Date2010. April 11. Sunday

Én már fürödtem idén a Dunában. És te?

Kora reggel gyors szavazás, pakolás – és már semmi nem állt közém és a víz közé.

Fél 11 körül értem le a csónakházhoz. Sehol senki, csak egy öreg horgász üldögélt nem messze a parton. Remek. Lehet balfaszkodni.

Lekaptam a kajakot, kicipeltem a stéghez. Visszasétáltam, kicipeltem a tartozékokat is. Öltözködnöm túl sokat nem kellett, nagyjából az volt rajtam, amiben bringázni is szoktam. Az egyedüli különbség egy neoprén zokni volt, arra a nem túl valószínű esetre, ha neadjisten bevizesedne a cipőm.

Bepakoltam a cuccot, betoltam a kajakot a vízbe. A kissé magas stégről simán belehuppantam. Próbáltam megérezni a mozgását. Szokatlanul instabil volt. A spricót nem is tudtam két kézzel beakasztani, az egyikkel mindig kapaszkodnom kellett a stégbe.
De sikerült.

Elégedetten néztem körbe a parton. Kellemesen sütött a nap, a hullámkötény alatt jó meleg volt, itt van ez a remek kajak, előttem a nap – mi kell még?
Például egy kesztyű. Belelógattam a kezemet a vízbe és hidegnek találtam. Hátranyúltam, előszedtem a neoprén kesztyűket. Megpróbáltam felhúzni a balost.

A következő pillanatban már fejjel lefelé lógtam a víz alatt és próbáltam kiszasszerolni ilyenkor merre is van a spricó kiakasztó fogantyúja. Meg hogy bele lehet-e fulladni a fél méter mély vízbe.

Végül kiszabadítottam magamat, feltápászkodtam. Kivonszoltam a vízzel teli kajakot a partra, majd visszamentem a szanaszét úszkáló tartozékokért (sapka, kesztyűk). Körbenéztem, látott-e valaki, kell-e körbekiabálnom, hogy “direkt így akartam!’ – de sehol senki. Még a horgász is diszkréten kémlelte a szomszéd falu tornyát. (Pedig hisz azon meg nem sokat lát.)
Száradó ruhák

Nyilván egyből kiderült, miket nem vittem magammal: vízmeregetőt, szivacsot és száraz ruhát.

Felfordítottam a kajakot és amíg csorgott a víz, próbáltam rájönni, mi is történt itt. Érteni ugyanis nagyon nem értettem. Ha jól emlékszem, ez már az ötödik kajakos évad, amit kezdek. Borulni eddig egyszer sem borultam, eltekintve a Velencei-tótól, amikor a bokáig érő vízben játszottunk, illetve a szándékos borulástesztektől. Magát a kajaktipust ismertem, egyszer már eveztem benne egy jó huszast. Olyan ijesztgetős fajta – de nem borul. Úgy is reklámozzák, hogy atomstabil jószág. Ment már Barna is meg Nej is ilyennel, ők sem borultak.

Nem a beüléssel volt baj, az remekül ment. Abban a pillanatban borultam, amikor elengedtem a stéget. Nem tviszteltem, nem hullahoppoztam – egyenes derékkal ültem, próbáltam felvenni egy kesztyűt. Ilyen egyenes derékkal ülésből korábban volt már kismillió, például itt, egy csontra ugyanilyen kajakban. Innentől vagy én felejtettem el mindent, vagy a kajak.

Végül azt variáltam ki, hogy valószínűleg az okozta a problémát, hogy hiába pihent a kajak a stég mellett, de a vége valószínűleg felfeküdhetett a sólyán. Ettől a pengevékony alátámasztástól lehetett oldalra bizonytalan. Tesztelni sajnos nem tudtam, mert ekkor már azért kezdtem fázni a vizes cuccban. (Bár a pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy talptól bokáig, a neoprén zokni alatt száraz maradtam.)

Nagyjából kiborogattam a vizet, a kajakot felszenvedtem valahogy a polcra, behajigáltam a vizes cuccokat a kocsiba és elindultam haza. Előtte még nekitolattam egy vasoszlopnak (holt térben volt), utána egy fának (elémugrott). Kész szerencse, hogy nem volt senki a telepen, mert rögtön megkaptam volna a Frank Drebin becenevet.

Élő kép

Az alagútban álló élőkép egyik szereplője későn vette észre, hogy Volános melósruhát vett fel. Így az utolsó pillanatban felkapott egy téglát és azt tartotta az embléma elé. Fél órán keresztül.
Ő lett a Vasutas, Aki Látványosan Rühelli A Munkát.

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑