a hatodik emeleti recepcióra. Onnan hívattam személyesen a kontaktot. Végre. Elvezetett a tárgyalóig, ahol letehettem a csomagomat. (Két jól felszerelt notebook, egy vaskos köteg papírral, tud ám nehéz lenni.) Jobb híján kimentem az épületből, messziről lelkesen integetve a földszinti recepciósnak, elmutogatva, hogy vagy kienged a vészkijáraton, vagy kénytelen lesz nekem újabb vendégkártyát kiállítani.

Kint voltam az utcán… és volt egy csomó szabadidőm.

Ekkor kezdett el csapkodni az eső.

Bementem egy antikváriumba. Szerencsés ötlet volt, levadásztam két 96-ban kiadott Tom Sharpe regényt. Cefet drágán. Félelmetes, mennyire megdrágultak az antikvár könyvek is. Láttam egy Major Henrik “könyvet”: a régi Olcsó Könyvtár formátum, kábé akkora, mint egy Hahota füzet… és 6000 pénz volt.
Ábra

Talán nem mindenki ismeri Major Henriket. A múlt század elején élt grafikus és karikatúrazseni volt. Egy perc alatt, pár vonással képes volt bárkiről portrékarikatúrát készíteni. De nem ám csak úgy: a rajz nem csak külsőleg hasonlított az illetőre, hanem bele tudta rajzolni a modell lelkét is. Nyilván a gyorsaság miatt a rajzok határozottan szálkásak voltak, inkább draftnak lehet ezeket nevezni, mint kidolgozott rajzoknak… de pont így voltak tökéletesek.
Aztán a világzengés elől nyugatra menekült, Amerikában viszont nem igazán lett sikeres. Kint mindig is inkább a tálalás számított, mint a mondanivaló.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Major_Henrik
http://www.hunbook.hu/index.php?op=news&id=157

Aztán visszamentem a pékségbe és kértem megint egy tönkölykockát és mákos búrkiflit. A bámulatos memóriával rendelkező eladó visszakérdezett:
– Megint?
– Ja. Az előzőt nem tudtam megenni – mormogtam.
– ?
– Odaadtam másnak – füllentettem, mert semmi kedvem sem volt a maga árnyaltságával elmagyarázni a szituációt.

Újabb csavargás, majd délután egyre visszamentem. Bemennem persze megint csak úgy sikerült, hogy mobiltelefonon kirángattam a kontaktot a belépőkártyájával. De legalább rend van.
Nem mondanám, hogy viharosan dolgoztam. Sorra akadtam el, hol egy switchen, hol egy routeren, hol egy tűzfalon. Gyakorlatilag alig csináltam mást, mint telefonon kollégákat noszogattam. Nem ez az, amit élvezek.

Aztán fél öt körül végeztem, hazafelé még elmentem a postára veszekedni (már íródik a poszt), majd azt mondtam, hogy ilyen elkefélt nap után muszáj kimenni egy üveg borral és egy szivarral a teraszra.

Akkor kezdett el megint esni az eső.

3 Comments

  1. Apám, ilyen “mission impossible” érzésem van mikor ilyen posztokat teszel fel.

    De imádom, és irigylem a kitartásod.

    Csak így tovább.

    Proxy

  2. esemeny, rendkivuli esemeny nem tortent.
    van meg kerdes ? :D)

  3. Ezek a modern irodaházak izgalmasak.
    Múltkor úgy éreztem magam mint a vidéki kislány…
    Kaptam kártyát a recepción, odamentem a lifthez és nem volt hívógomb.
    Nem baj lift megjött, beléptem. Igen ám de belül sem volt nyomógomb. Messziről biztos vicces lehettem ahogy pörgök, hogy hol vannak a gombok..
    A lift egyébként a megfelelő emeletre vitt.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading