2010.07.03; szombat

Éppenhogy beszerezve a Maszkabál. Egy nappal az indulás előtt jelent meg, könyvesboltban még esélytelen lett volna begyűjtenem. Nekem sem volt már rá időm, így Barna ment el érte a kiadó üzletébe. Elhűlve tapasztalta, milyenek tudnak lenni a szerepjátékosok szeánsz közben. Egy csomó elhivatott fantasy hős, amint szuperfegyvereiket, a különleges tulajdonságokat adó játékkártyákat lengetik egymás felé, harsány kiabálás közben.
De még mindig jobb, hogy élőben teszik, nem pedig számítógép mögött. Itt azért valóságosan is pofán lehet verni bárkit.

Hihetetlen, mennyire egy hajtós időszak volt a nyaralás előtti két hét. Szószerint percre ki volt számítva minden. Az utolsó héten például minden nap volt egy bevásárlós köröm, minden napra jutott 2-3 óra pakolás esténként – és mindezek dacára annyira ad-hoc módon ment a végső összepakolás, hogy kizártnak tartottam, hogy nem hagyunk otthon valami roppant fontos dolgot. (Ez a kéthetes sátras nyaralások sajátja: itt már annyi, de annyi mindent kellene vinni, de még rosszabb, hogy bármit otthon felejtesz, az képes lesz teljesen tönkrevágni a nyaralást.)
Aztán még Pest határából visszafordultunk néhány fontos dologért és ennyi. Nem mondom, hogy nem felejtettünk el semmit, de megvoltunk nélkülük.

Közben csütörtök délelőtt letört egy darab a hidamból. Mármint a számban. 2002 óta bírta, most gondolta úgy, hogy elég volt. Délután bolt helyett fogorvos. Szabadságon van. Egész héten. Felhívtam mobilon. Megnyugtatott, hogy semmi bajom nem lehet belőle, maximum esztétikai problémát jelenthet. Erre vigyorogva legyintettem: még csak nem is tudom értelmezni magammal szemben az esztétikát, mint kategóriát.

Az utolsó héten már rendszeresen 4 órákat aludtam, ezért is feküdtem le legalább csütörtökön este tízkor. Így legalább összejött egy 6,5 órás alvás is, a hosszú éjszakai vezetés és a 41 órás ébrenlét előtt.

Pénteken úgy terveztem, hogy kényelmesen összepakolunk, utána délután ledőlök aludni, majd éjfél és hajnal kettő között valamikor elindulunk.
Aha. Gyakorlatilag az egész péntek délután egy eszetlen vágta volt, ahol végülis nagyjából éjfélre sikerült mindent összepakolnunk. Nyilván ekkor már nem feküdtem le, nekivágtunk az útnak.

Életem legrosszabb vezetési élménye volt. Már 20 perc után éreztem, hogy baj van, ilyen állapotban nem lenne szabad vezetnem. Valami emberfölötti teljesítménnyel lekecmeregtem Balatonlelléig, ott kiálltam a parkolóba és csatlakoztam a bőszen horkoló családhoz. Aludtam egy félórát. Utána elsétáltam vécére, de Marche, nálam meg nem volt egy fillér sem, így dafke visszasétáltam és újból útnak indultam. A család észre sem vette a megállást. Eleinte jó volt, azt hittem, túltettem magam a kialvatlanságon – de nagyot tévedtem. Kábé egy óra kegyelmi időszak után végig összefolyt előttem az út, csak hihetetlen erős koncentrációval sikerült tudatosítani magamban, hogy hol vagyok és mit csinálok. Borzasztóan sajnálom az egészet, mert egyébként eszméletlen szép tájakon kanyarogtunk, érdemes lett volna jobban is körbenéznem, beszívnom az élményt.

Az M7-en karambol, frissen elkapva az éjszakában. Valami kocsmáros vihette le utánfutón az árukészletet. Kilométereken keresztül söröshordók, pillepalackok és karosszéria-darabok között kellett lavíroznunk. Figyelmeztetésnek pont jókor jött.

A horvát-magyar határon volt egy kis intermezzo.
– Nyissa ki – közölte a határőr.
– A csomagtartót? – kérdeztem vissza.
– Nem, az utánfutót.
Ajjaj. Ott azért volt néhány termékből kereskedelmi mennyiség.
Hátramentem, nekiálltam.
– Azt tudja, hogy benne lesz a tévében? Most forgat itt a Duna TV.
– A fenébe. Ha ezt tudom, akkor indulás előtt megfésülködtem volna.
Ezen jót nevetett. Látszott rajta, hogy már nem is akar annyira vegzálni.
– Nézze, ne bontsa le az egész ponyvát, csak be akarok kukkantani egy kicsit.
– Sajnálom, ez már csak ilyen. A legkisebb bekukkantáshoz is le kell bontani a teljes hátulját.
Nagyjából ekkorra végeztem. Benézett.
– Te jószagú atyaúristen – tolta hátra a sapkáját – Na, gyorsan menjenek innen.
– Akkor végeztünk? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.
– Persze.
Beültem, kövér gáz.
Hatalmas ordítás a bódéból. Mint kiderült, még a bent ülővel is lett volna dolgom. Utánfutóval ugyan vissza nem tolatok, Nej sétált vissza az útlevelekkel és fogalmam sincs, mit adott érte cserébe, de se nem lőttek fejbe, se nem tartóztattak le.

Innentől az utazás egy merő harc volt az álommanóval. A küzdelem maga nem ismeretlen számomra, pontosan tudom, mi a menetrend: egy ideig azt hiszi az ember, hogy ezt nem éli túl, ezt nem lehet ébren kibírni, aztán jön egy holtpont, és ha azon átlendültünk, akkor minden visszavált normálisba. Na, itt most ilyesmiről szó sem volt. A “nem lehet ébren kibírni” fázis tartott 13 órán keresztül, dacára, hogy kompoltunk is, meg megittam kábé másfél liter energiaitalt.

Okozott még némi izgalmat az is, hogy a pár centis túllépésért nem voltam hajlandó plusz 100 kunát – 4200 forintot – fizetni. (A plusz díj a két méternél magasabb autókra vonatkozik, én pedig a kajakokkal a tetőn pár centivel fölémentem). A jegyvásárlásnál nem szóltam, aztán viszont nyeltem egy nagyot, amikor felnyílt a hajó gyomrába vezető két méter magas folyosó ajtaja. De szerencsére engem az utánfutó miatt nem oda tereltek, így megúsztuk a buktát.

Cres és Losinj szigetek teljesen más izgalmakkal szolgáltak. Vad romantikus, meredek és szűk utak, viszonylag erős forgalom… és egy fullra pakolt autó (plusz kajakok) és egy fullra pakolt utánfutó. Nem akartam elhinni, de volt néhány emelkedő, ahol a szerelvény kettesben is alig bírt felvánszorogni. Aztán a túloldalon már megint összefolytak előttem az utak.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Megérkeztünk, berendezkedtünk. Csak pár szó… de valójában egy fél napos tevékenység. Sátrak, sörsátor, főzősarkok, utánfutó, autó… ez utóbbi egyszerre szekrény és kajakszállító eszköz. Füstölt az agyunk, égett a kezünk alatt a munka – végül este hatra minden összeállt.
Irány a tenger.
A strand kellemetlen meglepetés: leginkább a porecsi strandhoz hasonlít, nagyon sziklás, nagyon egyenetlen, nagyon mély. Nemhogy labdázni nem tudunk, de egyelőre kajakvízretételi lehetőséget sem találtunk. Ráadásul meglehetősen távol vagyunk a parttól, fent egy domb tetején, gyalog esélytelen még a tengerig is levinni a hajókat.
Egyébként nagyon jó helyünk van, a parcella kellően tágas, vannak rajta árnyékos helyek és a közelünkben van minden idők legnagyszerűbb vizesblokkja. Hidd el nekem, apró gyerekkorom óta láttam már eleget, de ilyen hiperszupert még sohasem. A felszerelés egészen kiváló (elég, ha annyit mondok, hogy mosógépek is vannak bent, plusz vasalószobák), tiszta, tágas és akkora, hogy simán el lehet tévedni benne. Bőven van elég hely mindenre. Ha ez nem győzött volna meg, emellett kifejezetten szép, hangulatos is a hely.

Nagyítás

Este a gyerekek elmentek spanyol-paraguay meccset nézni, Nej bedőlt a sátorba, én pedig kiültem a sörsátor alá irkálni. Sokáig gondolkodtam, mi itt a leginkább furcsa, aztán rájöttem: nincs szúnyog. Este héttől üldögéltem közel tízig, és egy darabot sem láttam, miközben odahaza már délután négykor szétszednek a teraszon. Mondanom sem kell, egész arzenált hoztunk: 1 liter szúnyogűző olaj, hét bambuszfáklya, négy tányér citronella mécses. De legalább elmondhatják magukról, hogy látták a tengert. (Bambuszfáklya, aha. Olyan a talaj, hogy néhol még a 200-as szöget sem tudtuk beverni.)

Nagyítás

Még mielőtt bármi földrajzi kavarodásba is belecsúsznánk, nem árt tisztázni: mi a Cikat (Csikat) kempingben voltunk, mely a Zabojci-öbölben van. Az egy szerencsétlen dolog, hogy rögtön mellettünk volt egy nagy és jól kiépített öböl, melynek szintén Cikat a neve. Azaz amikor Cikatra hivatkozok, tessék mindig a kempingre gondolni (piros gömb a térképen), ne pedig az öbölre. (Mellesleg ezen a térképen látszik a teljes játszótér, amerre mozogtunk, illetve mozogni akartunk.)

2010.07.04; vasárnap

Reggel a híres ember ébresztett. Pontosabban egészen biztos vagyok benne, hogy valamikor világhírű operaénekes lesz belőle.
Két sátorral arrébb egy csecsemő reggel hétkor rákezdett és fél kilenckor még mindig torkaszakadtából ordított. Garantáltan felébresztette a teljes felső kempinget. A boltban meg gondolom csak néztek, mi ez a hirtelen roham.
Én háromnegyed nyolckor másztam ki a sátorból, Nej nem sokkal később. A későn fekvő kölykök jobban bírták. Pedig ők nehezített pályán nyomták, a dupla gumimatrac leeresztett alattuk az éjjel. Ezer szerencse, hogy készültem B tervre alvás terén. De ez is azt mutatja, hogy ha autóval mész kempingezni, és úgy egyébként van helyed (utánfutó), akkor felejtősek a felfújható ágyak. Kár, hogy kempingágyat meg egyszerűen nem lehet kapni. (Napozóágyakat még lehet hébe-hóba, de ezek alvás céljára nem igazán váltak be.)

Kicsit eltaktikáztam a tájolást. Úgy vertük fel a sátrakat, hogy későn érje őket a nap… erre az a szemét máshol jött fel. Így mi a kisgyerek nélkül is keltünk volna nyolc körül. (A kölyköknek még jutott egy extra óra.)

Pékség, bolt. Éppen nem volt burek sir, de rábeszéltek a burek meso-ra. (Sajtos, illetve húsos.) Nem bántuk meg, ez is nagyon finom volt.
A bolt nagyon alap. Szinte semmi értelmes dolog. Ha grillezni akarunk, be kell menni a városba hentest keresni.
Eredetileg úgy képzeltük, hogy a kajakok a kocsi tetején laknak, de látom már, hogy eleget fogunk súlyzózni velük.

Reggelire teát akartam inni, de annyira kimelegedtem (mi fent vagyunk a dombtetőn, a bolt lent, a nap meg simán besüt oldalról a sörsátor alá és nagyon süt), hogy inkább lesétáltam a tengerhez és úsztam egy nagyot. (Az a jó zsíros húsos burek, az.) Kerestem vízrerakós helyet is, de olyan igazit még mindig nem találtam. A part nagyon sziklás, a Balatonhoz hasonlóan nem is lehet mindenhol bemenni. Vannak betontömbök, oldalukon létrákkal. A reklámfényképeken szereplő köves part kábé 10 méter széles és tele van aprókölyökkel. Ráadásul ez a rész kocsival már nem közelíthető meg. Nagyjából ugyanez a helyzet a part strandon kívüli részével is. Ott van egy-két jónak látszó hely, de hogy odáig eljussak, árkon, bokron és sziklákon kellene átvonszolnom a kajakot.
Az már látszik, hogy itt, ezen a strandon megint nem fogok tudni borulásokat, ki-bemászásokat gyakorolni. Pedig most már nagyon muszáj lenne.

Persze mire visszaértem, már jó volt tea helyett a sör is.

Kora délután van, a csecsemő megint üvölt. Pavarotti kettő.
Már máshol is tapasztaltam, hogy az árazással eleve bátorítják a kisgyerekes családokat, hogy kempingezzenek. 3 év alatt ingyen. Ha én lennék a kempingtulajdonos, pont fordítva gondolkodnék: 3 év alatt tilos lenne még csak be is lépni a kempingbe.
Ez a mostani is, marketingértékként kezeli és többször is hivatkozik rá, hogy stresszmentes kemping. Ehhez képest a nap minden szakában akad valahol hosszútávú ordítást gyakorló apróember.

Elolvastam a kemping szabályzatot. Eszerint kajakkal 200 méteren belül meg sem lehetne közelíteni a partot. Mekkora hülyeség. Aztán tilos mindenféle nyílt tűz (fáklya, gyertya) és persze tilos a grillezés is. Külön felkérték a jóindulatú, normakövető vendégeket, hogy ha ilyesmit látnak maguk körül, azonnal jelentsék fel a szomszédot.

Egyébként el sem hiszed, milyen kevés elég a boldogsághoz. Kiülsz egy árnyékos sörsátor alá… és ülsz. Nincs elviselhetetlen meleg, nincs szél, nincs eső és legfőképpen nincs szúnyog. Nincs semmi, ami elvonná a figyelmedet attól, hogy kizárólag az ülésre koncentrálhass. Ülsz… és érzed, hogy ez most jó. Aztán elsétálsz a hűtőig egy sörért és érzed, hogy most még jobb.

A többhetes pakolás és a horpadásig pakolt utánfutó után hajlandó vagyok elismerni, hogy kicsit mintha sok cuccal vonulnánk ki a természetbe. De amit ma láttam… egy hapsi fehér fürdőköpenyben sétált át a lakókocsiból a vizes blokkba.

Láttam egy fényképet magamról. Nem lehet azt mondani, hogy nem változom. Valamikor fiatal férfiként néztem ki, aztán idős férfiként, most meg idős nőként.

Eredetileg délután már kajakozni akartunk, de aztán még ahhoz sem volt kedvünk. Semmittevés… ez a helyes szó a délutáni tevékenykedés leírására.

Hat óra körül besétáltunk a városba. Ebben a mondatban megint két pozitívum volt: a város és a séta. Bármennyire jó is egy kemping, de az az igazi, amikor sétányi távolságra van egy város, mindenféle érdekes dolgokkal. Ha a séta ráadásul szép tájon, hangulatos ösvényeken vezet, az külön nyeremény.
Megnéztük Mali Losinjt, felmentünk az adekvát magashegyi templomhoz, ettünk egy fagyit (“Mágyárok? Torgyán József mongyonle. Itt a fágyid, Zsuzsi.”), megvizslattuk az éttermeket… szóval a szokásos ismerkedő rutin.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Este kártyaparti lett volna, de mindenki szó nélkül beborult a sátorba.