Olvasom Széchenyi István naplóját.

Thürheim Lulunak: Ha egy isten kimondhatatlan szerelmet kényszerítene ránk büntetésül, egy méltatlan, undorító tárgy iránt – melyet mindenestül látunk és ismérünk, és mégis jobban kell szeretnünk, mint az üdvösségünket – nemde egy regény anyaga volna?
Ő: Általában oly jó ötletei vannak, s kivált oly eredetiek, hogy csodálkozom, még soha nem írt egy kis beszélyt?

Én, aki azért már benne élek egy kissé ebben a nyelvezetben – hiszen az idézett szövegrészlet a 113. oldalon van – nos, én is elolvastam kétszer-háromszor ezt a részletet, mire tiszta lett, miről is van szó.

A korabeli úrhölgy viszont zakkanás nélkül vette az akadályt.