Borzasztó későn van, alig bírom nyitvatartani a szememet, így most csak távirati stílusban.
Tiszafüred. A Pyrus kajakos társaság évadzárója.
Faház. Fűtés nuku. Sebaj, majd a lelkesedés. Konyha. Szintúgy zéró. Hömm. Nyilván nem most akartunk narancsos kacsát sütni, de azért tányér vagy pohár jól esett volna. Na, nembaj… vodkát lehet inni üvegből is, utána meg már tökmindegy, miről eszik az ember.
A klotyi ajtaja nem zárható, cserébe az ülőke jó két méterre van az ajtótól. Így még a kilincsre sem lehet rávetődni, ha egy figyelmetlen kolléga bebóklászik. Probléma szál sem, van közös tisztálkodó helyiség. Az első benyomás impozáns: műmárvány mosdók, szenzoros villanykapcsoló: ahogy mászkálsz, úgy kapcsolgatja le és fel a villanyt. Csak éppen klotyipapír nincs, a vécék állapota meg olyan, hogy láttukon bármelyik Fekete Vonaton edződött kaller elismerően csettintene.
Este érkeztünk. A kemping tulajdonosa volt olyan jó fej, rakott ki térképet a weblapjukra. Csak éppen a pont, ahová a térkép mutatott, bent volt a mocsárban. Én meg vagyok olyan precíz, hogy odamentem. De azért valahogy visszaevickéltünk.
A kempingben rajtunk kívül csak egy ember. Később megkelent egy autó, 3 kajakkal a tetején. Valahogy már messziről sejtettük, hogy hozzánk jön.
– Kezdjünk neki paprikás krumplit sütni – javasolta András.
Este nyolckor. Tök sötétben. A háttérben farkasok vonyítottak a teliholdra, négyünkön kívül senki nem volt a környéken.
– Most? – ugrott fel a szemöldököm.
– Persze – bólintott – A többiek még el sem indultak Pestről.
És lőn. Fejlámpák felugrottak, fák begyűjtődtek, krumplik, hagymák megpucolódtak, a virslinépség felszeletelődött. A vodkák meg fogyatkoztak.
Autók érkeztek, emberek jöttek, ismerősök üdvözölték egymást. A fahasábok folyamatosan kúsztak elő a csalitból, a tűz pedig muslincaként vonzotta a jónépet. Hajnali egyig maradtam. Kellemesen telt az idő, szvsz a legjobb sztori a kajásdobozban csempészett patkányagyvelős volt.
Néhányan reggel vették észre, hogy nyitott ablaknál aludtak. Kemény csapat.
Kitűzött indulás: reggel kilenc. Megvalósult indulás: délelőtt tizenegy. Hát, igen.
Sikerült bravúrosan lemaradnunk a csoportképről. Mi ugyanis már a tó közepén kukorékoltunk a kajakban.
Pár kilométer után becsűrtünk egy erdei ösvény méretű csatornába. Az a sok hosszú, vékony szivar, ahogy próbálta magát átgyömöszölni először a szűk nádösvényen, aztán a víz alá merült fák koronái között… élmény volt. A kormányt folyamatosan taperolnom kellett, sőt, nem is kevésszer kellett előre-hátra evezgetnem, hogy fordulni tudjak – és persze mindezt majdnem függőleges evezővel. Nej sem könnyítette meg a helyzetet, mert folyamatosan nyígott, hogy ő is evezni akar, hiszen azért jött. Sajnos fénykép nincs, képtelenség lett volna akár csak tíz másodpercre is kontroll nélkül hagyni a járgányt.(Szerencsére mások, máskor azért fényképeztek: egy, kettő, három, négy.)
Aztán jött egy hatalmas tündérfátyol ültetvény, tényleg amerre csak néztünk, mindenfelé csak úsztak ezek az izék a vízen. Fényképezni itt sem lehetett mert szűk volt az ösvény, a dzsuvába meg nem akartunk belemenni – eléggé meg tudja fogni a hajót. (Azok a bizonyos mások itt is fényképeztek: egy, kettő.)
Poroszló, kikötő. Kinek slanya, kinek sör, kinek kávé – kinek helybéli vagány udvarló.
Meg akartam igazítani a kormánypedált – errre a kezemben maradt a madzag. A szívverésem ott ment át negatívba: ha ez a nyílt vizen történt volna, akkor azért cucliztunk volna egy nagyot: ezt a dögöt kormánylapát nélkül irányítgatni elég rendes kihívás.
Kis-Tisza. Csak az élmény kedvéért itt is bementünk egy nádfaragó viziútra.
Este lakberendezés a Fehér Amúrban. Mire sikerült annyi asztalt összetolnunk, hogy mind a huszonvalahány ember le tudjon ülni, addigra az összes vendég elmenekült. A kaja jó volt, a hangulat szintén. A sofőrök csikorgatták a fogaikat.
A kempingben csend és hullaszag. Gondoltam, várok pár percet aztán kiszagolok, hol alakult ki élet. Sehol. AZ élet megdöglött. (Másnap derült ki, hogy az egyik házban azért csak pislákolt egy kicsi.)
Korai fekvés. A telefon csörög hajnali egykor. Lányom házibulit rendezett a kégliben és nem tudnak elindítani egy avi fájlt a mádiacenteren. Nejt hívták.
– Felébresztettél! – horkant bele a telefonba.
Magyarázkodás.
– Nem érted? Felébresztettél! – ragaszkodott az egyetlen ponthoz, melyet kábult aggyal fel tudott fogni.
Én a takaróm alatt vigyorogtam.
Reggel nagy pakolások, sürgés-forgás. 9.30-kor már mindenki vízen van. A túravezetők nem hisznek a szemüknek.
Átemelés. Van ugyan egy átemelőgépezet, de nem működik.
Majd a fiúk.
A túloldalon akkora a szutyok, hogy a kutya simán ráfutott. Azt hitte, hogy fű. Azt a pofát, amikor elsüllyedt a réten…
Itt újból gyakoroltam a kormányzást. A Csapó-Tiszánál váratlanul egész emberesre fordult a szél. Az eredeti terv szerint itt elfordultunk volna a Szilas-fokig. Az elfordulás még ment is, de a széllel, hullámokkal szemben fokozatosan morzsolódtak le az emberek. Én teljesen bevadultam, hiszen idén nem voltunk tengeren, ez pedig egy kicsit már hasonlított rá… de a végén csak ketten maradtunk. A többiek szép lassan elindultak visszafelé. Természetesen nekik volt igazuk: akadtak a csapatban kisgyerekek szóló kajakban, kezdők kenuban… nekik ez megoldhatatlan feladat lett volna. Balázzsal azért dacosan megkerültünk még egy nádszigetet kint a vadvízen, de aztán csatlakoztunk a csapathoz.
Újabb átemelés. A változatosság kedvéért most én estem bele seggel a dzsuvás vízbe. Szerencsére csak a spricó lett vizes – és az ebédszünet alatt az is megszáradt.
Innentől gyorsan pörögtek az események: visszaeveztünk, felcuccoltunk, fizettünk, hazaindultunk.
Nej az autópályán vágta be a bányászmély szundit. Félóra múlva csörgött a telefonja. Megböködtem. Ránézett a kijelzőre. Felvette.
– Felébreszteltél! – szólt bele neheztelően a telefonba.
Elvigyorodtam. Ez csak a lányom lehetett.
Később Nej felhívja Barnát. Ha eljön segíteni cipelni a kajakot, akkor meghívjuk egy estebédre az Auchan melletti görög étterembe. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de Barna végül elérte, hogy nem kellett jönnie, de Nej csomagoltatott neki kaját és hazavitte.
A kajakot 17.00-ig lehet berakni a csónakházba. Hétköznap erre esélyünk sincs.
16.57-kor dobtuk le a földre a csónakház előtt.
Érintett lévén megbecsülni sem tudom, mennyire lehettünk büdösek, de az tény, hogy az Auchan folyosóján nyüzsgő összes légy pánikszerűen ránkragadt, ahogy beléptünk az épületbe.
Otthon, édes otthon. Nej benézett a konyhába és egy halk sikollyal összecsuklott. A bulizók úgy látszik elfelejtették rendberakni.
A borhűtőben ismeretlen pálinka.
– Nézd már – hívtam oda Nejt – Ez eddig nem volt itt.
– Mennyi hiányzik belőle?
– A zöm.
Mindez úgy, hogy csak a lányom bulizott otthon, elméletileg a barátnőivel. Barna haza se jött, máshol talált magának programot. Mi meg csak pislogunk.
Ami viszont biztos, a kajak végérvényesen a nyakunkon maradt. A kölykök köszönni fogják, hogy eltűnünk a balfenéken, itthagyva a kecót.
A vízen el is kezdtem magyarázni Nejnek az eszkimófordulót.
És mivel már tényleg alig látom a monitort, most az egyszer nem illesztgetem be a képeket a szövegbe, csak ideszórom a végére a válogatást.
Link:
2009. October 05. Monday at 21:33
15 éve ez az első év, hogy nem voltunk Tiszafüreden. Most köszönöm ezt a kis nosztalgiát, amit átélhettem a képeket nézegetve!
Én is jártam egyszer úgy (kenuban én voltam a kormányos), hogy seammire nem maradt időm, mert előre-hátra, és alig fértünk el a szűk járatban. férjem nem méltatlankodott, hogy evezne, emrt bőszen kente magát szúnyogriasztóval. Nekem erre nem maradt időm. Hm. dekoratív voltam utána…