Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 11-13

2010.07.13; kedd

Habár elismerten nekem van a legvacakabb alvóhelyem (két polifoam, meg a jó öreg leeresztős matrac), de ahogy lefeküdtem este tizenegykor, ugyanabban a pozitúrában aludtam hajnal ötig. Volt bennem egy kis fáradtság a két hosszú út után, úgy tűnik.
Aztán hajnalban megjelent a sátrunknál a vérsirály is, de minden rikácsolása ellenére simán visszaaludtam. Ja, és reggel kilenckor én voltam az első, aki kimászott a sátorból.

A vizesblokkban irgalmatlan gyerekhiszti hangja töltötte ki a teret. Csak nem rájött az apuka magától is a hideg víz bűvös erejére?

Kora reggel már őrült meleg. Van a vizesblokk mellett egy jégautomata, 5 kunáért adnak egy szakajtó jeget. A szomszéd éppen egy tele lavórral jött visszafelé, amikor elsétáltunk mellette. Nej vágyakozva nézte.
– Beleülnél a lavórjába, mi? – találtam ki a gondolatát.

Ugyanitt van kutyazuhanyzó is. Nem nagy dolog, egy apró betonkáva, melyhez egy 4 méteres flexibilis zuhanycső tartozik. Messziről láttam, hogy két férfi súrol valamit a kávában. Ahogy közeledtem, úgy lettem egyre kiváncsibb. Ez valami nagyon türelmes kutya lehet, mondhatni döglött. A két alak olyan vehemensen sikálta az állatot, hogy annak minimum visítania kellett volna. Aztán közelebb érve láttam meg, hogy szőnyeget mosnak.
Az ilyesmi mindig frusztrál egy kicsit. (Nem nagyon, de akkor is.) Az emberek elmennek kempingezni. És ilyen, durván nomád környezetben is kitör rajtuk a takaríthatnék, a tüchtig-mánia. Lemossák a sátrat, mert poros. Söprögetnek. Szőnyeget mosnak. Azt hittem, Velma Melmac csak egy rajzoló kitalációja, de úgy látszik, Phil Frank az életből leste el a mintát.

A legdurvább. Ezt a példányt aközben gyűjtöttem, miközben Nejre vártam a vizesblokk előtt.
Lakókocsi, elősátor, sörsátor. Az utóbbi alatt élénkzöld filcanyag. Hogy úgy nézzen ki, minta szép zöld gyep lenne. Igaz, alatta valódi gyep van, de az nem olyan szép zöld. És ezt a filcanyagot söprögette, takarítgatva egy nő. Nehogy legyen már rajta egy tűlevél vagy egy apró faág.

A torokfájás kezd múlni, van helyette köhögés, krákogás, nehéz nyelés. De ha elmegyek úszni (hullámfürdőzni) a tengerbe vagy húsz percet, az egész elmúlik a francba. Érdekes. A sós víz tényleg hat. Viszont az is igaz, hogy a sör oldja a torokban lerakódott sót, mert egy korty után visszajön a nehéz légzés.

Barna alatt eltört a napozószék karfája. Ismét egy olyan apró sérülés, mely után használhatatlanná válik egy eszköz. A műanyagot nem érdemes megragasztani, mert terhet kell bírnia, ráadásul teljesen spéci kialakítású. (Ezzel a karfával állítgatjuk a háttámla dőlését.) Megint kuka. Ha az utolsó nap dobjuk ki egymás mellé a kétszemélyes bordó plüss gumimatracot, a kempingágyat, a napozószéket és a napszemüvegemet, legalább a guberáló együtt érezhet velünk, hogy milyen hetünk volt. (Persze ez csak befelé dörmögés. Tudom én is, hogy fogyasztói társadalomban élünk, a tárgyainkat tervezett szétesési idővel gyártják. Inkább az a csoda, hogy a gumimatrac kibírta 13 évig, a napozószék pedig tíz évig. A kempingágy a 3, illetve a napszemüveg a 2 évével már modern korunk gyermeke.)

A strandon frocliztak. Jött egy csajszi, a vállán egy kajak. Nem túl nagy, olyan 4 méter hosszú, üvegszálas. A leányzó jó messziről cipelte, dehát egy ilyen jószág 10+ kiló, nem nehéz. Sokkal izgalmasabb volt, hogy mit csinál vele. Elsétált a betontuskóig, megvárta, míg ki-bemásznak az emberek, ledobta válláról az evezőt, a lábával visszarugdosta, hogy ne essen bele a vízbe, aztán finoman beengedte a kajakot. Ekkor mondtam a mellettem lebegő (-> férfi fehér boában) családnak, hogy lepetézek, ha a csajszi a létráról belemászik ekkora hullámokban (40-50 cm) abba a ránézésre is max. 50 centi széles kajakba. Belemászott. Igaz, a leányzó volt vagy 45 kiló, de akkor is szép mutatvány volt.
Csak éppen itt még nem fejezték be. Beevezett olyan 30 métert, ahol egy figura próbált felállni egy szörfdeszkán, nagyjából sikertelenül. És helyet cseréltek.
Ekkor az államat már csak a hullámok tartották a helyén. A leány páros lábbal kihuppant a kajakból, a srác pedig simán átszállt a kajakba a szörfdeszkáról. Mintha egy parkettás nappaliban lettek volna, nem pedig egy meglehetősen hullámzó tengeren. Igaz, a srác meg olyan 30 kiló lehetett.
Eddig tartott a bemutató, innentől már előjöttek a problémák. A sráchoz hasonlóan a leány sem tudta kiemelni a szörfvitorlát fekvő helyzetéből, hiába próbálkozott makacsul. Azért az erőhöz kell némi izom, na meg masszív súlypont is. Lehet, hogy én nem libegek tündérként a víz felett szörfdeszkáról kajakba, de a vitorlát akár a fülemmel is egyenesbe tudtam volna rántani. (Figyeled, konszolidálódom.)

Csendes pihenő, úszkálás, újabb csendes pihenő… végül Nejjel elmentünk sétálni. Volt egy tippem, hogy merre találunk egy jó kis erdei utat, akkor meg miért ne nézzük meg, hogyan néz ki a horvát erdő? Először is meleg, másodszor pedig határozottan édes a levegő. De ennél is fontosabb, hogy roppant hangulatos utat találtunk.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Hosszú kaptatóval kezdődött. Már itt feltűnt, hogy a horvát erdészek nem bízták a véletlenre a turisták vezetését. A 0,5-1 méter széles sziklás túraútvonalakat 30-80 centi magas kőfalakkal vették körbe. Kilométereken keresztül. Én nem tudom, mennyi kő volt a falakba beleölve, de egy kisebb falu összes háza simán kijött volna saccra belőle. Plusz templom.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Mentünk, kapaszkodtunk felfelé. Aztán egyszer csak találtunk egy beobachtungstelle-t, ahogy Pepin bácsi mondaná. (Nem, nem egy sörgyár kéményét.) A sziget alsó felének északi részén van egy kiépített, de azóta kicsit rombadőlt megfigyelőállás. Nem véletlenül van ott, a hegy tetejéről körbe látszik az egész sziget: mind a keleti, mind a nyugati oldal, a távolban pedig a környező szigetek. Mindez a Losinj-szigetnek pont a cérnavékony derekánál, ahol át szoktunk kajakozni az áthajtón és a csatornán. (A bal alsó kisképen tisztán látszik a csatorna bejárata. Ilyen vastag itt a sziget.) Gyönyörű látvány volt nézegetni a mindenfelől a városba tartó kisebb hajóflottákat. Vagy húsz percig élvezkedtünk odafent, én szikláról sziklára pattogtam a fényképezőgéppel, Nej pedig csak ült egy padon és szívta magába a látványt.

Nagyítás

Innen 15 perc kellemes séta után értünk le az Arany Öbölbe (Zlatna Uvala) – ahogy a tábla szerint azt az áthajtót hívják, ahol már többször is megfordultunk. Csak most a szárazföldről közelítettük meg. Így egy kicsit jobban rá is értünk, le tudtam végre fényképezni a betontömböket, dacára, hogy megint erős volt a hajóforgalom. Most már csak az bánt, hogy ebben a napszakban, ilyen szögből nem látszik, milyen gyönyörű zöld az öbölben a víz.

Nagyítás

Nagyítás

Hazafelé már a Losinj-öböl melletti parton sétáltunk vissza. Jó másfél órás túra volt, a napocska kifacsart mindent belőlünk, de gyorsan pótoltam sörrel.

Az aprónép kicsit mogorvának tűnt, tekintve, hogy Nejnek kellett volna vacsorát készítenie. Gyorsan meg is lett izzasztva némi kolbász, begyűrtük, aztán a desszertet is, majd hátradőltünk. Eleinte csak a szokásos froclizás ment, aztán időutaztunk. Beszélgettünk egyrészt a szülők gyerekkoráról, fiatalkoráról, aztán az ő gyerekkorukról, mire emlékeztek ők, mi minden történt valójában. Végigröhögtük az estét, gondolom, a szomszédok legnagyobb örömére.
Közben egyszer idejött a hátsó szomszéd. (Aki a fél szendvicset próbálta felajánlani.) Németek, de magyar vizslájuk van. Angolul sikerült elmagyaráznia, hogy a legnagyobb bánatuk az, hogy nem tudják, hogyan kell helyesen kiejteni a vizsla szót.
Innentől lett érdekes a beszélgetés.
– Vizsla – közöltem vele.
– Ah, viszla.
– No, vizsla.
– Vizschla.
– Almost. Vizsla.
– Viszla.
– No. Vizssssssla.
– Ah, nein.

Fél tizenkettőkor pedig bebújtunk a sátorba. Holnap megint csapkodjuk a vizet, ha Zefirusz is úgy akarja.

2010.07.14; szerda

Zefirusz akarta is, meg nem is. Előrejelzés szerint 11-ig 10-11 csomós szél volt várható, utána gyk. szélcsend. Viszont azt is tudjuk, hogy a szél elállta után a hullámok még jó egy óráig hullámkodnak, ergo dél. Akkor meg már nem. Holnap egész nap enyhe szelet jósolnak, akkor lesz egy komplex program. Meg korábban is tudunk kelni.

Az első kellemetlen élmény a csodavizesblokkal kapcsolatban. Bementem, beültem az egyes kupéba. A villany abban a pillanatban lekapcsolt. Végeztem, barátságosan integettem a szenzornak, fény viszajött – és ekkor vettem észre, hogy nincs bent papír. Ha egészen véletlenül nincs nálam egy papírzsebkendő (tényleg véletlenül, mert amióta ruhástól fürdök, nincs értelme), akkor nagy szégyenben maradtam volna. Így is kellett origamiznom, nem keveset.

Bevásárló körút. A szokásos körök, egy apró plusszal. Barna meg akarta lepni egy ifitársát mangó ízesítésű Jamnica ásványvízzel. (Az illető nagyon szereti és meg is érdemelte.) Csakhogy égen-földön nincs. Végül Barna bejárt egy csomó boltot és nagy büszkén le tudott vadászni egyet. Boldogan dobta be a csomagtartóba. (Apja fia – a hős.)
Ezt már csak utólag teszem hozzá, hogy amikor, már itthon, vasárnap visszavittük a kajakot a csónakházba, utána beléptünk ezért-azért az Auchanba. Ott láttuk meg, hogy raklapszámra tartanak mangó ízesítésű Jamnica ásványvizet. (Apja fia – a balek.)

Bevásárlás után nagy lubickolás. Hihetetlenül idegesítő látvány: délután kettőkor töksima tenger, a gyerekstrand pedig üres. Ideális tengerreszállási körülmények. Csakhogy 40 perc, mire kemény munkával összelogisztikázzuk az indulást, 40 perc a végén, mire visszarendezünk mindent. Közel másfél órát viszont nem ölünk bele egy fél napnyi kajakozásba. (Tanulság rögzítve. Jövőre már kajakbarátabb – és gyerekgyűlölőbb – kempinget választunk. Nem tudjátok, hogyan néz ki a ‘minden nap feláldozunk egy kétévesnél fiatalabb gyereket’ embléma?)

Félelmetes, mi van errefelé sajt téren. Tegnapelőtt vettünk egy 20 dekás darabot, valami helyi sajtból. Durván háromszor volt drágább a városszéli diszkontban, mint a Gran Padano. Mondanom sem kell, tök ismeretlen volt, mégis bepróbáltuk. Ráadásul még csak nem is pagi, hanem porecsi.
Hihetetlenül finom volt.
Természetesen adtam a borhűtőnek is, vettem egy rekesz plavacsot.
(Szar ügy, de ezek a vásárlások már a hazaútnak szólnak. Még két nap – ebből a második fele már pakolás – és húzunk haza.)

Nej is kiolvasta a Maszkabált és nekiállt a másik magunkkal hozott könyvnek. Nem kicsit furcsa látni, hogy az Odakint1-et olvassa, miközben én vele szemben már az Odakint2 alapanyagán dolgozom. Melybe beleírom, hogy Nej az Odakint1-et olvassa. Vannak ilyen rekurzív dolgok az életben.

Egy újabb kajakos kiszállást figyeltem meg. Jött a hapi, nagy lendülettel és egy apró, kék üvegszálas kajakkal. Éppen lebegtem a szokásos helyemen, mellettem ment el olyan 5 méterre. Nem célzott meg semmilyen betontuskót, meg létrát, csak ment neki a szikláknak. Ha ez egy karcolás nélkül kiköt a szikláknál, lepetézek – villant át az agyamon. Csak ment, ment, aztán a sziklák előtt egy méterrel lefékezett. Kilógatta mindkét oldalra a lábát, egy picit keresgélt – majd egyszerűen felállt. Ott már leért a lába két víz alatti sziklára. Átlépett a kajak fölött, a vállára kapta, majd szikláról sziklára kiszökdécselt a partra és elindult felfelé a lépcsőn.
Amilyen egyszerű, annyira magától értetődő. Jól megjegyeztem a technikát. Nem mintha vállamra kapva a kajakomat, ki tudnék szökdécselni vele (teljes felszereléssel az egyes olyan 35, a kettes meg 45 kiló, plusz forgatónyomaték), de kiszállásra sziklás környezetben teljesen jó a módszer.

A szomszédban(2) négyen pucolják az autójukat. Papa, mama, gyerekek. Én meg itt nézem a miénket… ha lenne rá eszköze, már régen öngyilkos lett volna szégyenében. De az autó használati tárgy, nem dísz. Márpedig ha fixre van szerelve egy kajaktartó, az azt jelenti, hogy rendszeresen rá-ráborul a tetejére pár liter szutykos víz.

(2) Ez már csak ilyen tipikus kempingprobléma. Van ugye két közvetlen szomszédunk jobbra és balra, aztán van hátsószomszédunk és az ösvény túloldalán egy szembeszomszéd. Emellett pedig mind a négy irányban van egy-egy átlós szomszéd. Azaz amikor azt írom, hogy szomszéd, a nyolcból tessék valamelyikre gondolni.

A másik szomszédban egy magányos, hatvan év körüli, szomorú öregúr lakik. Leginkább egész nap sétálgat, néha kiül az előtér alá, csak ücsörög a négyszemélyes asztalnál. Mellette egy hasonló korú szlovén házaspár lakik, néha átmegy hozzájuk beszélgetni, de egyébként teljesen magányos. Elképzelésem sincs, hogyan került egyedül egy négyszemélyes lakókocsiba. Amikor lefoglalta, még többen lehettek?

Nejnek annyira megtetszett a tegnapi séta, hogy estefelé rábeszélte a kölyköket, járják körbe megint a dombot. Elég későn is értek haza, így a vacsora is elhúzódott. Olyannyira, hogy amint vége lett, negyed tizenegykor már dőltem is be a sátorba.

2010.07.15; csütörtök

Reggel a recepció felé megláttam a vadvizes embert. Elég kemény fazon lehet, nem vacakolt sokat a kempingfelszerelésekkel: autó, kajak, függőágy. Semmi sátor, semmi kempingszék, sörsátor, hálózsák… ezek mind csak úri huncutságok.
Ha sokáig maradunk, a mi felszerelésünk is idáig fog egyszerűsödni.

Nagyítás

Korai kelés, mintaszerű összekészülés. Tíz órakor már a vízen lebegtünk. Eredetileg a Male/Vela Srakane szigeteket terveztük be harmadik nagyobb célpontként, de mára maradt az is, hogy Dórával legalább egy órát kajakozzunk. Emiatt abban maradtunk, hogy nem megyünk el a szigetekig, csak egy útbaeső öbölig.
Aztán szerencsésen úgy elnavigáltam magam, hogy az útbaeső egyik szigetet összekevertem a Male Srakane szigettel, és amikor rájöttünk, akkor már majdnem ott is voltunk. Naná, hogy ekkor már nem hagytuk ki. Kár is lett volna. Bár eleinte igencsak kámpicsorodott az arcunk, mert egyszerűen képtelenek voltunk kikötni. Ami távolról sima ügynek nézett ki, közelről rücskös sziklaként realizálódott. Mentünk körbe, már majdnem átevickéltünk Vela Srakane-ra, amikor megláttam egy nagyobb kikötőt, sólyával. Sajnos egy csomó motorcsónak is volt a kikötőben, mely előrevetítette a lankadt péniszek, térdig érő mellek látványát… amikor Barna sasszemmel kiszúrt két, egyenként kábé 1-1 méternyi apróköves kilépőt. Szószerint kilépő, mert a parton már csak olyan 30 centi látszott a kavicsokból, körülöttük mindenhol sziklák. Megküzdöttünk a kikötéssel a zsebkendőnyi területen, de megérte. (Ha érdekel esetleg valakit, a koordináták: 44°33′56.44″N, 14°20′01.19″E. Közvetlenül a kiszállóhely mellett van egy nagy fehér, horgonyt ábrázoló tábla.) Ugyanis a víz már hosszan aprókavicsos volt. Üde színfolt a sok kellemetlenül éles szikla között. Nej és Barna be is dobtak egy-egy kiló kavicsot a kajakokba, annyira szépek voltak.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Itt hatalmas pihenőorgiát tartottunk.

Volt egy film a gyerekkoromban, ‘Lépj Olajra!‘ címmel. Ebben volt olyan rész, hogy a három főhős (egy fiatal hapsi, egy fiatal nő és egy idősebb hapsi) kúsznak utolsó erejükkel egy sivatagban, aztán kész, vége, feladják. Az egyik még fekve dühösen elhajítja a kulacsát egy dűne möge. Mely kulacs csobbanva ér földet. Mindhárman felpattannak és láss csodát, a dűne mögött pálmafák és egy csodálatosan tiszta vizű tó.

Na, akkor azok a figurák lubickoltak olyan szenvedélyesen a vízben, mint ahogy mi, ott a kavicsos pihenőben. Tíz perc híján két órát eveztünk a tűző napon, megállás, víz és napolaj nélkül. Legszívesebben csak a fejemet lógattam volna ki a víz fölé, aztán meg is csináltam, mert nem volt semmi akadálya.

Egy félórányi önfeledt lubickolás után összecsomagoltunk, elindultunk visszafelé. Ekkor találkoztunk Jézussal.
Kiértünk egy szirtfok takarásából a sziget legnagyobb hajózási útvonalára. Balra néztem.
– Jézus! – szaladt ki a számon.
– Mi van? – kérdezte Nej.
– Nézz balra!
Természetesen jobbra kezdett el vizslatni.
– Balra, te vakegér.
Balra nézett.
– Jézus!
Bal oldalt egy óceánjáró konténerszállító hajó iparkodott, pont azon az útvonalon, melyet keresztezni szándékoztunk. Aztán szerencsére hamar kiderült, hogy távolodik, de addig azért be voltunk ijedve.

Nagyítás

Érdekes módon, megint hazafelé voltunk a gyorsabbak, odafelé mentünk 110 percet, visszafelé már csak 90-et. A távolság oda-vissza 19,8 km, azaz az átlagsebességek: odafele 5,4 kmh, visszafelé 6,6 kmh. És most még csak azt sem mondhatom, hogy hívott a söröm, tekintve, hogy délután még volt egy futam a nagylánnyal.

Titokban reménykedtem, hogy megmutatjuk neki, mi is az a kutyafitty. Amikor reggel eveztünk, találkoztunk egy borzasztó béna yachttulajdonossal: a yacht szószerint bőgött a kezei alatt, miközben alig haladt. Gondolom, valami alacsony fokozatban mentek padló gázzal. A trükk az volt, hogy ebben az állapotban a yacht akkora hullámokat produkált, mint a Titanic, mi pedig közvetlenül mögötte haladtunk át. Nos, láttunk már hullámokat, eddig mindkét kajak simán át is hullámzott mindegyiken. De ezek, a hajó után, lazán magasabb voltak egy méternél – és sokan is voltak. Borzasztóan kiváncsi voltam, mit lépnek erre a kajakjaink. A Kodiak nem foglalkozott vele túl sokat: habár égnek állt az orra, mint Kleopátra Tűje, de átbukott a hullámokon. A Biwok ezzel szemben nem. Az azt mondta, hogy ez neki már túl magas hullám, ő pedig nem egy dzsigoló, hogy ekkorát erektáljon. Keményen belement a hullámokba és keresztülhasított rajtuk. A víztömeg pedig Nejt takarta be. Tetszett.

De előreszaladtam. Ott jártam, hogy még a vízről riasztottuk a csajszit, hogy jöjjön le a kikötőbe, aztán a két kajak összebújt (mert csak együtt tudtuk felhúzni a kettes kormányát, lásd úri bika), majd a kettes kikötött. Mondanom sem kell, megint az emberiség segghülye keresztmetszete képviselte magát a strandon: összesen egy olyan hely volt, ahol nem apró kölykök matracháborúztak, illetve a külvilágra érzéketlen sznorkizók lebegtek, hanem egy nő álldogált a vízben. Be is céloztuk a mellette lévő félméteres placcot, a nő meg csak álldogált, álldogált, majd amikor másfél méterre voltunk tőle, akkor döntött úgy, hogy eldobja magát és elkezd úszni. Ha láttál már kettes kajakot előremenetből villámgyorsan hátramenetbe váltani… szerintem a vízörvények simán embermély gödröket vájtak a köves altalajba. És még szerencsénk is volt, hogy nem lebegett közben mögénk valami búvárkund.

A parton cseréltünk, Nej ki, Dóra be. Ezzel már rögtön spóroltunk egy le/felszállítást – viszont nem számoltam azzal, hogy azért ekkora út után lesz némi zsibbadás és fáradtság. De a gyerekért mindent. (Meg a testvérért, hiszen Barna legalább annyira el volt gémberedve.)

Nagyítás

Áteveztünk az Arany Öblöcskén, láttuk végre milyen, amikor gyönyörű zöld (a fénykép sajna nem sikerült, itt kék minden), aztán megkerültük a Koludarc-szigetet, végül becéloztuk a nudi strandot. Ekkorra már lekopott rólunk annyira az udvariasság, hogy azt mondtam, hacsak nem lesz orgia a parton, akkor mindenképpen kiszállunk. Majdnem így sem jött össze, éppen akkor tolatott rá a strandra egy háromemeletes yacht, tele fiatal hapsikkal és nőkkel, de aztán még nem rajzottak ki.

Kikötöttünk, fürödtünk, úszkáltunk. Megint szép volt minden.

Éppen nyakig üldögéltem a vízben, amikor ismerős kajak közeledett. Először nem is tudtam, honnan ismerősek. Kikötöttek, köszöntünk egymásnak, jól van. Aztán mondta Barna, hogy szerinte őket láttuk pár nappal ezelőtt Ilovikban. És tényleg! A kajakjukat nem lehetett összekeverni semmi mással. Képzelj el egy felfújhatós strandkajakakot, de a leggagyibb kivitelben. A Sevylor ehhez képest űrtechnika. Olyat képzelj el, amilyenbe a gyerekeidet ülteted a Balcsi déli partján, mondván, hogy 30 centis vízben nem lehet baj. (A valóságos kajak sokkal gagyibb volt a belinkeltnél, de hasonlóbb képet nem találtam.) Az olasz pár erre a hihetetlen bizonytalan és lassú alapra építette fel a családi kajakját, úgy, hogy ráapplikáltak egy negyed négyzetméteres saválló acél kormányt, a beülőket meg telepakolták kispárnákkal. Elképesztő hibrid jött ezzel létre. Nekem egyből az jutott eszembe, mintha Slash egy harminc centis, de torzítókkal felszerelt gyerekgitárral állt volna ki szólózni egy heves koncerten.
És ez a házaspár ezzel az értelmezhetetlen jószággal járt be akkora utakat, mint mi, az űrtechnikai eszközökkel tervezett, méregdrága kajakjainkban. Beszélgettünk, ki, merre járt. Soroltuk, mindegyiket ismerték. Ilovik nagyon tetszett nekik, oda még vissza akartak menni. Susak, melyet mi végül kihagytunk, nekik már megvolt. (12 kilométeres szigetszökkelés. Egy játék gumikajakkal.)
Félelmetes.
Végül elbúcsuztunk, jöttünk haza.

A kikötés megint horror volt. Nem voltak sokan a strandon, de pont bejátszották az egész partszakaszt. Végül egy matracos anyuka + 2 kölyök kombináció mellett szavaztunk, mármint, hogy mellettük kötünk ki. Erre az egyik napszemüveges gyerek arcán, ahogy melléjük értünk, elszánt vigyor támadt, leugrott a matracról és megpróbált megkapaszkodni a kajakunk elejében. Olyan harsányan ordítottam rá, hogy ‘NO!!!’, ahogy a torkomon kifért, majd elkezdtem vadul hátraevezni. (Ha ráakaszkodik, simán beborít minket. Márpedig, ha a gyerekre ráborul egy ötven kilós kajak, kétszáz kiló emberrel, simán beszorul alá.) Az idióta meg jött utánunk, ugyanazzal az elszánt vigyorral az arcán. A második ‘NOOO!!!’ kiáltásomat hallotta meg az anyuka és kezdett el kiabálni a gyerekkel. Végül a tökmag nagy duzzogva visszamászott a matracra, mi pedig ki tudtunk kötni.
Nyilván az utolsó hazaszállításnak kellett a legnehezebbnek lennie. Most nem elég, hogy két pokróccal is letelepedtek abba az egy méteres sávba, ahol az autó be tudta volna venni a derékszögű kanyart, de egy Darwin-díjas jelölt a túloldalon, az út és a kőfal közötti 30 centire is kifeküdt. (A képen be vannak jelölve a pokrócok, illetve egy útban lévő autó. A lejtőn jöttem le és a derékszögű kanyarban kellett volna megfordulnom. Ehelyett osontam el a pokrócok mellett, majd az autó előtt ipszilonozgattam vagy húszat.)

Nagyítás

Nézegettem… aztán úgy voltam vele, hogy ha megjelenek egy nagyobb darab autóval, csak észbekapnak.
Hát, nem. Hacsak azt nem nevezzük észbekapásnak, hogy az egyik pokrócos faszi felhúzta a lábát, amikor látta, hogy pár centire araszolok el mellette. Ne kérdezd, hogy rámentem-e pokrócaikra. Nem tudom, és nem is érdekel.
Felszórtuk a kajakokat, aztán Dóra nekiállt irányítani visszafelé. Természetesen senki nem állt fel, senki nem gondolta úgy, hogy ha egy rozoga, inkább sziklás, mint rendesen burkolt, nem egészen egy autó szélességű út mellé fekszik le, akkor esetleg neki is baja lehet, különösen, ha egy derékszögű kanyarban teszi ezt. Dóra annyira lelkesen irányított, hogy hátrafelé simán rágyalogolt volna ez egyik idiótára, ha nem szólok rá. Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy oda is lehet feküdni.

De mindegy, hazaértünk. Hagytam ott egy kis ferodol szagot – a fekvő emberek miatt nem tudtam lendületből nekimenni az emelkedőnek – de remélem, a büdöset ellensúlyozta az a tíz kiló felvert por, melyet szintén a meredek start okozott.

Úgy leülepedtünk a sörsátor alatt, hogy hozzánk képest az iszap harmatosszagú kezdő lett volna. Nej szerencsére csinált vacsit, mely persze csak tovább növelte az ülepedési együtthatónkat. Végül a két gyerek beülepedett a sátorba, Nej olvasgatott, én meg lementem strandolni.

Szinte mindig kifogom. Be akarok menni a vízbe, de a létra előtt éppen akkor verődik össze 5 suhanc, persze van közöttük legalább egy csaj, aki affektál és nem akar belemenni a vízbe, mert az hideg, meg hullámzik, a többiek meg röhögve győzködik, miközben természetesen pont akkor akar kijönni három aprókölyök, akik pont a létrán kezdenek el tipródni, hogy lehet, mégis inkább a vízben kellene maradniuk, és természetesen van náluk egy kurva nagy gumimatrac, meg mindegyiken békatalp.

Este óriási pangás. A lányok elmentek korán aludni, Barna nyomja a kötelező olvasmányát, én pedig gépelgetek. De már nem sokáig. Egész pontosan, eddig.

2 Comments

  1. Igen, ez volt az. :)

    Egy nyíllal arrébb van a Monte Baston, amelyikről az előző írásban írtam.

Leave a Reply to franjo Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading