Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 09-10

2010.07.11; vasárnap

Éjszaka valószínűleg lázam volt. Hajnalban annyira rázni kezdett a hideg, hogy kénytelen voltam magamra rántani mindent, ami a sátorban volt. Szerencsére elég sokmindent találtam, mert a többiek a melegben ledobáltak magukról mindent.

Egyébként jó. Ha nincs időd tengersok betűt elolvasni, akkor elégedj meg annyival, hogy jó.

Amennyiben érdekelnek a részletek, imhol.

Dafke nyolckor keltünk. Elegem lett belőle, hogy a sok strandköcsög miatt én keljek korán, ha kajakozni akarok. Vettem félóra internethozzáférést (igen, utólag számolva, már eleve ezzel kellett volna kezdenünk), vettem Nejnek egy matracágyat, meg reggelire bureket. Kényelmesen elszuttyogtunk, elnyomtam némi morgolódást, amikor elolvastam, hogy a tegnap esti meccs lett a VB meccse. (Pont egy német-uruquay, ki a fene gondolta volna?)

11 után értünk le a strandra, fullon tele volt. (Visszaváltottunk a szálloda strandjára, a tegnapelőtti élmény igen durva volt a másik strandon.) Ahogy beültem a kajakba, rögtöm rámtört a para. Ez a kajak két nappal ezelőtt a sima vízben beborult alattam! Hogyan fogok kivergődni a sok apró gyerek között? Ha itt borulok, legalább hármat agyonütök közülük.
Mire kevickéltem a strandról, már görcsölt a lábam az idegességtől. Elkezdtem felszerelni a hullámkötényt, de az első mozdulat után abbahagytam. Nem mertem. Ott ültem a strandon túl és remegtem. Alig vártam, hogy megjöjjenek a többiek és elinduljunk. (Ha a sorsnak lenne drámai érzéke, egy ilyen felvezetés után egész biztosan történt volna valami tragikus esemény az úton.) Szerencsére megjöttek, beengedték a kormánylapátot, aztán hajrá. Ahogy gyorsultunk, úgy jött vissza az önbizalmam. A terep megint nem volt túl kellemes, erősen oldalbakaptak a hullámok, de lassan oldódott bennem a görcs. Pedig amikor lebegtem a strand mellett, akkor nagyon elhatároztam magam: vagy valahogy legyőzöm ezt a pszichológiai gátat, vagy eladom a fenébe ezt a kajakot és veszek valami stabilabbat.

A borulékonyság szinte ismeretlen szó a Kodiak esetében. A hajótest keresztmetszetének profilja, szélessége, és formája az egyik legstabilabb kajakká teszik a Kodiakot. Némi gondot talán csak az alacsonyabb súlyú evezõsõknek okozhat, mivel megfelelõ terhelés híján a vízvonal fölé emelkedõ méretes hajótest kissé érzékeny az oldalszélre.
link

Stabil, robosztus, nagy rakterű de kormány nélkül nehezen manőverezhető hajó.
link

Tengeren hamar megérezni a látszólagos instabilitás, azaz az elsődleges stabilitás hiányának értelmét. Ahogy hullámok keverednek a kodiak alá, feltűnik, hogy míg más hajóban csak folyamatos csípőmozgással lehet függőlegesen maradni, addig ebben csak emelget minket a víz. A kodiakot direkt megdöntve tűnik fel a forma másik hatása. Döntés közben eleinte nincs nehéz dolgunk, majd egyre nagyobb erőt kell kifejteni, hogy tovább billenjen a hajó. Ennek az az előnye, hogy ha kanyarodáshoz bedöntjük a hajót, nem tud olyan könnyen beborítani egy oldalhullám.
link

Ez mind külön fájt. Ennyi helyen írták le, hogy ez egy stabil kajak. Énalattam meg úgy borulgat, ahogy kedve tartja.

Nagyítás

Haladtunk. Amikor eljutottunk az átjáróig, úgy döntöttem, hoigy megkísértem az istent, fényképezek egyet. De már elő sem tudtam venni a gépet, megjelent egy yacht, akkor pedig kapaszkodni kell az evezőkbe. Mentünk tovább.
Eljutottunk a csatornához. Szép nagy ívben fordultam rá, hogy lássam, milyen a víz mögötte. Kellemesen nyugodt volt. Csak éppen pont jött szembe egy kisebb yacht. Gyorsan elkezdtem visszafelé evezni, így éppenhogy eljöttem az útjából. Annyit még láttam, hogy többen is vannak, így intettem a kettesnek, hogy ők is álljanak meg. Összesen nyolc erőgép döngetett át, de volt köztük kettő, amelyik padlógázzal. A hullámok mögöttük szökőárként követték a hajókat. Valami olyan pánikszerű hátraevezést produkáltunk, mint még soha. Aztán amikor az utolsó is elment, akkor csúszott csak ki a számon, hogy ‘akkor most a mindannyiótok jó kurva anyját’.
Átmentünk, párszáz méter után a tenger is lenyugodott. Innentől nagyon kellemes – Barna szerint tök unalmas – utunk lett. Volt ugyan egy olyan 1-3 csomós szél, valami hullámzással, de ez pont arra volt jó, hogy elmondhassuk, tényleg tengeren kajakoztunk, nem a Tisza-tavon. A szél pedig különösen jól esett a 35 fokos melegben.

Elkalimpáltunk Veli Losinjig. Habár úgy szólt az egyezség, hogy kikötés előtt megvárom őket és elegánsan felhajtom a kormánylapátjukat – mint ahogy állatorvosok szokták az úri bikák fütyijét egy darab madzaggal célbakormányozni – de annyira el voltak maradva, hogy inkább kikötöttem tök egyedül (tadam!), majd kivonszoltam a kajakot a partra, visszaugrottam a vízbe, és amikor partközelben voltak, akkor már a vízből hajtottam fel a kormányukat.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ideális partot fogtunk. Vagy száz méter széles, egyik oldalról félszigettel, a másik oldalról hullámtörő gáttal védett öböl, köves, fokozatosan mélyülő stranddal. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy ugyan ki volt építve a kocsma infrastruktúra, de erősen zárva volt. Ránézésre jó pár éve.
A kettes legénysége elment úszni, én pedig fényképezgettem egy kicsit, majd leültem az árnyékba egy üveg ásványvízzel.

Barna támadott be azzal az ötlettel, hogy kipróbálná a Kodiakot. Megnézné, hogy tényleg olyan nehezen kezelhető-e. Leszereltünk róla mindent (ekkor vettem észre, hogy letört a napszemüvegem szára, kuka), betoltuk a tengerbe, aztán ott maradtam vigyorogni. Nemcsak én tettem így, egy helyi kiskölyök minden borulásnál artikulálatlan röhögésben tört ki. Aztán csendbemaradt. Meglehetősen következetlenül, mert én legalább tapsoltam később.
Ahhoz képest, hogy Barnának nincs túl sok kajakos tapasztalata, ahhoz képest, hogy a Kodiak egy kifejezetten billegős kajak, vagy a tizedik próbálkozásra sikeresen beleült a másfél méter magas vízben, később pedig elsőre a mélyvízben. Senki nem volt a közelben, nem tartotta senki a kajakot.
Ez egyben járt némi tapasztalattal is: minden józan számítás ellenére sokkal nehezebb belemászni a kajakba, ha víz lötyög az alján. Anélkül ugyanis a félredöntött kajak magától felhúzza a kapaszkodó embert és ezzel a lendülettel már meg is van a lovaglóülés. Azaz mégiscsak először pumpálni kell és utána mászni. (Bár nem reménytelen a felfordult kajak egyik sarkát megemelve kicsorgatni a vizet sem.)

Így végül, mondhatom, legyőztük a Kodiakot. Mindenki a maga szintjén. Én ideevickéltem vele, mintaszerűen kikötöttem. Barna pedig porig alázta. Márpedig ha ez így megy, akkor előbb-utóbb nekem is menni fog. (Csak most éppen csupa seb a lábam, na meg még sajog egy cseppet az önbizalmam.) Azt se felejtsük el, ma már azért jóval barátságosabb állapotba lett állítva az ülés, mint amikor én próbálkoztam vele pár nappal ezelőtt.
Komolyan mondom, már csak az üresen lebegésben kellene biztosnak lennem, hogy nyugodt legyek. Meg merjek újra fényképezni. (Kicsit nagy a kockázat, beborulni egy sokszázezer forintos fotóapparáttal.)

Délután kettőkor indultunk vissza. Magát a települést végül csak messziről néztük meg – kajakon az embernek kicsit mások a preferenciái. De szépnek tűnt.
Egy kicsit már így is tartottam a sziget nyugati felétől, a windguru szerint délutánra felerősödik a nyugati szél. Makacsul lapátoltunk a csatornáig, itt kifogtam szemből egy motorcsónakot (úgy értem, én már a csatorna közepén voltam, amikor ő bejött szemből, de kulturált volt, majdnem alapjáratra vette le a gázt. Udvarias köszönés, jó utat, jó utat, aztán hajts.)
A kettes viszont csak nagyon sokára jött ki a csatornából. Én már bőszen rágtam az evezőlapátot, azért a csatorna bejárata az egyébként is mindenfelől hullámzó öbölben nem túl ideális a lebegésre, de aztán meglettek. Barnának begörcsölt a lába. Igen, ez a másik, eddig megoldatlan és egyelőre megoldhatatlan toposz a kajakozásunk terén: a kettes kajakban hátül ülni, huzamosabb ideig. Én is szenvedek, meg Barna is szenved. Azt mondta, hazafelé volt olyan pont, amikor legszívesebben levágta volna a lábát, hogy szabaduljon a fájdalomtól. Maximálisan egyet tudok érteni vele. Én most polifoamtekercsekkel kinlódok, de ez is csak akkor működik, ha rendszeresen megállunk pihenni. Miközben a Kodiak meg akkor biztos, ha megy – jó páros a közös túrákhoz.

Átvágtunk a mindig zavaros öblön, jött az átjáró – és utána a tánc. Elkaptuk a nyugati oldalon a nyugati szelet. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hullámok makacsul ostromolják a partot. Ami akkor borzasztó nagy szopás, ha neked pont a parttal párhuzamosan kell menned. Próbáltunk mindent. Ha elindultam cikkcakkozni, akkor a hullám makacsul fordult velem. Úgy riszáltam a csípőm, mint egy pénzesvetkőzős művésznő a Merlinben, de így is alig bírtam a folyamatosan oldalról rohamozó hullámokkal. Párszáz méter csak az átjárótól a kemping öblének a foka, de azt hittem, soha nem érünk oda. Igen gépészkedős szakasz volt, még a kettesben is.

Aztán amit utálok, lebegés a kötél előtt. Vártam a többieket, hogy megemeljem a kormánylapátjukat. Végül nekimentünk a strandnak, a frissen jött önbizalmammal nem vártam meg, hogy kikössenek és segítsenek, hanem velük párhuzamosan futottam ki én is. Újabb hibátlan kikötés. Néhány kiskölyök a két kicsattanó kajaktól ugyan összeszarta magát és nekiállt bőgni, de ez csak a bónusz volt.
Gyorsan kihúztunk mindent a partra, majd Barnával elcipeltük a kajakokat oda, ahol már meg tud állni a kocsi. Pontosabban meg tudna állni, ha egy pacák nem oda dobta volna le a pokrócát meg a kutyáját.
Egyszerűen érthetetlen. A betonozott autóút (fél sávnyi ösvény) 90 fokot kanyarodik. A kanyarban van egy nagy fa, az autók pedig az út és a fa közötti 1 méteres sávot is használni szokták a kanyarodáshoz. (Ki a fene képes derékszögben kanyarodni?) Ebbe az egy méteres sávba tette le a pokrócát az úriember. Ebbe a sávba, mely nekem elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megforduljak. Volt fejvakarás rendesen. Végül azt találtam ki, hogy ráhajtok autóval a parti sétányra, így tolatva meg tudok fordulni, igaz, a kerekek jó tíz centire fognak többször is elmenni a pacák mellett.
Így is lett. Igaz, közben Nej próbálta neki ángliusul elmagyarázni, hogy tudja ugye, hogy csak a saját felelősségére heverészik ilyen közel az autóúthoz, de a pacák nem tudott angolul. Aztán megjelentem én a kocsival és odatolattam tíz centire a pokrócához. Ezt már megértette.

A többi már néma unalom. Hazaértünk, ledőltünk az asztalhoz. Én bontottam egy literes Pan-t, majd szóltam Barnának, ha ő is kér, akkor bontson magának. Pillanatok alatt előkerült a magos kenyér, a vaj és két szál kolbász, így szép lassan mindenki lelki békéje helyreállt. Később vacsorára még lementünk a boltba jégkrémért, aztán Nejjel elmentünk úszni, a kölykök meg kártyáztak.

Férfi fehér boával. Ezt a fürdési módszert szeretem a legjobban. Beugrok a vízbe, elúszok a strand határáig (25 méter), majd elegánsan a vállam köré kerítem a fehér műanyaggömbökből álló strandkötelet és nézem a parton monokiniző csajokat. A módszer egyedüli hátránya a gondos választás – hogy ne olyan partszakaszon lebegjél, ahol csupa willendorfi tipusú ősanya kínálja fel testét a napocskának.

Este még kevesebb történés. Én nekiálltam begépelni a napot, a két gyerek elment VB döntőt nézni, Nej meg olvasgatott. A szék még mindig lebeg alattam, igaz, már fel tudom emelni a kezemet.
A windguru szerint holnap megint gyenge szeles időszak jön, így jöhet a következő eltervezett túra. Pihenőnap nincs, pihentünk eleget az első héten.

2010.07.12; hétfő

Ma reggel, a boltból hazafelé, láttam először, hogy egy apuka is kikattant. A gyerek nekiállt háromnegyed nyolckor torkaszakadtából ordítani. Erre szokták mondani, hogy merev hiszti. Apuka egy ideig tűrte, aztán elkapta a gyereket anyukától, lehúzta a bugyiját (mármint a gyerekét) és úgy puszta kézzel nekiállt elfenekelni a kölyköt, persze jó hangosan ordítva is mellé. Habár pontosan meg tudom érteni az érzéseit, de tapasztalatból mondom, ez a módszer nem működik. A gyereket ilyenkor vagy hagyni kell hisztizni, aztán ha rájön, hogy senki nem figyel rá, akkor abbahagyja. Vagy be kell rakni a hideg zuhany alá. Én ez utóbbit szoktam alkalmazni és működött. A lényeg mindegyik módszerben, hogy kirángassuk a gyereket a pusztán üvölteni képes merev hisztiből egy olyan állapotba, ahol már gondolkodni is képes.
De legfőképpen nem visszük el a még kismacska korban lévő gyereket sátoros kempingbe. A gyerek nem fogja élvezni. És ebből kifolyólag a szülő sem. A százméteres környezetükről végképp nem is beszélve.

Nagyítás

Szépen összekészültünk, aztán 11-kor elrúgtuk magunkat a partról. Úgy indultunk, hogy a cél Ilovik, de ha nem megy, akkor legfeljebb visszafordulunk valamelyik öbölből. Dóra fotóriporterként követte egy ideig az útunkat. Az öbölben még láttunk egy eltévedt harcost, egy hapi egy vadvizi kajakban eszkimózgatott, meg gyakorolta a bedőlős gyorsítást. Szépen csinálta… de itt, az Adrián?

Nagyítás

Az összeszokott páros magabiztosan cipeli be a strandolók között a kajakot.

Nagyítás

Egyes kajak felkészül.

Nagyítás

Egyes kajak elindult.

Nagyítás

Indul a kettes. Itt valami szokatlan jelent meg a tér-idő kontinuumban, egy fürdőző, aki nemhogy közömbösen hátráltatott, hanem segített elstartolni. (A háttérben a vadvizes éppen eszkimózni készül.)

Nagyítás

A flotta szeli a habokat.

Nos, mit is mondjak magáról az útról? Eveztünk, mint a gép. Néztük a partot, az öblöket. Elméletileg nyolc nagy öböl lett volna a szigeten, utána jön a forduló. Úgy a negyedik környékén gondoltunk arra, hogy kikötünk egy cseppet pihenni. Már majdnem a parton voltunk, amikor kiszúrtuk a flair strandszéket az egyik fa alatt. Aztán megtaláltuk a hozzájuk tartozó embereket is, természetesen tök pucéran.
– Izé, itt mégse. Nem illik nudisták mellé letelepedni ruhában.
Mentünk egy kicsit, amikor megláttunk egy újabb kikötőhelyet. Szinte pontosan másolva, nem sokkal a kikötés előtt láttunk meg két pucér embert egy fán mászkálva. Mondjuk, ők legalább tudtak élni.

Kitolattunk, mentünk tovább. A hatodik öböl egy nagyon bonyolult, mélyen benyúló volt.
– Ide most már mindenképpen bemegyünk!
– De mi van, hogy ha itt is nudisták lesznek?
– Ha nagyon pampognak, akkor lehúzom a zippzáramat és előveszem.

Mint kiderült, ez egy mélyen benyúló yachtkikötő volt. Kifejezetten szegény yachttulajdonosok számára, mert fürdőruhára egyikőjüknek sem tellett. Elhúztunk mellettük, megkerestük az öböl legbelső részét, ahol annyira alacsony volt a víz, hogy a hajók már nem bírtak bejönni. Kikötöttünk és élveztük az öböl szépségeit. A fák beárnyalták a vizet, a bődületes melegben nagyon jól esett a kis hűvös. Nej és Barna elmentek úszni, én meg fényképezni. A táblák szerint tíz percnyi járásra (a szomszéd öbölben) volt valami étterem, de ehhez még korai volt az időpont. Mondjuk kicsit durva volt nézni a sok elterpeszkedő yachttulajdonost arrébb, ahogy úgy képzelték, övék az öböl… de ami jutott belőle nekünk, az is bőven elég volt. (A koordináták, ha netán valaki arra vetődne: Krivica-öböl, 44°30’01.52″N, 14°29’46.66″E, a térképen kék karikával jelezve.)

Nagyítás

Már indultunk, amikor vérdermesztő hangot hallottunk magunk mögül. Mintha ork szabadcsapat érkezett volna az öbölbe és azon dühöngene, hogy pont az oruk előtt szökött meg a zsákmány. Kiváncsian kerestük a hang forrását és végül egy kecskét meg egy birkát találtunk, akik torkaszakadtukból ordítottak utánunk.
– Hát ez meg? – nézett nagyokat Nej.
– Mi lenne? Nem hallottál még soha a vérbirkáról, meg a vérkecskéről?(1)

(1) A nyúlon túl.

Még itt sem tudtuk, hogy van-e elég szufla bennünk Ilovikhoz, így elindultunk, hogy majd meglátjuk. Aztán amikor kiértünk Losinj sziget alsó végére és megláttuk elérhető közelségben a szigetet, nem is volt kérdés, hogy nekivágunk-e. Szép átlósan – ahogy kell – átvágtunk a szoroson, beeveztünk a kikötőbe, rögtön az első kocsma mellé. (Ez valószínűleg hiba volt, utólag úgy néz ki, ez volt a kikötőhöz legközelebbi, a kirándulókat lenyúló kocsma. Rablást kimerítő árak, szemérmetlenül kicsi adagok.) Ittunk két sört, ettünk két adag káposztasalátát, Nej egy féladag tengergyümölcsei rizottót, mindezt 150 kunáért.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Innen átkalimpáltunk egy strand jellegű helyre, lubickoltunk egyet, pihengettünk. Végül négy óra előtt valamivel szedtük össze magunkat és indultunk el vissza.
Hogy Barnára hogyan hatott a káposztasaláta, azt nem tudom, de olyan veszett módon evezett a pihenőig, hogy követni sem bírtuk.

Ja, hogy eddig nem is beszéltem arról, hogyan osztottuk be a kajakokat. Kiindulva abból, hogy Barna kijelentette, őt erőszakkal sem tuszkoljuk bele még egyszer a kettes kajak hátsó pozíciójába, így maradt az az egyedüli megoldás, hogy ő ült át a Kodiakba, én pedig a kettesbe, kormányos pozícióba.
Azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes felállást. Én addig ficeregtem ott hátul a kötelekkel, meg a polifoam tekerccsel, hogy végül sikerült egy olyan állást találnom, ahol nem fájt a lábam. Igaz, a vállam annál inkább, ami azt jelenti, hogy romlott a stílusom, többet húzok vállból, mint derékból – de lehet, hogy csak még nem nőttem fel a Kajner szívlapáthoz túralapáthoz.
Barna ezzel szemben megtáltosodott. A Kodiak mérete neki is pont bejött. (190 centi, 90 kiló.) Ami nekem hosszú lábtéri beállítás volt, az neki pont bejött. Abszolút uralta a hajót, úgy siklott a hullámok között, mintha világéletében ezt csinálta volna. Majdhogynem táncolt vele a vizen. (Ez is csak azt mutatja, mennyire fontosak a kezdeti élmények. Ha valakiben kialakulnak a gátak – libidó, ahogy Jung mondja – utána ezeket legyőzni már komoly szellemi teljesítmény szükséges. Én úgy kezdtem, hogy egy rossz ülésbeállítás és gyakorlási lehetőségek hiányában csúnyákat borultam vele, és ettől félni kezdtem tőle. Barna viszont már jó ülésbeállítással kapta meg egy olyan öbölben, ahol minden ideális volt a gyakorláshoz. Ő legyőzte, én pedig félek tőle. Egyébként biztos vagyok benne, hogy egyszer én is le fogom győzni, csak nekem sokkal több idő kell hozzá.)

Mindenesetre összeállt az ideális beosztás. Ha hárman megyünk, Barna megy a Kodiakban, úgy, hogy utolérni sincs esélyünk. Mi pedig Nejjel a Biwokban, melyet már mindketten régen legyőztünk és ma már kezesbárányként viselkedik. (Ezzel aztán nincsenek se ki/beszállási problémák, a lebegésről nem is beszélve. Nem véletlen, hogy erről az útról már vannak fényképeink is.)

Pihenésképpen visszamentünk a korábbi öbölbe. Ugyanúgy jó, mint régen, és ugyanúgy magas a yachtokon a kókadozó péniszek gyakorisága. Itt már én is úsztam egyet, mert a hőségben korábban már hallucinálni kezdtem, ami egy kormányosnál nem túl előnyös. Kifelé jövet először azt hittük, látunk egy kivételt. Az egyik yachton álldogállt egy bácsika és minket nézett.
– Te, szerinted mi az a bácsin? Ezüst fürdődressz, az elején egy fityegővel?
Közelebb mentünk.
– Ja, nem. Csak szőrös a bácsi és megőszült.

Az utolsó szakasz egy merő vágta volt. Csak, hogy össze tudd hasonlítani: odafelé Cikat – Krivica: 90 perc, Krivica – Ilovik: 70 perc. Hazafelé Ilovik – Krivica: 60 perc, Krivica – Cikat: 60 perc. Két óra alatt nyomtuk le azt a távot, amelyhez lefelé majdnem három kellett. A távolság oda-vissza 28,6 kilométer volt, azaz odafelé 5,48 kmh, hazafelé 7.15 kmh átlagsebességet hoztunk ki, valamivel többb, mint négyórás úton. Nem vagyunk normálisak.
Végül a tervezett este nyolc helyett már negyed hétkor itthon voltunk. Barnának volt némi kikötési nehézsége, az egyik lebegő dinnyefej, melyről később kiderült, hogy egy kislány, mindenképpen rá akart csimpaszkodni a kajakja orrára. Elég nehéz úgy kikerülni valakit, hogy az direkt rá akar mászni.
Ma kiváncsiságból lemértem, onnantól, hogy kisiklunk a strandra, odáig, hogy lehuppanunk a sörsátrunk alá, 40 perc telik el. 40 percnyi gyors, kapkodós és nem utolsósorban kemény fizikai munka, mire mindent felszállítunk a párszáz méterre lévő sátorhoz. Aztán csoda, hogy olyan ritkán indulunk csavarogni a kajakkal.

Este hét volt, és ott ült három leszázalékolt nyomorék az asztalnál. Senki nem volt képes felállni, senki nem volt képes a térdéről feljebb emelni a kezét. Jól néztünk ki. Szeretem ezt a látványt. Ilyenkor nőnek látványosan az izmok.
Végül gyors vacsi (főtt tészta, konzerv bolognai mártás, reszelt gouda sajt, sörök), majd némi élménymegosztás, végül zuhany.

Itt derült ki, hogy nem én vagyok a nagypályás azzal, hogy leülök a zuhanyzóban (vadiúj kerámiaborítás, betámasztom a lábam az egyik falon, a hátam a másikon, a fejemet meg a harmadikon, miközben a flexi zuhanycsővel veretem magamra a forró vizet), hanem Barna. Ő ugyanis kimegy az előtérbe és beviszi az öltözőpadot a víz alá.

Aztán este tízkor hirtelen mindenkit gyorsan betámadott az álommanó. Én még gépelgetek, de nem túl sokáig.

Végülis… szenzációsan jó nap volt. Megcsináltuk a legnagyobb túrát. (Szuszakot – mely eredetileg a legnagyobb lett volna – a kezdeti bénázások után lehúztuk a listáról.) Ha pedig távolabbra nézek, két nap alatt megcsináltunk a négy nagy túrából kettőt. Soha jobb tempót.
De most határozottan örülök neki, hogy holnap nem szállunk vízre.

6 Comments

  1. csúcscsalád:-))))))))
    BTW: leányka?

  2. Egyetlen magyarázat adódik a fentiek szerint a Kodiak borulékonyságára: te egy alacsonyabb súlyú evezős kell legyél :-). Most már csak az a kérdés marad: vajon kinél alacsonyabb?

  3. @Hvala:

    Leányka. Ahogy mondani szokták, az egyik szemem sír, a másik meg üveg. Végülis felvették, csak nem oda, ahová igazából menni szeretett volna. Most nincs itthon, de ha hazajön, akkor alaposan át fogjuk beszélni a jövőt.

  4. @meow:

    Létezik másik magyarázat is, én jelenleg ebben hiszek: a kezdeti rossz beállítások miatti bénázások okozta pszichés gát.

  5. Anno én sem ott kötöttem ki,ahova mindenképp menni akartam.De a lehető legjobb helyre vettek fel,csak akkor ezt hirtelen felindultságból még nem igazán tudtam,pár hónap múlva már biztos voltam benne:-)

  6. @JoeP:
    Tudom én, olvastam az egészet, abból kiderül, csak az elején az idézet annyira poénra csábított a súlyoddal kapcsolatban. Bocsi.

Leave a Reply to Hvala Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading