A füredi Anna-bálon szól a zeneszó
Van is ott nagy dínom-dánom, szép muzsikaszó
Ketten ültünk egy asztalnál, ő és énmagam
Nem is szóltunk mi egymáshoz, nem is volt szavam

Egyszer aztán asztalunkhoz jött a vén cigány
Megkérdezte mi a nótád édes kicsi lány?
De a kislány azt felelte, halkan, csendesen
Nékem nincsenek nótáim, nem is szeretem

Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs
Ha nem hiszel a nótában, szívedbe tekints
Lesz egy fiú, kinek nevét tikolni fogod
És amikor senki nem lát, meg is siratod

Egyszer aztán a faluban láttunk egy csodát
Gazdag fiú vette el az édes kicsi lányt
Kilenclovas hintó állt az ablakuk előtt
Nem is láttunk a faluban ilyen esküvőt

Kilencszobás palotába vitték az ifjú párt
Körülöttük a sok szolga lábujjhegyen járt
De a kislány mégsem boldog, könnyes két szeme
Mert a kertben felhangzik az ismerős zene

Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs
Ha nem hiszel a nótában, szívedbe tekints
Lesz egy fiú, kinek nevét tikolni fogod
És amikor senki nem lát, meg is siratod

***

Szabadság – rabság: ebben élünk. Ha csórók vagyunk, akkor a megélhetésért cserébe feladunk a szabadságunkból egy jó nagy darabot. Az édes kicsi lány kitört ugyan ebből a körből, megszabadult a megélhetésért folytatott küzdelemtől – de cserébe másik rabságot választott: egy olyan emberhez kötötte magát, akit nem szeretett. Látszólag megtette élete nagy lépését – valójában csak egyik szabadság/rabság egyensúlyból egy másikba jutott. Nyilván, hogy amikor erre rájött, csalódottá vált – és nyilván, hogy ilyenkor jelent meg bosszúálló bajnokként a főszenyó, a korábbi kedves, aki nem átallt romantikus éjszakán nyáltól csöpögő műnépdalt óbégatni az ablaka alatt. Mert ő már akkor, ott, az Anna-bálban tudta, hogy ezt az utolsó sort kell belerakni a refrénbe.