Hogy később is emlékezzek, hogyan mentek tönkre a dolgok.

Az ezredfordulóra letisztázódott a politikai paletta: két, közel egyforma erős tömb alakult ki. A 2002-es választáson mindkét fél a demagógiát használta fő fegyverként. Aztán nyert az egyik. Elméletileg ezzel plusz erőhöz jutott, hiszen ő volt hatalmon, de tudjuk, hogy rombolni sokkal könnyebb, mint építeni – így megint beállt egy erőegyensúly. Az egyik bármit is próbált hatalmi pozícióból csinálni, a másik ellenzéki pozícióból gondolkodás nélkül szétvert minden elképzelést. Ez még akkor is borzasztó káros lett volna, ha az egyik főleg értelmes dolgokat akart volna csinálni – de nem így történt. Az egyik egy csomó hülyeségbe kezdett bele, vagy értelmes dolgokba hülyén – a másik pedig csak állt a vártán és mindenre lőtt. Nyolc évünk ment el egy áldatlan belső háborúra. Nyolc év, amikor a világban konjunktúra volt. Az értelmesebb országok éltek is vele és elszáguldottak mellettünk. Mi a könnyen megszerezhető pénzt háborúskodásra költöttük.

Nem is akármennyit. A 2004-es miniszterelnök-váltástól a 2006-os választásokig a politikai célok felülírták a gazdaságit. Az egyik tömb politikailag sikeres lett, nemhogy túlélt, de újra nyert – viszont ennek következtében az ország gazdaságilag letérdelt, komolyan csődközelbe került, a hitelességünk nullára zuhant. De ez se változtatott semmin, továbbra is a politikai harc dominált az országban, a gazdaság, és a szükséges változtatások továbbra is a háttérbe szorultak. Az egyik próbált ezt, meg azt – a másik pedig gátlástalan demagógiával levert mindent. Abban bízva, hogy az egyik – és az ország – hamarosan tönkremegy, ő pedig megjelenik a romokon, mint megmentő és indulhat az újjáépítés.
Úgy tűnt, ez a terv nagyjából be is jön. (Mondjuk a világgazdasági válság is szépen rásegített.) A 2010-es választásokon az egyik tömbnek már a nyomai is alig látszanak. A másik joggal reménykedhetett abban, hogy nála sima lesz az újjáépítés, hiszen nem lesz olyan erős ellenzéke, amelyik – hozzá hasonlóan – mindenhol keresztbe állna.

De a számításba hiba csúszott. Nem vették figyelembe, hogy az országnak – az egyébként rengetegszer lesajnált népnek – elege lesz ebből a háborúból. Nyolc év telt el idióta, frázispuffogtató barikádharcosokkal. Nyolc év frusztráció, miközben a foglalkoztatási szintünk Dominika szintjére süllyedt, valutában történt eladósodásunk a csillagokban, a korrupció szintúgy. Pénznyelő cégek, pénznyelő beruházások mindenfelé. A mai napig mi vagyunk Európa beteg embere. Bármelyik ország köhint egyet, gyengül a forint. Megszokásból. Ilyennek lettünk elkönyvelve.

Egyre több ember váltott. Korábban az emberek egyik felének az egyik tömbbel, a másik felének a másik tömbbel volt tele a töke. Most viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy egyre több embernek a teljes politikai rendszerből lett elege. Nem érdekli őket, melyiknek mennyi volt a sara az egészben, de ezek, akiknek ezt a nyolc év háborút köszönhetjük, ezek tűnjenek el. Lehetőleg a börtönbe.

Ahol igény van, ott jelentkező is akad. Kialakult egy radikális, szélsőséges formáció, mely remekül veszi észre a nyomulási lehetőségeket és nyomul. Látják a problémákat, nevükön nevezik – és ez elég. Az embereket nem érdekli, hogy rossz válaszaik – borzalmasan rossz válaszaik – vannak. Hasonlóan a korai Gyurcsányhoz, az embereknek már az is elég, hogy van valaki, aki látja a problémát.

Így fog felerősödni az országban – jóval az egészséges érték fölé – a radikalizmus. Nem azért, mert annyi lenne a rasszista, antiszemita alak – akikből van ugyan bőven, de láthattuk, ezek korábban is max 5-6%-nyian voltak – hanem azért, mert egy rasszista, antiszemita pártformációnak sikerült a legjobban csatornáznia a politikai elit elleni gyűlöletet. Csatornázná ezt az LMP is, de mivel nem radikálisak, keveseket érdekelnek. Az elkeseredettek többsége vért akar látni, de legalábbis bilincset és láncokat.

Végül az a bizonyos másik tömb szembesülhet azzal, hogy amikor országot akar majd építeni a romokból, akkor egy sokkal demagógabb ellenzékkel fog találkozni, mint amilyen ő volt.

Mi meg azt hisszük, hogy a mostani helyzetnél csak jobb jöhet.