Egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet
2009.11.13; péntek

Rögtön nehéz döntés: Schnoll vagy Russinovich? Mindkettő hajnali kilenckor.

Végül következetes maradtam, megint Russinovich-ot ignoráltam. Scott Schnoll: Site Resilience. Ez most ráadásul interaktív. Azaz egy pici szoba, kábé 70 férőhellyel. Azaz nagyon korai kelés. 8.40-kor már csak pár hely volt.
Érdekes, hogy a szomszédban Craddock tart hasonló interaktiv sessiont, aztán alig vannak.

Rögtön kézemelgető kérdések:
Q: – Hány ember munkahelyén van datacenter?
Sok kéz.
Q: – Hány ember munkahelyén van kettő vagy több datacenter?
Talán két kéz.
Q: – A többiek mit keresnek itt?

Újabb kérdés.
Q: – Hányan használnak az Exchange szolgáltatások publikálásában saját tanusítványokat?
Kezek.
Félhangos megjegyzés Scott-tól: – Suckers.

Az első olyan előadás, ahol igencsak kapaszkodnom kellett, hogy ne essek le a szekérről, ennek ellenére néha csak leestem, aztán szaladhattam, hogy visszaugorjak.
De a telephely szintű redundancia soha sem volt egyszerű téma.
Mondjuk, azt viszont nem értem, miért nevezték interaktívnak. Scott egy jól megfogható logika mentén nyomta végig az előadást, ppt volt, kérdés alig. Simán elfért volna egy nagyobb teremben is, mint breakout session.

Exchange és virtualizáció
Bakker. Interaktív. De nagyon. Semmi váz, egy kislány szaladgál a mikrofonnal, míg valaki végre kérdez vagy válaszol. Közte nagy csend. Élvezhetetlen. 10 perc után kijöttem.
Aztán megnéztem a táblát és elszégyelltem magam. Hiszen ott is volt a jelzés a kódban, hogy ez interaktív lesz. Bizony, ezt én néztem be.

Mi van helyette? Rafal beszél a Windows 2008 Server biztonsági megoldásairól. Hmm, szódával elmegy. Dublin terem. A francba, a komplexum túlsó fele. Átcaplattam. Ott egy tábla fogadott, hogy átrakták a Helsinki terembe. Aha. Onnan jöttem. És már 20 perce megy az előadás.

Kihagyjuk.

Email, feed. Megnéztem a nagy firkálófalat. A kedvencem egy tábla, rajta egy stilizált hangya és a szöveg: ‘The ant is near!’. (Mely ugye egy borzalmasan rossz szójáték.)

Aztán gondolkodás. Most egy bazi hosszú szünet jön, aztán majd csak 13.00-kor lesz valami, az utolsó slotban. Megvárjam? Craddock kukázik az AD2008-ban. Basszus, ezt meg kéne. De ma akarok Potsdamba kirándulni és korán sötétedik… az előadásokat meg webcast formában úgyis meg szoktuk kapni, ami persze nem olyan, mint pár méterről figyelni Craddock bácsit, de a Sans Souci park sem úgy néz ki sötétben, mint világosban… szóval pá, Messe.

Megérkeztem Potsdamba – és nem esik az eső.

Nagyítás

Jó nagy séta a parkig. A várost éppen csomagolják befele. Ja, nem. Régészeti feltárás. Akkor kifele.

A park bejáratában éppen turisták torlódnak. Pár percig nézegettem a térképet, majd úgy döntöttem az első lehetséges alkalommal lecsűrök egy kis ösvényen, elég romantikusnak néz ki az a rész. A tömeg meg vonuljon csak a széles úton.
Erre úgy értünk az elágazáshoz, hogy a tömeg pár méterre mögöttem jött. Aztán ahogy meglátták, hogy milyen határozottan mentem be a kis ösvényen, elbizonytalanodtak. (Hülye, hülye… méltattam magamat. Mi lett volna, ha várok pár percet, amíg elmennek?) De aztán csak nekiindultak a széles sétánynak. Hiába, van aki a széles utakra termett, van, aki a keskeny ösvényekre.

Jelzem, eleredt az eső. Kábé 10 perce vagyok a parkban. A leghasznosabb eszközöm a héten a papírzsebkendő, ezzel törölgetem az objektívet.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Turistacsoport kiszállt a buszból, berongyolt a kastély elé, összeálltak, készült egy csoportkép, majd visszarongyoltak a buszba. De legalább meg lehet mutatni az unokáknak, hogy itt is voltunk.
Biztos én vagyok a hülye, hogy negyedórát üldögéltem az oszlopcsarnokban. Melyet ők meg se néztek.

Jelzem, most már szakad az eső, ezerrel. A botanikus kert előtt a páfrány határozottan jól van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Az a zöld pacák miért pont sisakot vett fel, ha alsógatyát nem?

Az Orangerie előtt hozzám hasonló magányos turista csajszi. Áll az esernyő alatt, másik kezében fényképezőgép. És vakuval fényképez. A durván 50 méterre lévő palotát. Önbizalom, az van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Túrabakancs rulez. Erdőn, réten, dagonyán… keresztül mindenen a parkban.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Felhívnám a figyelmet a középső képen zajló spontán középkori szexvizsgálatra. Akkoriban még nem sokat kémcsöveztek.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Pont akkor lett sötét, amikor kiléptem a parkból. És nagyjából akkor kezdett el esni az eső, amikor be. De még most is esik, persze.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Immár sötétben végigsétáltam a Brandenburgi kaputól (igen, úgy látszik ilyesmi minden magára valamit is adó városban van) a Brandenburgi utcán (nagyon hangulatos, ha arrajársz, inkább kerülj erre a park felé, még ha hosszabb is). Majd vasútállomás.

Mernél-e Pesten gyerekszállító utánfutót kötni kerékpár után? Mert itt elég sűrűn használják.

Nagyítás

Nagyítás

Ezekhez a képekhez legszívesebben nem is kommentelnék. Mindkettő a főpályaudvar főbejáratánál készült, az egyik balról, a másik jobbról. Nézd meg, mennyi bringa. Ezekkel mindegyikkel idekerekezett valaki, aztán felszállt a HÉV-re és ment a fővárosba. Novemberben. Szakadó esőben. Nem, nem a kocsit vette elő. Pedig Berlinben sehol sem láttam jelentős dugót.
Nálunk meg a neten az autósok hiszik azt, hogy van… hogy egyáltalán lehet erkölcsi alapjuk a kerékpárosok ellen vitatkozni. Mit vitatkozni… acsarkodni.
Sajnos ez is annak a jele, hogy valami nagyon nincs rendben. Pedig elég egyszerű a képlet: rend a fejekben, az annyi, mint az ország gyarapodik, erősödik. Rendetlenség a fejekben, az viszont annyi, mint széthúzás, acsarkodás, az ország szétesése. A szégyen pedig azé, aki mesterségesen szítja a rendetlenséget.

Aztán még egy furcsaság. Potsdam, az nem Berlin, az egy másik város. Habár helyi járatként funkcionáló S-bahn-nal lehet kijönni, de az utolsó három állomás már más zóna, arra nem érvényesek a helyi jegyek. Ezzel én tisztában is voltam, de a jegykiadó automata szoftverében elvesztem. (Mondjuk, sok időm nem is volt rá, mindkét esetben egyből jött a vonat, márpedig ezek csak 20 percenként járnak.) Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a hetes bérletemmel ezt a három állomást. A BVG még így is a pénzénél lesz, hiszen egy hétre vettem a bérletet, aztán csak 5 napig használtam. Hozzáteszem, a jegyeket a cégem utólag kifizeti, tehát azzal, hogy végülis nem vettem jegyet, nem magamnak spóroltam, hanem a cégemnek. Én alapvetően lojális ember vagyok, de ennyire azért nem.
Kifelé nem is volt gond. Visszafelé… annál inkább. A második állomáson ugyanis felszállt egy ellenőr. Egyből elkezdtem izzadni. Szép dolog az elmélet, de ezt a helyzetet a gyakorlatban… az életben nem fogom tudni kimagyarázni. Azért próbáltam növelni az esélyeimet. Igyekeztem úgy fogni a bérletet, hogy ne látsszon rajta a tipusa. De az ellenőrök sem ma jöttek a falvédőről, vonalkódolvasóval olvasták le a jegyeket, bérleteket. Kész. Itt már csak a négylábas megadás maradt, elegánsan átnyújtani az útlevelet, hogy ide kérem a csekket.

Amikor hozzámért a csajszi, odaadtam neki először a bérletet.

Most jön a csoda rész. Nézte, forgatta, nem húzta le a vonalkódolvasóval, elmosolyodott, jó utat kívánt – és visszaadta.

Mi történhetett? Három lehetőségre tudok gondolni:

  • A bérlet – a jeggyel ellentétben – jó Potsdamig. Háát…
  • Az ellenőr azt hitte, hogy ez egy távolsági bérlet és lusta volt lehúzni. Háát…
  • Az ellenőr gondolkodott! Használta az agyát! Volt neki! Azt gondolta, hogy: ‘Nézd már, ez itt egy egyhetes bérlet. Kik vesznek ilyesmit? Hát a turisták. Ennek a szerencsétlennek fogalma sincs arról, hogy olyan helyen jár, ahová a bérlete nem érvényes. Balhézzak vele? Talán meg se fogja érteni, mi a bajom. Aztán ha kierőszakolom belőle a pótdíjat, milyen érzéssel fog már elmenni az országból? Inkább mosolyogva jó utat kívánok neki, hátha megírja a blogjában.’

Istenem, milyen messze vagyunk mi ettől a saját zsebükre dolgozó, a külföldieket direkt különösen lenyúló orkjainkkal. Legalább annyira, mint a tömegközlekedésünk az ittenitől.

Nagyítás

Még megnéztem a berlini főpályaudvart. Öt emelet magas üvegpalota. Vonat csak két szinten jár: a földszinten és az ötödiken. El tudod képzelni, hogyan néz ki ott fent a magasban egy ICE?

Immár otthon. Cipőt levenni élvezet. Minél nagyobb a cipő, annál nagyobb. Nem panaszkodom.

Kolléga beesett este kilenc körül.
– Láttam, voltál fényképezni.
– Honnan láttad?
– Délután eleredt az eső és utána már nem is állt el.

Pakolás. Azt hiszem, jelentősen kitágítottam a kézipoggyász fogalmát. Meg a bőröndöt.

Hazafele
2009.11.14; szombat

A repülőtéren nézegettük a kukáshölgy tevékenységét. Egyenként kiszedegette a tele kukászacskókat, a tartalmukat beleborította egy nagy nylonzsákba – majd visszahúzta a kukába a használt zacskót. Mindezt egy olyan országban, mely sokkal gazdagabb, mint a miénk.
Aztán kolléga szúrta ki, hogy a csajszi szelektív kukákból szedte ki a zacskókat. És borította össze azokat egy nagy zsákba. Hmm.

Megy Prágába repülőgép. Minek? 340 kilométer. Ha beszámolom a repülőtéri időt, akkor a vonattal nagyjából azonos idő jön ki. És akkor ott vannak még a repülőtéri kényelmetlenségek, a kijutások a város szélére, a magasabb ár. Nem sok értelmét látom.

Megint ugyanolyan propelleres géppel megyünk. Mindegy, csak ne nekünk kelljen fújnunk.

Linkek: