Month: June 2010

És ebből kifolyólag minden bánatos szürke lesz a világon.
De legalább nem esik az eső.

Már télen elkezdtük tervezni Gáborral, hogy márciusban elmegyünk kajakkal valahová, de úgy, hogy alszunk is a vízparton egyet. Erről csak az időjárást felejtettük el értesíteni, így aztán a kijelölt hétvégére esős, havas, viharos időt kaptunk.

Lévén elfoglalt emberek, a kalandot bizonytalan időre elhalasztottuk. Gábor közben meglátogatta Kínát, Nej pedig, ha lehet így fogalmazni, még messzebb tájakon járt.
Végül most, június végére jött össze minden a kiránduláshoz. Eltekintve a jó időtől. De olyan az utóbbi időben nem járt errefelé.

Az eredeti csapathoz csatlakozott még Nej és Zoltán is. A rengeteg sár és a magas vízállás miatt végül úgy döntöttünk, hogy a partonalvást elhagyjuk, lenyomjuk egy nap alatt a két napra tervezett mennyiséget.
Persze ne gondold azt, hogy ehhez fel kellett vennünk a Superman jelmezt. Eleve az eredeti túra meglehetősen gyengére volt tervezve (kaland és jó hangulat, semmi teljesítménytúra), ráadásul most a víznek is nagyobb a sodra, gyorsabban visz lefelé.

Pénteken már a kajakkal mentem dolgozni. (Mármint felkötöttem a kocsi tetejére. Azért annyi eső még nem esett.) Gondolhatod, mennyire lelkesen figyeltem az egész délelőtt zuhogó esőt az ablakból. Én ugyanis lemaradtam egy brossúrával, még úgy készültem, hogy a hétvégén már jó idő lesz végre. Nem is vittem egy gramm meleg ruhát sem.

Délután összeszedtem mindenkit, aztán fél hét körül értünk Esztergomba, Gáborékhoz. Gyors, de igen minőségi vacsora(1) után irány a belváros: Európa Kiadó koncert.

(1) Az a tavirózsaként kinyíló és lebegő jázmin tea, az nem semmi mutatvány volt. Ízre sem.

Itt több furcsa dolog is történt. Az egyik, hogy a koncert pontosan kezdődött. A másik, hogy Európa Kiadó… 2010-ben? Határozott izgalommal álltam meg a szinpad előtt. Utoljára a nyolcvanas évek vége felé voltam EK koncerten, igazából már attól is lehidaltam, hogy ez a zenekar még létezik.
Na nézzük, névsorolvasás. Másik János. Igen, ott van. Igaz, pocakot eresztett, de attól még nyomkodta derekasan a billentyűket. Jenő? Na, őt nem láttam. Igaz, ott énekelt valami öreg pacák a szinpad elején, de ez nem lehet a Jenő. Ez a fazon leginkább Zsíros Gézára, a volt egyetemi gépész tanáromra hasonlított. Még hümmögtem is, hogy szép, szép, Európa Kiadó 2010-ben… de Jenő nélkül az egész semmit sem ér.
Aztán az öregúr elkezdett énekelni. Bakker, ez most vagy playback, vagy mégis ez a fazon a Jenő.
Beosontam a küzdőtér elejére és nekiálltam alaposan fixírozni. Két-három számnak kellett eltelnie, mire a gesztusok, a mimika és a stílus eltörölte a kort és újra a rég ismert énekest láttam. Onnantól már nem volt probléma, ugyanúgy élveztem a zenét, mint korábban.

Eltekintve a körülöttem lelkesen pogózó társaságtól. Félre ne értsd, ha az ember bemegy közvetlenül a színpad előtti sorokba, középen, ott nem angol teazsúrra számít. De jó nagy darab vagyok, elég jól viselem az ugráló fanatikusokat, általában lepattannak rólam. Itt viszont három, 100+ kilós, elől kopaszodó, hátul lófarkas úriember próbálta szorgos és leginkább kiszámíthatatlan bakkecske ugrásokkal leamortizálni a közönséget. Nagy vonalakban senki nem haragudott senkire, de az egyik álldogáló a barátnője elleni inzultusnak vette azt, hogy rájuk zuhant 120 kiló őserő, aztán ebből lett is némi kakaskodás.
Jól éreztem magam.
A koncert egyébként is nagyon jóra sikerült. Fogalmam sincs, mi szállta meg a zenekart, de olyan veszettül játszottak, mintha ez lett volna az utolsó előadásuk. Új számot nem nyomtak (ez most vicc volt), de a régiek nagyon jól szóltak.

Elmesélem, mert Jenő azt mondta, hogy ezt most csak nekünk, csak most meséli el. Az EK rendszerint rögzített menetrend szerint játszik, a koncertjük nem kivánságműsor. Egyetlen alkalommal engedtek csak a közönség nyomásának.
Lengyelországban játszottak egy fesztiválon. Egy heavy metal fesztiválon. Valószínűleg a szervezők nem voltak teljesen otthon a zenekar repertoárjában, azért hívhatták meg őket, mindenesetre a nézőközönség durván kiakadt rájuk. Aztán két szám között néhányan beordították, hogy ‘fuck you!’ – Ja, ha ez kell nektek – vonták meg a vállukat… és eljátszották a Fuck You! című számukat.

A koncert után még sétáltunk egy nagyot a városban. Azért furcsa. A magyar zenékből az első nagy hatást a P Mobil, Edda, Beatrice, HBB vonulat tette rám, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Olyannyira odáig voltam, hogy én, a jólnevelt gyerek, becsövesítettem a farmeromat, és még Ricse kendőm is volt. (Igaz, ez utóbbit nem hordtam, el volt dugva a szekrényemben.) Viszont jártam rendszeresen koncertekre és ott ugráltam az első sorban, ahogy kellett.
A középiskolás és katonai évek után kaptam a következő nagy hatást, amikor az egyetemen megismertem az alternatív vonulatot: Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Sziámi, Balaton, Trabant, Neurotic, Pál Utcai Fiúk… hogy csak néhányat említsek a sok közül. A két zenei világ között talán pár év különbség, ha lehetett – és nézzük meg most, hogy melyikből mi is lett. Egyedül Hobó pályaíve nevezhető normálisnak, más kérdés, hogy annyira belesüllyedt a bluesba, hogy a szomorúság ezen mélységeibe már nem vagyok hajlandó követni. (Megjegyezve, hogy a szimbolikáját már a nyolcvanas évek végén átkozottul untam, nekem a Vadászat már pont a fekete-fehér mivolta miatt nem igazán jött be.) A többiekről meg inkább nem is beszélnék, Schuszter, Vikidál, Feró, Pataki… hagyjuk.
Ezzel szemben a másik vonulat zenészei, az általuk játszott zenék a mai napig hitelesek. Pedig őket is kábé ugyanannyira kapta el a mainstream, lemezeket adtak ki, koncerteztek… és mégis. A zenéjük, és különösen a szövegeik a mai napig aktuálisak. Amit változtak, attól is csak jobbak lettek. (Igen, nekem tetszik Müller Péter zalai korszaka is, egyedül Pajor szineváltozása verte ki a biztosítékot. De zeneileg még így is nagyon jó.)

Szóval, volt miről beszélgetnünk. Át is húzódott az este a következő napra, ami annyiból volt izgalmas, hogy korai kelést terveztünk. Elvégre 49,5(2) kilométernyi evezés várt ránk.

(2) Ezt csak most írtam le. Később nemes egyszerűséggel 50 kilométerről fogok beszélni.

Nem is a 8 órai ébredéssel volt gond, az nagyjából megvolt. De Gáboréknál olyan, hogy elkapkodott reggeli, nem létezik. Alapvetően igazuk is van, az étkezés van akkora kulináris öröm, hogy nem szabad sürgetni.

Durván 11.45-kor értünk oda, hogy billegett popsink alatt az ülés(3). Azaz benne ültünk a kajakban és elkezdtük paskolni a vizet.

(3) Aztán ez annyira bennem maradt, hogy este úgy éreztem, még a klotyi is hullámzik alattam.

Ahhoz képest, hogy a reggeli alatt még esett az eső, az első pár száz méter után ezerrel kisütött a nap. Baromira örültem neki, mert a rossz időre való tekintettel magamra húztam a teljes ruhatáramat. De egy derekas leizzasztás után napocska balfenéken el, felhő jobbfenéken elő, és ez a felállás maradt is.

Szerencsére se szél, se eső nem volt, szóval akár ideálisnak is nevezhettem volna az időt – csak éppen fényképezni nem lehetett rendesen.

Pilismarótnál Gábor és Zoltán kiszálltak. Mi, amikor megláttuk, hogy a látszólag jó part annyira azért nem ideális, inkább bentmaradtunk a kajakban. Eljátszottam a fényképezőgéppel, amíg a többiek intézték szárazföldön a dolgaikat. Valamiért meg voltam győződve róla, hogy Kisoroszinál úgyis kiszállunk halat enni, túlzottan nem zavart az üldögélés.

Innen nagyon szerencsétlenül indultunk tovább, pont egy böszme nagy uszály elé jöttünk ki. A nagy dög olyan 0.01 kmh-val mehetett gyorsabban nálunk, azaz elég sokáig keresztezgettük egymás útját.
Viszont Visegrád még ilyen ramaty fényviszonyok között is gyönyörű volt. Ültünk és vigyorogtunk ki a fejünkből. Voltam már itt busszal, autóval, bringával, hajóval – és immár megnéztem a partot kajakból is.

Kisoroszinál végül nem szálltunk ki. Egyszerűen ez nem volt olyan kiszállós nap. Tekertünk tovább. A fiúk némileg lemaradtak. Ők azt állították, hogy mi voltunk nagyon gyorsak, szerintem viszont egyszerűen csak udvariasságból engedtek előre.

Tulajdonképpen innen már sokminden nem történt. Dunabogdánynál valami megpörgette 90 fokkal a kajakot, én ugyan csapkodtam az evezővel körbe, hogy fejbevágjam a szörnyet, de végül nem történt semmi. Egyenesbe álltunk, mentünk tovább. Lehetett volna limány is, de itt se szűkület, se felfelé evezés, se gyorsuló szakasz nem volt. Biztos a bogdányi óriáspolip.

A tahi hídnál ütött vissza a kiállás nélküli taktika. Én már kezdtem igen éhes lenni, Nej meg nagyjából ellenkezőleg. Aztán Zoltán mentette meg a napot: kiderült, hogy volt sör a gyorstárolójában, ráadásul korábban már ellestem tőle, hogyan kell evezés közben sört inni. Egyből rendbejött a szénhidrát háztartásom. Nejnek ugyan még mindig baja volt, de vannak dolgok, melyeket kajakban nemcsak a hullámkötény miatt kihívás elvégezni.

Leányfalu környékén Zoltán búcsút vett tőlünk és pillanatok alatt el is tűnt a horizont mögött. (És még mi voltunk utolérhetetlenek, ja.:) Neki ugyanis még le kellett érnie aznap a Római-partra. Mi megelégedtünk Szentendrével is.

Na, ez nem kis mulatság volt.

Ott ültünk a kajakban az ág közepén, kerestük, hol lehet úgy kiszállni, hogy a hajókat is ki tudjuk cipelni az útra. Végül az egyik lépcső mellett Gábor volt a bátor és kivetődött az iszapba. Így jött létre a hídfőállás. Aztán kihúzott minket a partra, onnan már mi is ki tudtunk lépni az iszapba. Ahogy voltunk, koszosan, sárosan leültünk a lépcső aljára és a büdös iszappal mit sem törődve előszedtük a kajakokból a szendvicseket (Gábor a rúd kolbászt) és jóízűen megvacsoráztunk. Fél Szentendre ott lógott felettünk a korláton és nézte, hogy ezek az emberek mit csinálnak odalent.
Kaja után Gábor még iszapbirkózott a kajakokkal (bement a sekély vízbe és lemosta mindkettő alját), majd felcipeltük a cuccot a lépcsőn. Álltunk… és egyszer csak elkezdtem vigyorogni. Engem gyerekkorban ugyanis még neveltek a szüleim. Többek között szabály volt, hogy ha elmentünk hétvégén korzózni a városba, akkor mindenkinek ünneplő ruhát kellett vennie. Most meg itt állunk, térdig vastagon sárosan, felette meg foltokban, büdös és koszos rongyokban… a szentendrei korzón. A Görög Kancsónál. Az ünneplőbe öltözött tömegben.
De legalább történt valami érdekes. A kisklapecek például határozottan élvezték, hogy az iszapos kajakok mellett flangároztak.

Gábor barátnője jött utánunk Esztergomból a két kajakra előkészített kocsinkkal. Amikor tudtuk, hogy a közelben van, lecipeltük a nagyobbik kajakot egy éppen felszabaduló parkolóhelyre. Egyszerre értünk oda egy autóval, de mi gyorsabban manővereztünk. Hamarosan megérkezett a felmentő sereg, felszórtuk a kajakokat, Esztergomban lepakoltunk, egy gyors kávé, búcsúzás, aztán irány Pest. Itthon még elrendeztünk mindent, végül este tízkor úgy koszosan, büdösen bedőltem az ágyba(4). (Na jó, a sáros ruhát azért levettem.)

(4) Valójában az történt, hogy egyszerre akartunk elmenni fürödni, végül Nej volt a gyorsabb, én meg, miközben vártam rá, elszundítottam.

Nagyon jó hétvégi program volt. A vendéglátás, a koncert, utána a beszélgetés bor mellett, majd másnap egy nagy evezés egy remekbeszabott tájon… rövid, de tömény élmény.
Ilyesmiért találták ki a hétvégét.