2010.02.14; vasárnap
Egyre nehezebb valamilyen ütős kezdéssel indítani a napi bejegyzést. Rutinszerűen felkeltünk, megreggeliztünk, összekaptuk magunkat és reggel nyolckor már úton is voltunk. (Ez a jó az ilyen gyufásdoboz méretű szobákban. Itt nincs kedve lustálkodni az embernek.)
Mai sétaterep: a 42. utca és felfelé. Ilyen célpontokkal, hogy Times Square nappal, Grand Central pályaudvar, Chrysler palota, ENSZ székház, Szent Patrick székesegyház, Rockefeller Center és az igazi Broadway. (Maga a Broadway hosszában húzódik végig a szigeten. Amit mi Broadway-nek ismerünk, az csak egy kicsi szakasz, mely a Theater District részen megy át, gyakorlatilag a Times Square fölött.)
Két olyan gyönyörű épületet is érintettünk, melyeket agyonnyomtak a felhőkarcolók. Mind a Grand Central, mind a székesegyház gyönyörű, impozáns épületek lennének bárhol – itt viszont a felhőkarcolók magasföldszintjéig sem érnek fel.
Az ENSZ székház abszolút be volt zárva, nem mintha be akartunk volna menni. Sokkal izgalmasabb volt csavarogni a mellette lévő kis utcákban. Egy kis London, Manhattan szélén. A székesegyházban pont elkaptuk a vasárnapi misét. Érdekes volt látni az ír papi felszerelést: zöld és fehér. Ugyan nem értettem pontosan, mit mondott a pap, de a hajráfradi biztosan bele volt szőve.
Innen a fogyasztás templomába mentünk: a Rockefeller Center aljában volt egy NBC üzlet, gyakorlatilag mindent meg lehetett venni, ami a tévécsatorna kinálatába tartozott. Barna kapott Dr. House pólót és bot alakú tollat.
Egész nap tök nyugi volt – amíg el nem értünk a Broadway-ig. Ott megint tetőzött az őrület. Hogy mire árultak jegyet, azt nem tudom – de amilyen hosszú sor állt érte, nem lehetett hétköznapi.
Hazafelé még benéztünk egy Hershey áruházba, egy cipőboltba – így mindenkinek megvettünk mindent. A mai ebéddel vacakoltunk a legkevesebbet: egy ótvar önkiszolgáló pizzázó a szállás mellett. Alapvetően ez se volt rossz.
Ami félelmetes a városban: simán jöhetnek veled szemben teljesen elvadult különc fazonok – és senkinek még csak nem is rebben a szeme. Egy viking fejű – szakállas, szőke hosszú hajú – hapsi, felül leopárdmintás strech felsőben, alul cicanadrág, edzőcipő. De a különcség legjobban a kutyákon jön elő: gyakorlatilag nincs kutya pucéran. Mindegyikre adnak valami ruhát. Bulldog, narancssárga-fehér kötött pulóverben. Valami nagytestű dög terepszínű gyakorlóban. A lényeg, hogy a lyuk azért meglegyen hátul. (Pedig itt törvény tiltja a kutyaszar otthagyását, ki is van rendesen plakátolva. De szarnak rá.)
A metrón egy nagyon jó kezdeményezés: Arts for Transit. Különböző művészek készítettek közlekedéssel kapcsolatos alkotásokat és ezeket rakták ki a szerelvényekre a reklámok közé. Hármat sikerült elcsípnünk, egyik jobb volt, mint a másik. Ugyan nem egy Doctor Zizmor, de hosszú percekig el lehetett nézni bármelyiket.
Még egy üde színfolt a metróról. Van egy stilizált ábra, mely valami tömegközlekedési viselkedést népszerűsítene. Az emberek ilyen legóforma árnyalakok. Az egyiken öltöny, nyakkendő. Hát, nem tudom, az alkotó mennyi időt tölthetett a metrón, de hogy én itt öltönyös embert egyet sem láttam, az fix.
Teljesen fura nappal, élőben nézni a kanadai téli olimpiát.
Délután egy kis csendes pihenő, aztán fel. Amilyen magasra csak lehet.
Pontosabban nem, mert a 102. emeletre már nem mentünk fel. Elég volt a 86. is.
Igen, Empire State Building.
Ráadásul jól el is csesztük. Délután kettőkor értünk haza, pihentünk háromnegyed négyig. A Brooklyn-hídnál kimértük, hogy az alkonyat 17.15-17.45 között veszi át a hatalmat, 18.00-tól már sötét van. Emlékeztem rá, hogy három évvel ezelőtt jó egy órát álltunk sorba, hogy feljussunk. Jó ötletnek tűnt délután négyre odaérni. Aztán sorban álltunk közel két órán keresztül. De még így is csak perceken múlt – az első képeinken (nincsenek kirakva) látszik, hogy azok még alkonyban, az ún. sötétkék zónában készültek, a többiek viszont már sötétben.
Az egészben az a legbosszantóbb, hogy három évvel ezelőtt ugyanígy szoptuk meg. Csak akkor az nem fordult meg a fejünkben, hogy egy órát kell sorbaállnunk. Most meg a két óra csinált ki. De szószerint: két órán keresztül álldogálni a sűrű tömegben, ahol mindenkiről patakban csorgott a veríték (mindenki melegen öltözött, mivel fent kegyetlen idő várt ránk), de itt lent a tömeg fűtötte magát és a termet… volt egy kis oroszlánszag.
De fönt… hát ott a szél kis híján lefújta a fejemet. Felvettem a kapucnimat, összecsomagoltam magam abszolút tél- és viharállóvá… és csak így mertem kidugni a fejemet a rácson. Félelmetes érzés lehet sasnak lenni.
Nem is bírtuk sokáig. Megnéztünk minden megnéznivalót, amit lehetett, le is fényképeztük, aztán megint sorbaálltunk. Immár lefelé. Utána még elmentem az állványért, mert azt a biztonsági ellenőrzésnél elkobozták. Mondjuk, már eleve a biztonsági ellenőrzés is kiverte a biztosítékot, a múltkor úgy emlékszem, nem volt – most meg végig kellett csinálni a reptéri procedúrát, övvel, kabáttal, ahogy kell. Aztán amikor értementem, akkor láttam, hogy nem unatkozott: amikor a securitys fazon kérdezte, mit szeretnék, és mondtam neki, hogy tripodot, elég sokat a kezembe adott, mire megjött az enyém. (Sajnos a többi sokkal vacakabb volt.)
Nem gyalogoltunk sokat, de a több, mint 3 óra álldogálás teljesen kifárasztott. Nem is cifráztuk, jöttünk haza. Persze, előtte bolt. Ahol most vadásztam egy marha nagy üveg bio cidert. Ugyanúgy jártam vele, mint a tegnapi cseresznyés sörrel: az első korty durván ütött, de a végére már kifejezetten megkedveltem.
Valakiben esetleg felmerülhetett a kérdés, hogyan lehet a szobában úgy sör, hogy hűtőszekrény, az aztán nincs. Nos, van egy ütött-kopott ablakpárkány, oda ki lehet rakni a dobozt. A művelet nem kicsit kockázatos, mivel a párkány nem csak göröngyös, de keskenyebb is, mint a doboz, az ablak nagyon nehezen nyílik (pontosabban húzható fel) – és akkor nem beszéltem még a szembeszomszédról, akinek annyira közel van az ablaka, hogy simán leemelheti az egészet. Vagy a madarakról, hiszen elég csak megbillenteni a dobozt és már repül is az egész öt emeletet lefelé.
Nem lehet hibázni a sör elővételénél.
Recent Comments