Az ember egy idő után úgy képzeli, hogy mindent megtapasztalt már, sőt, az ellenkezőjét is. Aztán újra nekifut ugyanannak.

Valamikor kifejezetten konfliktuskerülő voltam. Utáltam veszekedni, nem szerettem vitatkozni. Akkoriban azt vallottam, hogy úgy kell szervezni, előkészíteni a dolgokat, hogy a konfliktus lehetőségét már eleve kizárjuk.
Aztán teltek az évek és rájöttem, hogy nem megy. Mindig vannak olyan emberek, akik nem értenek a szép szóból. Akikkel csak úgy lehet együtt dolgozni, ha legalább egyszer leordítottad, legalább egyszer megmutattad neki, hogy nem mindig vagy olyan jámbor, tesze-tosza fajta. Hogy mindent azért nem lehet megcsinálni veled. Ekkor alakult ki bennem, hogy az végülis egy macsó dolog, ha az ember nem elmenekül a konfliktusok elől, hanem bátran felvállalja azokat, kiáll az igazáért, odateszi magát. Ez egészen biztosan korfüggő, hiszen ahogy telnek az évek, úgy szilárdul meg az ember önbizalma, úgy kezd annyira bízni magában, hogy akár nagy közönség előtt is bemegy az arénába.
Csakhogy az inga itt is képes túllendülni. Egy idő után észrevettem, hogy kezdem mások konfliktusait is felvállalni. Láttam, hogy valahol vita van, pontosan tudtam, mi a megoldás (legalábbis így gondoltam), ezért beszálltam a csörtébe és kiosztottam mindenkit. Nyilván ez helytelen. Hiszen írtam már, hogy hagyni kell másokat is, hogy maguktól megtalálják a helyes megoldást. (Még akkor is, ha benne van a kockázat, hogy egyből nem találják meg.) De bármennyire is helytelen, ezt a legnehezebb meglépni. Ismered a történetet, tudod, mi lenne az ideális megoldás – mégsem szólni, még akkor sem, ha látod, hogy a konfliktus – ismétlem, két másik ember konflktusa – nem akar megoldódni.
Hagyni kell őket, hogy megoldják. Nem neked kell a hátadon cipelni a világ összes konfliktusát, mert az lesz a vége, hogy kiállhatatlan, kötekedő ember híred lesz.

És így lendül vissza az ember abba a fázisba, hogy megint kerülni kezdi a konfliktusokat. Csak éppen már tudja, hogy akár képes lenne felvállalni is. Csak éppen nem.