Date2010. August 22. Sunday

Fontosságérzet

Vannak szavak, kifejezések, melyeket amikor meghallasz, revelációként hatnak.

Kamaszkoromban ilyen volt a megfelelési kényszer. Amikor meghallottam, egyből a fejemre csaptam. Ez az! Ez magyarázza azt, hogy miért nem vagyok kibékülve magammal. Hiszen egy csomó mindenről megvan a véleményem, gondolkodom rajtuk, félénk sem vagyok… aztán társaságban mégis mindig máshogyan viselkedem, mást mondok, mint ahogy korábban helyesnek képzeltem. Szerencsére azzal, hogy a köd, amellyel küzdöttem, nevet és formát kapott, immár legyőzhetővé is vált. (Mint ahogy korábban is írtam, nem harcolni kellett ellene, hanem felülbírálni egy sokkal erősebb megfelelési kényszerrel. Megfelelni magamnak. A többiek csak utána jönnek.)

Hasonlót ütött a nemrég olvasott interjúban elhangzott “fontosságérzet” kifejezés. Ez megint nevet adott valaminek, mely ellen már több, mint egy éve küzdők, miközben igazából még meg sem tudtam fogalmazni, mivel birkózom.
Hát, ezzel.
Kisgyerekkorunk óta mindenki szereti fontosnak érezni magát. Hogy csak magamból induljak ki, az úttörő, aki a hulladékgyűjtésnél adminisztrált, a kiválasztott, aki minden héten szerdán – tanítási időben! – elmehetett az I-es iskolába a Pajtás újságokért… ezek mind-mind tartást, büszkeséget adtak. Hogy nem feleslegesen pusztítom a kenyeret, teszek valamit a közért, csinálok valamit. Fontosat.
Nem tartom kizártnak, hogy a fontosságérzet a szerelembe is belejátszik. De ha abba nem is, a szakítás utáni depresszióba mindenképpen. Immár nem vagyunk fontosak annak, akinek eddig azok voltunk.

Lehetne ezt ragozni tovább is… de hol lesz ez nálam aktuális?
Hajjaj. Rögtön három fronton is. Pont ezért durva.

Nem mondom, hogy teljesen szándékomon kívül, mindenesetre tény, hogy szakmai téren mostanában a nézőtérre szorultam. Az utóbbi két könyv annyit kiszedett belőlem, hogy most egy ideig a hátam közepére sem kívánom az informatikai könyvekkel való törődést. Na, nem mintha hemzsegnének a megbízások. Válság van. Ez valahol érthető is, de akkor is csökkent a fontosságérzet.
Persze, a szakmai blog még működhetne, hiszen sokan kedvelik. Illetve ismerek legalább egy embert, aki kedveli. Magamon kívül. De oda meg nincs téma. Általában ugyanis olyan – érdekesnek ítélt – sztorikat szoktam megírni, melyek munka közben esnek meg velem. Nos, nincs. Dolgozni ugyan dolgozom, de csupa olyan jellegtelen, nemszeretem munkák. Válság van. Baráti társaságban szoktam mondogatni (ott se nagyon hiszik el), hogy kis túlzással szeptemberhez lesz egy éve, hogy Exchange konzolt láttam. Akkor is azért, mert screenshotoltam a tesztrendszert egy előadáshoz. Az ilyesmi megint hasba tudja azért akasztani az ember egóját: valamikor tényleg fontos volt, amit csináltam, mostanában meg… izé. (Bár – nem akarom elkiabálni – de mintha ez a közeljövőben változna.)

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy oké, a szakma szekere most éppen nem fut annyira, de akkor ott van a család. Az a család, mely eddig pont a szakma miatt volt elhanyagolva. Jó, foglalkozzunk a családdal. Egy szülőnek mi a legfontosabb feladata? Felnevelni a gyerekeit. Ennyi? Dehogyis. Legalább ennyire fontos, hogy időben el is tudja engedni őket. Mitől nehéz elengedni egy gyereket? Mert bele kell törődni, hogy hamarosan nem mi leszünk számára a legfontosabbak. De pont az ő érdekében kell tudnunk lekezelni az újabb fontosságérzet-vesztésünket – hiszen a besült, elfojtott érzés később durván meg tudja mérgezni a kapcsolatot.

Így lesz ez sok. És erre is igaz, hogy minél fontosabbnak érezte magát egy ember, annál nehezebb megemésztenie a hiányát. Megoldás? Soha ne vegyük teljesen komolyan magunkat. És semmiképpen ne gondoljuk azt, hogy pótolhatatlanok vagyunk. Legvégül mindig, hangsúlyozom, mindig, legyen legalább egy hobbi, amelybe teljesen bele tudunk feledkezni.

Amíg a csajok bolhátlanítják a lakást

From MiVanVelem

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑