Széllel szemben

Miután idiótát csináltam magamból és bárgyún nyáladzó mosollyal tűrtem, hogy a kiszolgáló személyzet udvariasan éreztesse velem, mennyire feldobtam a napjukat, hazajöttem és lelkiegyensúlyomat helyreállítandó kiültem a teraszra egy téliszalámi méretű szivarral.
Pontosabban, mire kicipeltem mindent (teáskancsó, pohár, könyv, szemüveg, mobil, kellékek), addigra pont ideért az ígért vihar. Kezdte vad szélrohamokkal, melyek miatt fel kellett tekernem a napernyőt, legalábbis a nagy részét. Hagytam vagy egy méter széles csíkot, és dacosan kiültem a viharba. Szivarozni. Mert azt mondtam, hogy az én lelkemnek pont akkor, pont ott kellett egy nyugtató jellegű pöfékelés. A könyvet, szemüveget és mobilt visszavittem a lakásba, a többi maradt. Ültem a viharban, gyakorlatilag bőrig áztam, a villámok a közelben csapkodtak – én pedig, mint egy angol lord, félredöntött fejjel tanulmányoztam az elemek tombolását, időnként borítottam egy pohár teát és pöfékeltem.

Közben pedig járt az agyam. Hogy ez most mennyire szimbolikus.

Hogy szinte mindig úgy jött ki a lépés, hogy amikor valaminek itt volt az ideje, amikor épp azt a valamit kellett elvégeznem, akkor mindig olyan körülményeket fogtam ki, hogy azt a valamit csak tízszeres erőfeszítéssel, borzasztó szembeszélben lehetett csak megcsinálni. Aztán később normalizálódtak a dolgok – de én már túl voltam azon a valamin, melyet csak akkor lehetett nyélbe ütni.

Ilyen volt a családalapítás. 1990. Rendszerváltás, első szabad választás. Az járt jól, aki akkor éppen kivárt. Akinek akkor éppen nem volt semmi fontos dolga. Nekem – nekünk – volt. 91 elején házat vettünk (az ár fele hitelből, kamatláb: 32%), 91 nyarán Nej diplomázott, 91 őszén megszületett az első gyerek. 93 tavaszán a második. Mire lejárt a második GyED, jött a Bokros-csomag.
Meredek kaptató volt – de ilyen terepet dobott ki nekünk a gép.

A Fidesz kormány kedvezményes lakáshitel programjából kimaradtunk. Addigra ugyanis derékig lógó nyelvvel ugyan, de visszafizettünk minden hitelt. Köszönjük, nem kell.
Ugyanígy kimaradtunk abból a hullámból, amikor az ezredforduló után beindult a deviza alapú hitelezés. Még mi óvtuk az ismerőseinket, hogy vigyázzanak, mert ezzel azért csúnyán rá lehet faragni. Amikor ténylegesen elkezdett dőlni az árfolyam, sokan már túl is voltak a törlesztésen.

Mi 2006 környékén jutottunk oda, hogy kinőttük a lakást, felnőtt a két – ellenkező nemű – gyerek. Meg 40 fölött az ember már szeretne nyugodt körülmények között élni. Hiszen ez az az időszak, amikor kezd beérni az élet munkája, gyarapodik a kappanháj, ápolt gyep, grillpartik, középosztály.
2007-ben vettük meg a házat, az ár fele hitelből. Egy nyugodt évünk volt, mielőtt beütött a krach.
Nem azt mondom, hogy nem tudjuk fizetni a részleteket. Annál azért óvatosabbak voltunk. Másfél évig félreraktunk minden pénzt, ami a normális, kicsit hedonista életmód mellett még megmaradt. Így lőttük be, mennyi az a törlesztőrészlet, amit még simán bírunk. (A nettó fizetésünk 27%-a.)
Nem tűnt túl meredeknek. Aztán elszállt a törlesztőrészlet és ezzel párhuzamosan durván csökkent a fizetés. Nej a tavalyi évre vonatkozó bónuszának csak a negyedét kapta meg, én pedig semmit. A régi vicc szerint hiába jár, ha nem jut. Így fizetünk és húztunk az életmódon. Még jó pár év, mire minden hitel letelik. Nem kizárt, hogy pont annyi idő kell, mire az ország kimászik a szarból. Csak éppen a hedonista életmód helyett kuporgatós életmóddal telik addig az idő. Az ember úgynevezett érett, legszebb évei.
Dehát megint ilyen terepet sorsoltak nekünk.
Hitelt meg akkor kell felvenni, amikor szükség van rá, nem pedig akkor, amikor olcsó.

Aztán elfogyott a szivar – és pont ekkor elállt a vihar is.
Mondtam, hogy szimbolikus.