2009.07.27; hétfő
Az én családom utazik a leggyorsabban. Igazából nem is utaznak, hanem teleportálják magukat. Beülnek a kocsiba, induláskor hanyattdőlnek – és már alszanak is. Legközelebb már csak a célnál nyitják ki álmosan a szemüket, hunyorgatnak, értetlenkednek, hogy hol is vagyunk. Teljesen még nincsenek maguknál ekkor; ja, kérem, a teleportálás némi átmeneti zavarodottsággal jár.
A hétfő délelőtt pontosan ugyanezen séma mentén telt el. Bepakoltunk, felpakoltunk (bakker, a kajakot kintfelejtettük éjszakára az udvaron), még kóvályogtunk egy kicsit (benzinkút, posta) – aztán a többi történésről a család már nem tud semmit.
Durván dél környékén értünk le Győr mellé.
Ez a nyár az extrém hazai nyaralások jegyében telik. Két nagyobb megmozdulást terveztünk, az egyik volt a marhavagonos, a másik pedig most lesz: nevezzük úgy, hogy bevásárlóközpontos. Most gonosz vagyok, mert a ráragasztott kellemetlen hatású nevek ellenére azért egyik sem volt rossz. A poroszlói nyaralás alapvetően jól sült el, nem a marhavagon volt az, ami nem tetszett benne. Most meg, dacára annak, hogy tényleg itt van egy ugrásra egy nagyváros komplett bevásárlóközpont városrésze, nem észlelünk belőle semmit. (Az M1 folyamatos zúgásából annál többet… de az sem igazán zavaró.) Elmegyünk a bevásárlóközpontok mellett, aztán be a fák közé, és már ott is vagyunk a kedves és bájos szabadidőközpontban. Tó, strand, bár… ápolt, szépen gondozott park… sportpályák, vizi cuccok, játékok. Érdekes lesz.
Ami némileg kellemetlen, az a szállás. Jópofa faház… csak éppen borzasztóan kicsi. Van benne négy ágy, egy szekrény, egy minibár méretű hűtő és egy zuhanykabin. (Szintén pici: megtörölközni nem is lehet odabent.) Olyasmi asztal – akár kint is – amely mellé le lehetne ülni, olyasmi nincs. Oké, napközben valószínűleg nem is nagyon lesz rá igény: ezerrel süt a nap, itt van a tópart, működik a parti bár… miért kellene visszahúzódni a házba? Részemről ez azért nem volt annyira költői kérdés, én ugyanis szeretek visszahúzódni. Úgy is mondanám, hogy az egyik dolog, melyet leginkább szeretek, az a visszahúzódás. Elvan az ember a közösségben, csillog, jól érzi magát… aztán visszahúzódik. Leül a hűvösben, elővesz egy sört a jégről, majd rajzolgat, vagy irkál valamit. Ez így oké.
Ellenben… most először fordul elő, hogy együtt nyaralunk a testvérem családjával. Nyolc Petrényi… az már veszélyes koncentráció. Ezzel egyben le is toltuk magunkról a kölyköket, mert úgy kalkuláltunk, hogy reggel eltűnnek, aztán maximum pénzt kérni jönnek haza.
Akárhogy is nézem, ez most egy hagyományos nyaralás lesz. Parton döglés, sör… aztán indul a sorminta előlről. A kajakot ugyan lehoztuk, mert úgy terveztük, hogy felmegyünk a Holt-Marcalon (vagy hogyafenébe is hívják most éppen), aztán a Rábán be a Mosoni-Dunáig, utána egy kör a Rábcán… erre most értesültünk, hogy nem tudunk kitörni a holtvízből, mert le van zsilipelve: kétszer is, a Marcal-tó alján és tetején.
Aztán bejött a képbe a kurva biológia. Szúnyogok, böglyök képében. Este fél nyolcig még úgy-ahogy kihúztuk valahogyan, de utána olyan ostromot kaptunk, hogy mindenki pánikszerűen menekült be a faházba. Ezek mondjuk annyival voltak civilizáltabb szúnyogok, mint a poroszlóiak – naná, nyugatabbra vagyunk – hogy kábé öt percig respektálták a szúnyogriasztó spréket – utána viszont döftek, kegyetlenül. Elméletileg tíz óra felé már ki lehetett volna jönni – de addigra mindenki beájult az ágyába.
2009.07.28; kedd
Ma terveztük, hogy kajakozunk egy nagyot. De még csak ki sem sétáltam megnézni, hol lehetne vízretenni a kajakot. A holtág tegnap nem tűnt túl barátságosnak (sűrű növényzet, sűrű horgászpopuláció, keskeny medrek, váratlan hidak. Nem egy tengerikajakos terep. Esetleg google earth-ön meg lehet nézni, hol van a Rábán vízreengedési lehetőség. Esetleg. Holnap.)
A reggeli… ellenben meglehetősen szánalmas volt. Nem szívesen írok rosszat, mert a hely egyébként nagyon jó, mindenki mosolyog, mindenki kedves… de a reggeli akkor is szánalmas volt. Én a magam részéről arra számítottam, hogy lesz egy hosszú asztal, tele mindenféle kajával. Besétáltunk nyolcan… és a hosszú asztal teljesen üres volt, személyzet sehol. Aztán megjelent egy köpcös fazon, kihozott egy asztalhoz két rántottát… és csak utána kezdte apránként megtölteni a nagy asztalt. (Ja, ez kilenckor volt. Reggeli idő 8-10.) De azt a megtöltést sem vitte túlzásba: rakott ki tejet, teáspoharat, sonkát, sajtot, vajat, kenyeret, lekvárt. Kész. Bármi mást akartál, mindenért kuncsorogni kellett. Tojásrántotta virslivel – persze, van, bólintott a pacák a szomszéd asztalnál – és eltűnt. Amíg azt csinálta, addig szünetelt az utánpótlás. Ha éppen lefogyott közben a kenyér – akkor úgy jártunk. Gyümölcs? – kérdeztem meg. – Sajnos nincs – válaszolta. Nej arca ökölbe szorult. (Négy hónapja diétázik, csak gyümölcsöt reggelizhet.) Aztán találtak valahol egy nyárialma fát, kaptunk pár darab almát. Hideg innivaló – juice, vagy akár csak ásványvíz – szintén nem volt. Csak már annyiszor piszkáltuk addig a pacákot, hogy ezeket végül nem kértünk. Kávé? – azt megint kérni kellett, de azt rögtön rá is írták a szobára. Öcsémék csak pislogtak nagy szemekkel – ők már voltak itt korábban egy hetet, nem ehhez szoktak hozzá. Hogyismondjam… óriási nagy a különbség aközött a vendéglátás között, hogy alig rakunk ki valamit, aztán majd a vendég szól, ha ezenkívül akar még bármit – meg aközött, hogy kirakunk mindent, aztán a vendég válogathat. Az előbbinél azt mondom, hogy ez egy fogtechnikus hely, a másiknál meg azt, hogy itt azt akarják, hogy elégedett legyek, hogy máskor is visszatérjek. Én a magam részéről mindenesetre ezt a reggelit jeladásnak vettem: innentől kezdve nem foglalkozom a helyiek lelkivilágával, simán kiülök a bárba a faházból kihozott sörrel, simán elhozom a teraszról a műanyag székeket és egy asztalt és kiülök a ház mellé szendvicsezni (Tesco, ugyebár) esténként. Elméletileg be lehetne fizetni vacsorára is, de az fejenként kétezer, a reggeliből kiindulva meg tuti pénzkidobás.
Na, de nem akarom, hogy ez megint panaszkodós blog legyen, különösen nem, mert egyébként nagyon jól érezzük magunkat. A négy kölyök sülve-főve együtt rosszalkodik, sportolnak, játszanak, ismerkednek a többi tinédzser korú ifjúsággal – jól elvannak. Mi öregek, meg már csak öregesen: én úszkálok, rajzolok, blogolgatok – és élvezem azt, hogy nincs rajtam semmilyen felelősség: nem kell kajaktúrát vezetnem, nem kell városnéző túrákat szerveznem, egyszerűen nélkülem is remekül megy minden. Ahogy elnézem, öcsém is hasonlóan van, a feleségek meg egész nap pletyózhatnak.
Ma délelőtt például befejeztem a koponya rajzot és végigolvastam az arc rajzolásáról szóló fejezetet. Lett mit megemésztenem. (És végre itt, a könyv végén szóba kerültek a tónusfelviteli technikák is. Melyekről szvsz rögtön az elején kellett volna legalább egy fejezetet írni.)
Utána nagy úszás, egy kis net, egy kis ebéd, egy kis laptop melletti bóbiskolás, majd strandfoci az ifjúsággal. Az öregfiúk aláztak, kár, hogy nem a labdára rúgtam vérhólyagot, hanem a talpamra. Most pár nap sántítás következik.
Újabb nagy úszás, majd kiültem fényképezni, ahogy a fiatalság ugrotta az idiótábbnál idiótább szaltókat.
Utána döbbenten észleltem, hogy megint bejelentkezett a biológia: itt van a parlagfű pollen a levegőben. Végülis… lassan augusztus. Én meg nagy marha vagyok, hogy nem hoztam gyógyszert. Azt hiszem, napokig ki sem fogok jönni a vízből. Ha olvastok majd a hírekben a hirhedt győri vizilóról, akinek a partról csúzlizták a kaját a szájába, nos, az én leszek.
Ja, vettünk tegnap pálinkát a bótban. Jó az ilyesmi, olajozza a hangulatot. Egy gond volt csak, a finomabbak mind ilyen hosszú, gótikus üvegben jönnek ki a placcra, nekünk viszont ugye minibár méretű a hűtőnk. Így végül vettünk egy tömzsi, ágyas vegyigyümit. Háát… elhiheted, elég sok hibáját ismerem a pálinkáknak, de ilyesmivel még nem találkoztam: a pálesz erős volt, egy icipicit karcos… és borzasztóan édes. Könyörgöm, ha már felcukrozták, miért nem várták meg, hogy abból is alkohol legyen? Így valami meglehetősen viszolyogtató lötty lett a vége: likőrnek a 45%, pálinkának meg a cukor volt sok. Na, mindegy, legfeljebb odaadjuk egy hajléktalannak Pesten. Már ha marad…
Rájöttem ugyanis, milyen lehetőségeink vannak a szúnyogok ellen: vagy ötpercenként befújjuk magunkat sprével, vagy ötpercenként iszunk egy vizespohár pálinkát. Ugyan a szúnyogok akkor is csípnek, de hát… ki nem szarja le? Egyébként tényleg félelmetes, este nyolc körül úgy kiürül a park, hogy akár esőtáncot is járhatnék pucéran a központi pázsiton, az se tűnne fel senkinek. Iszok még egy pohár pálinkát és lehet, hogy meg is csinálom.
De ma este nem adtuk fel. Nyolckor megjött a szokásos szúnyoginvázió – de úgy, hogy vacsorázni sem lehetett, mert ha kitátottad a szádat, akkor az is tele lett szúnyoggal. Mi pedig összecuccoltunk és átköltöztünk a telep közepében lévő kioszkba. Vittünk mindent, amit kell: antizanzara spirál (szart sem ér, de jó hangulati elem), kártyák, sörök, borok, pálinkák. Este fél tízkor pedig mintha elvágták volna: az összes szúnyog elzümmögött valahová a balfenéken. Éjfélig kártyáztunk. Alakul ez.
2009.07.29; szerda
Öcsém hajnalban kivonult a horgászfelszereléssel. Habár a kölykök este arcoskodtak, hogy mennek ők is… gondolhatod. Aztán egész nap nem is találkoztam vele, a tóból azért látszott, hogy keményem és kitartóan markolja a botot. A hírnökök szerint fogni viszont nem fogott semmit. Van két fazon, ők kivétel nélkül minden nap kint vannak a tónál, na ők már tudnak. Reggel láttuk is úszás közben, hogy egymás után rántottak ki egy-egy 10 kiló feletti a halat. Közvetlenül az öcsém mellett.
– Aztán mit csinálnak vele? – kérdezte Nej Sógornőt.
– Visszaengedik.
Na, ekkor kezdtem el éktelenül vigyorogni. Úgy elképzeltem, hogy van három ilyen böszme nagy hal a tóban, van ez a két horgász, akik ha fúj, ha esik, minden nap itt ülnek a tóparton, lógatják a botokat, várják a halakat. Aztán azok megjönnek, gyorsan ki is kapják őket, a parton isznak együtt egy sört, megbeszélik, mi a helyzet a tóban… aztán engedik is vissza őket a vízbe. Találkozunk holnap délelőtt ismét, csókoltatjuk pontyné őnagyságát.
A nagy hohohó.
Akadnak még érdekességek a tó körül. Reggel tíz körül rendszeresen előbújik a nádasból egy leopárdmintás bikinibe öltözött tündibündi, ránkmosolyog (mert rendszeresen mi is akkor vagyunk a nádasnál, a reggeli úszás miatt), aztán úszik egy kört, majd visszabújik a nádasba. Érdekes dolgok teremnek errefelé. Vagy tán maga Hany Istókné?
Ja, a reggeli: ma tökéletesnek volt mondható. Kint volt minden az asztalon – még a tojásrántotta/virsli kombó is – nem volt semmi fennakadás, a gyümölcsöt is (szilva) egyből hozták. Ennek fényében tényleg nem értem a tegnap reggelt. De örülök a változásnak. (Csak azt a nyomorult Pickwick teát felejtenék már el a magyar vendéglátásban. A cég ugyanis gyárt ilyen fadobozos kínálót, gondolom az ügynökök erősen nyomják, aztán ez van mindenhol. Na most ennél borzasztóbb teát nem hordott még hátán a föld, talán néhány szlovák hegyvidéki tea tudna velük esetleg versenyezni.)
A nap megint unalmasan telt el – pont, ahogy terveztük. Délig rajzolgattam, délután egy kis internetezés, alvás laptoppal a hasamon, délután úszás, utána blogolás. Elméletileg mára terveztük a kajak borulási teszteket, nem tudom, mennyi kedvem lesz hozzá.
Viszont a fauna, az félelmetes. Én alapvetően szeretem a természetet, de csak úgy, minden érdek nélkül. Köszönöm szépen, de nem várom el, hogy a természet is viszontszeressen. Nagyon jól elvagyok anélkül, hogy szúnyoghordák döngenének körül rajongva, megveszve azért, hogy akár csak egy cseppet is megszerezzenek a véremből, vagy hogy legyek keringenének körülöttem szédülten, azért, hogy belekóstolhassanak a verítékembe, illetve hogy kemény, férfias böglyök ki-kiharapjanak egy darabot a húsomból. Nem, köszönöm, tényleg nem tartok rá igényt. És ha kérhetném, ezt jó nagy betűkkel írják is ki az érintettek a faliújságukra, nehogy valakihez ne jusson el a hír. Köszönöm.
Nyilván a fenti tirádának oka is van: már rajzolás közben is felváltva csipkedtek, harapdáltak mindenféle istenállatkái, aztán ugyanez folyamatosan fényképezés, számítógépezés közben is. Egyedül a faházban van nyugtom tőlük, dehát ott meg trópusi nyomott légkör uralkodik. Miközben egy csomó ember észre sem veszi ezen vérszívók létezését. Ez csak úgy lehet, hogy az ő nevük már kint van azon a faliújságon.
2009.07.30; csütörtök
Eddig jó. Reggel a szomszédban lakó másfél éves kölyök ébresztett. Gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy a szülei azért hozták el, hogy itt erősítheti a tüdejét. Erősíti is, bátran.
Aztán a reggeli megint fanyalgássá fajult. Lehet, hogy most azt gondolod, kölyökkutyaként kapaszkodok bele egy témába és csak rázom és rázom – de engem nem kicsit zavar. Annyira nyomon követhető ez az idióta, spórolós antivendéglátós mentalitás – amikor azt hiszik, milyen jó dolog, ha egy nap megspórolnak egy-kétezer forintot a reggelin… de azt nem mérik, mennyit vesztenek azzal, ha a vendég kora reggel már frusztráltan távozik az étkezőből. Virslit természetesen nem kaptunk – az itt úgy látszik minden étkek királya, nem mindenki jogosult rá. Már akkor kifogyott, amikor megérkeztünk – és amíg ott voltunk, nem is pótolták utána. Pedig direkt nyitva lett hagyva a tároló, hogy vegyék már észre. Észre is vették… és visszazárták a tetőt. De ugyanígy jártunk a kenyérrel, meg a tejjel is. A fazon kijött, fellebbentette a kenyereskosáron a rongyot, észlelte, hogy nincs kenyér, majd eltűnt. Kenyeret, azt nem hozott. Megint Barnának lett tele a töke az egésszel, odament a szervízajtóhoz és onnan kiabált befele, hogy hozzanak már ki tejet meg kenyeret. A juice-t már meg sem kérdeztük. Még csak vizespohár sem volt kirakva. (Apró érdekesség: volt viszont Nescafe. Az első nap meg még ráíratták a kávét a szobaszámra, mert az már nem járt a reggelihez. Most vagy hibáztak, vagy keresik ők is az optimális utat.)
Utána a szokásos reggeli úszás. Kábé harminc métert mehettünk befelé, amikor egy önjelölt Hasselhoff nekiállt vadul sípolni. Mutogatott is, meg kiabált is. Ketten vissza is fordultak, mi hárman úsztunk tovább. Bekaphatják. Negyedik napja vagyunk itt, naponta ötször-hatszor szoktunk átúszni a tó túlsó partjára (a tó olyan 120 méter széles), eddig senki nem szólt érte egy szót sem. Nehogymár egy túlbúzgó úszómester most elkezdjen kavarni. Meg egyébként is, mit tud tenni? Tőlem annyit fújhatja, hogy akár le is nyelheti a sípot. Beír egy feketepontot az ellenőrzőmbe? Vagy megpróbál kiszedni a vízből? Megnézném, különösen így, reggeli utáni állapotban.
Aztán delfinkajakba vágta magát és elindult felénk – de közben menetrendszerűen előbújt a nádasból a leopárdmintás tündibündi… és az úszómester csapásirányt váltott. Elzúgott mellettünk, udvariasan átadta a kajakot a hölgynek, tanítgatta evezni – valahogy innentől már nem érdekelte annyira, ki hol úszkál. Fejlődőképes srác.
Egy kamasz csajszi úszkált az ugrálósziget körül. Egy kamasz srác nagy csobbanással beugrott mellé.
– De buzi vagy! – méltatlankodott a csajszi.
Hölgyem, nem. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Nem sokkal később. Két anyuka beszélgetett az ugrálószigeten, mellettük egy gyerek hisztizett a vízben.
– Anya!!
Az anyuka rá sem bagózott, trécseltek tovább.
– Anya!! ANYAAAAA!!!
Semmi reakció.
A kisgyerek hirtelen taktikát váltott:
– TAKÁCSNÉÉÉ!!!!
És akkor még mondják azt, hogy a gyerekhiszti ösztönös.
Késő délután összekaptuk magunkat, kimosdottunk a többnapos koszból, irány Győr. Először egy nagy vacsora volt a Pálffy étteremben.
Utána megpróbáltuk lesétálni a betermelt kalóriákat. (Nem sikerült.)
Itt egy kicsit játszottunk: a fényképész és a fénykép, azaz a mű és annak születése.
Már sötétben értünk haza. Néhányan kiültünk a szokásos éjszakai helyünkre kártyázni, beszélgetni.
Ilyenkor látszik a blogolásom egyik gyenge pontja. Amilyen fanyar stílusom van, egy elkefélt reggeliről képes vagyok oldalakat írni, frappánsabbnál frappánsabb szóképeket felhasználva – míg egy ilyen nyugis, de mégis kellemes délutánról, mint amilyen ez volt, csak annyit tudok írni, hogy: jó volt. Most belemehetnék a részletekbe: hogyan tévedtünk el meglepően határozottan, hogy ki hányszor kapta meg este a pikk dámát, meg hogy Nej félig elaludva is sokkal nagyobb dög volt, mint a többiek együtt, teljesen ébren… de a jó dolgok olyan egybefüggő masszáknak tűnnek utólag, melyekből nehéz bármit is kiemelni.
Ja, fény derült az úszómesterek buzgóságát övező titokra is. Öcsém beszámolója szerint tegnap nagyon sokan zavarták a horgászokat napközben, így a két hapi reklamált. Emiatt valószínűleg ma kerékbetörés réme mellett ki lett adva az úszómesternek, hogy ember márpedig a tónak abba a felébe, ahol horgásznak, nem mehet. Kicsit fura volt, hogy kajak, vizibicikli, az mehetett – de azt a szerencsétlen néhány úszót, aki ráadásul figyelt is a horgászokra és olyan 60 méter távolságnál közelebb nem úszott hozzájuk, azokat egész nap vegzálták. Én például jártam úgy, hogy mivel annál a homokpadnál, ahol ki szoktam ülni megpihenni, éppen két kölyök játszott, így arrébbúsztam kábé nyolc métert a másikig. Ez akkora bűn volt, hogy a Hasselhoff kis híján lenyelte a sípját. Mondanom sem kell, a horgászok még cefettül messze voltak.
2009.07.31; péntek
Reggel ravaszok voltunk. Beélesítettük a mintaészlelő képességünket. Kedd, csütörtök: 9-re mentünk, szar reggelit kaptunk. Szerda: 9.30-ra mentünk, jó reggelit kaptunk. Nosza, ma is 9.30-ra mentünk – és lám, volt is virsli. Tehát valószínűleg az van, hogy ha a fene fenét eszik is, 30-40 percenként raknak ki virslit. Aztán aki pont akkor van ott, az kap. Mindenesetre borzalmasan rossz lehet ilyen helyen lakni, ahol ennyire kritikus a virsliellátás. Az én fiatalkoromban Győrbe kellett járni papírzsebkendőért – most úgy látszik, manapság meg a győrieknek kell elutazniuk Záhonyba virsliért. Más okot ugyanis nem tudok elképzelni erre az erőteljes spórolásra.
Rögtön utána jött a szabaidőcentrum másik attrakciója, a felspannolt úszómester. Ránézésre ez egy másik volt… és vagy hülyébb volt, mint a tegnapi, vagy csak jobban ráijesztettek – de ez már akkor csengőfrászt kapott, ha valaki elérte az ugrálósziget vonalát. Hogy érthetőbb legyen: a tegnapi beosztás szerint a két horgász kapta a tó felét, a közel száz strandoló meg a tó másik felét. Na, ezt a határt tolták el ma 70/30 arányba. Mármint a két horgászé lett a nagyobb fél. Miután elindultunk, utánunk is evezett a hapi és Nejre rászólt, hogy forduljon vissza. Meg szóljon a férjének is. Nej szólt is, de azt, amit válaszoltam neki, azt diplomatikusan már nem árulta el az úszómesternek. Mondanom sem kell, hogy ekkor még bőven a hivatalosan is kibólyázott strand keretein belül voltunk… de nehogy már a két horgásznak megemelkedjen a vérnyomása. Halványlila fogalmam sincs, mekkora félisten lehet ez a két ember, akik egy szabadidőparkban horgászhatnak úgy, hogy miattuk a fürdőzőket benyomorítják a tó egyik sarkába. Mindenesetre az úszómesternek volt egész napra dolga, a szerencsétlen nem győzte a strand részről kiszedni a strandolókat. De remélem, a horgászok nyugodtan nézegethették a vizet.
Mi húztuk, halasztottuk… végül ma már mindenképpen ki kellett próbálnunk: borulásteszt az új kajakkal. Ha már itt van a kajak, itt van a tó és itt van ez a kedves úszómester: miért ne játszanánk el egy kajakos balesetet? Persze némileg elárultuk magunkat, amikor borulás előtt percekig a lapáttámaszt gyakoroltuk, aztán egy utolsó kézfogás után egyszerre dőltünk oldalra. Nem is jött oda hozzánk.
Szólok előre, az írás innen – átmenetileg – átmegy képriportba. Akit az ilyesmi nem érdekel, az tekerjen vagy huszonötöt az egerén.
01. Ave Caesar morituri te salutant.
02. Gyakoroljuk a lapáttámaszt.
03. Aztán semmi lacafaca, már borulunk is.
04. – Megvagy? Megvagyok. És te? Én is.
05. József vizet mereget – látni is a vízpermetet a levegőben – Barna az evezőlapátokat gyűjti be.
06. 110 kiló ellensúly befeszül a vízben.
07. Ahogy egy kajakos haver mondta: “Figyelj, ez egy olyan stabil hajó, hogy állva lehet belőle pisilni.”
Akkor nem hittem el neki.
08. Egy ember már a helyén.
09. Na, most lehet gyakorolni a lapáttámaszt! (Első próbálkozás)
10. Lapáttámasz, numero 6. (Ennek már nekivetkőztem.)
11. És megtört a jég. (No meg persze lapáttámasz, még mindig.)
12. Itt mondtam azt Barnának, hogy én tulajdonképpen már egészen jól érzem magam, akár mehetnénk is így a továbbiakban a legközelebbi szigetig vagy partig.
13. Megpróbáltam körbefordulni a lyukon… csúfos beborulás lett a vége.
14. Csakazértis. Újabb felpattanás a bikára.
15. Itt már sikerült a befordulás.
16. Fekvőtámasz… egy, kettő, három… (Barna elegánsan a levegőben egyensúlyoz.)
17. Újabb gyakorlat: lovaglóülés.
18. Győzelem: mind a két ember bent ül a helyén.
Végülis, leküzdöttük. Elsőre ugyan nem, de a sokadik próbálkozásra összejött. Voltak tanulságok:
- Mindenki azt mondja, hogy először merjük ki a vizet, utána másszunk bele – mert beülve sokkal nehezebb lesz meregetni. Nos, a helyzet az, hogy elég fárasztó a vízben úszkálva meregetni a vizet, márpedig a visszamászáshoz minden erőnkre szükség volt. Bent ülve meg annyira azért tudtunk meregetni, hogy utána már tudjunk haladni.
- Kissé megijedtem. Sokkal többet kinlódtam a bemászással, mint a régi kajaknál. (Annak le tudtam nyomni a farát és hátulról fel tudtam mászni rá – ennél a hátsó légtartály, azaz a csomagtartó miatt esélyem sem volt.) Ráadásul amíg hason forgolódtam, az egyik csavar ki is kapott egy darabot a combomból.
- Ez itt most babapopsi simaságú víz volt, abszolút ideális körülmények között. Mi lesz, ha egy igazi viharban borulunk be? (Hiszen valójában az emberek sem a sima vízben szoktak.) Nem vagyok nyugodt. Ha begyógyul a sebem, akkor ezt még gyakorolnunk kell.
- A legfőbb tanulság: sokkal egyszerűbb mindent elkövetni, hogy ne boruljunk be – mint borulás után visszamászni.
Aztán a vizes kaland után megint rajzolgatás, netezés, blogolás… azaz majdhogynem semmittevés.
A heti termés:
A harmadik még nincs készen, ezek csak a nagyjából felhajigált vonalak. Majd egyszer sor kerül a tónusokra is. (Nem, ezek nem élő emberekről rajzolt portrék. Ezek portrékról rajzolt portrék – hiszen éppen az a cél, hogy gyakoroljak, fogásokat lessek el.)
Estefelé ettünk a büfében egy remekbeszabott babgulyást. (Tegnap party volt, onnan maradt.) Ez tipikusan ‘élj a mának’ jellegű gesztus… hiszen mindenki tudta, hogy egy szűk faházban fogjuk tölteni az éjszakát… mégis, a négy emberből három csak bevágott egy nagy tányérral.
Este nyolckor mentünk rendezni a számlát. A végén volt egy udvarias kérdés a hölgytől:
– És mindennel meg voltak elégedve?
Lehetett volna egy udvarias és semmitmondó ‘igen’-nel is válaszolni, de inkább elkezdtem sorolni a bajaimat. (Nem lett volna túlzottan fair ott bólogatni, később meg írni egy szigorú cikket a blogon.)
A reggelire az volt a válasz, hogy de, higyjem el, minden van… csak kérni kell. Itt úgy látszik nem ment át az üzenetem: hogy éppen az a baj, hogy kérni kell. Túl sokszor.
Az úszómesteres felvetésre érdekes választ kaptam: hivatalosan a tó fürödhető része még annál is kisebb, mint ahogyan én gondoltam. Ha annál bentebb megy valaki, akkor az úszómester – elvileg – nem tud menteni.
Hogy ne fulladjon ez az írás egy csak általam ismert helyzet boncolgatásába, itt van egy ábra:
A sárga vonal jelzi a csütörtöki határokat. Legalábbis az úszómester aznap ezek megsértéséért sípolt. Mi egyébként a piros vonal mentén szoktunk úszni. Sárga pöttyel jelöltem azt, amikor egy másik homokpadra ültem ki, na ezért már füttykoncertet kaptam.
A sárga ‘H’ betű jelzi a horgászokat, ők a félsziget csúcsáról bármerre dobálhatták a horgokat. Az úszómester figyelőtornyát a piros szélű fehér kör jelzi.
Pénteken az úszómester már a zöld vonalért harcolt. Ahogy Nej elúszott az ugrálósziget mellett, már tekert is utána a csónakjával.
Ehhez képest derült ki ma este, hogy hivatalosan a strand csak a fehér vonallal leválasztott háromszög. (A magasságvonalát szaggatottal rajzoltam be, ez volt olyan 50 méter.) Mint kiderült, mindezt táblák is jelzik (a térképen a két kék négyzet.) Apró gond, hogy a jobb oldali tábláról nem tudtunk, mert soha nem mentünk el a strandnak abba a távoli sarkába – a bal oldali tábla pedig szembe volt fordítva a tóval, azaz teljesen jogosan feltételezhettük, hogy a strand határa a sárga vonal.
De mindegy, innentől tulajdonképpen mindenki azt gondol, amit akar. Mindenesetre nekem elég nehezemre esik elhinni, hogy egy úszómester hivatalosan csak egy 50 méter sugarú negyedkörcikkben vállalja a felelősséget a mentésért. Láttam én már strandon jóval nagyobb területet is felügyelni egy úszómester által. Innentől viszont kicsit sántít a tulajdonos védekezése: nekem egyáltalán nem úgy tűnt, hogy az úszómester a saját jószántából, szakmai kötelességéből próbálta volna mindig visszaterelni a jónépet – sokkal inkább úgy tűnt, mint akire ráparancsoltak.
Hozzáteszem, jogosan. Hiszen a szabályok szerint, mint ahogy este el is magyarázták, a strand csak a fehér vonalon belül strand. (Igaz, se nem szóltak, se nem jelölték meg egyértelműen.) Azt, hogy az első napokban be lehetett úszni bentebb is, azt vehetjük akár egy jóindulatú gesztusnak is. Az meg vagy megvan, vagy éppen beszigorítanak.
A gond csak az, hogy az első napokban örültünk annak, hogy de jó, itt van egy tó, ahol nem basztatják az embert, lehet úszkálni – aztán a hét második felében meg kiderült, hogy erről szó sincs, sőt kifejezetten sokat piszkálják az úszkálókat. És nem biztos, hogy az így lecsökkentett pici strandért már érdemes eljönni ilyen messzire.
Késő este még beesett egy olasz kerékpáros tábor, vagy 20 kamasz, sátrakkal. Este ők is kiültek a kioszkba. Mi kártyáztunk, ők társasági életet éltek. Hamarosan elő is került egy gitár. Hát, igen, olaszok – gondoltam. Aztán a srác nekiállt valami idegsmirgliző fahangon énekelni. Egy számot. Mert többet nem tudott. Barátom, és ezért cipeltél el egy gitárt a bicajon Olaszországból? – hitetlenkedtem. Később kitettek egy mobiltelcsit az asztalra, azon gerjesztettek be valami zenét, és kórusban énekeltek mellé. Borzasztó fals hangon. Akkorákat vigyorogtunk kártyázás közben, hogy alig fért el a szánk az arcunkon. Fiatalság. De az a lényeg, hogy jól érezték közben magukat. Viszont úgy látszik, az általánosítások sem mindig működnek: attól, mert olasz valaki, még nem feltétlenül született dalospacsirta is.
2009.08.01; szombat
Fél nyolckor ébresztő, lendületes pakolás. Tízig kellett leadni a kulcsot. Kilencre már készen is voltunk, jöhetett a reggeli. Mondanom sem kell, tökéletes volt. Pont akkor mentünk, amikor minden ki volt rakva az asztalra, plusz még egy rádiót is begerjesztettek a jobb hangulatért. Most megint véletlenül trafáltunk bele, vagy volt értelme tegnap este jelezni, és attól lett jobb? Nem tudom. De nagyon bízom az utóbbiban, hiszen alapvetően kedves hely lenne ez, nagyon jót tenne neki, ha az ilyen kellemetlen foltokat eltűntetnék.
Habár még egész nap ottmaradhattunk volna strandolni, de a reggeli után inkább elindultunk haza. Nem vagyunk azok az autóból strandoló tipusúak, ez már Horvátországban is kiderült. Én személy szerint eleve sokkal izgágább vagyok annál, hogy egész nap egy törölközőn feküdjek. (Itt meg ráadásul elég sok is volt a csipkedős bogár.)
A dugókat szerencsésen megúsztuk, délben már a sörömet kortyolgattam a jól megérdemelt kereszthuzatban. Ez az igazi: elmenni is jó, meg megérkezni is.
Összességében:
Moroghatok én itt, hogy a ház… nos, tényleg elég picike volt, polcok hiányában egy csomó mindent az ágyak alatt tároltunk… meg hogy a fürdőkabin, na az aztán végképp kicsi volt, vécé ügyben inkább a közösségibe is jártunk… meg, hogy a rengeteg szúnyog/darázs/bögöly miatt csak éjfél körül tudtuk kereszthuzattal lehűteni a házat, addig szauna volt odabent… meg a talán túl is tárgyalt reggeli/úszómester témák… de minden morgolódást határozottan lesöpör egyetlen tény: a megérkezés utáni egyetlen alkalomtól eltekintve egyszer sem macskáztunk. Hogy értsd ennek a súlyát: eddig akárhol voltunk, a a fiatalság úgy ugrálta ki magát, hogy berángatott minket, öregeket is a vízbe, egy-egy közös ugrálós/birkózós labdajátékra. Minél többször. Itt meg nem volt rá szükség. A négy gyerek együtt lógott: delfinkajakoztak, vizibicikliztek, ugráltak a mólóról, úsztak, strandröpiztek, strandfociztak, tollasoztak, frizbiztek, pókereztek, meg még mit tudom én. Mi, idősebbek, simán tudtunk nyaralni a saját tempónkban: beszélgethettünk, végre hosszabban is, mint a röpke találkozásokkor, úszkálás, kártya, sör (nekem pluszban a rajzolás meg a blogolás) – kényelmesen töltötte ki az időnket. (Félre ne értsd, nagyon jó dolog a szülő/gyerek együttkajakozás is… de a gyereknek azért sokkal nagyobb élmény, ha az azonos korú unokatesókkal nyaralnak együtt valahol.)
Hazafelé leteszteltük: megkérdeztem a kölyköket, hogy hasonló feltételekkel – beleértve a kényelmetlenségeket is – eljönnének-e jövőre is? Naná: határozott ‘igen’ volt a válasz.
Linkek:
Recent Comments