Egy igazán kiváló tanulmányi eredmény

Újabb gyöngyszemmel folytatódik a doksiblog. Tessék megnézni, egy oldal, nem nagy ügy.

Itt van.

Nem, nem azt kell rajta észrevenni, hogy a Schönherz az Egyetem utca akkoriban még Komócsin elvtársról volt elnevezve. A kilencvenes évek nagy átnevező rohamaiban az ilyesmi teljesen természetes volt.

Idézek:

adja át az elmúlt tanévben legjobb tanulmányi eredményt illetve tanulmányi versenyhelyezéseket elért hallgatók részére az elismerő okleveleket.

Dátum: 1987.09.25.

Na most, nekem tanulmányi szempontból az 1986/87-es tanév volt messze a legszarabb. Hogy mást ne mondjak, annyira elcsesztem az évet, hogy 1986 végén már el sem mentem vizsgázni. Az első három évet ugyanis úgy éltem túl, hogy év közben tojtam az egész iskolára, aztán a vizsgaidőszak két hónapja alatt tanultam meg mindent, jó közepes szintre. Három év után államvizsgáztunk, megvédtük a szakdolgozatunkat, megkaptuk a bachelor szintű diplomát, sőt az arra érdemesek – én éppenhogy – ott maradhattak master képzésre is. Ezzel két probléma volt: egyrészt szándékosan beleválasztottam a messze legkeményebb ágazatba, másrészt úgy gondoltam, hogy ezt a tananyagot is meg tudom tanulni majd a vizsgaidőszakban. Nos, nem. Ellinkeskedtem az egész félévet, aztán megrémültem az anyagtól és nem mentem el vizsgázni. Végül odáig fajult a dolog, hogy januárban már azt a nyomorult egyetemet is ott akartam hagyni. A tanulmányi osztályon győztek meg, hogy semmit nem veszítek, ha félévismétlést kérek – így ha meggondolom magam, akkor szeptemberben – mint zombi a vége főcímnél – még visszajöhetek. Belementem. Azaz habár lelkileg már nem tartottam magamat egyetemistának, formailag még az voltam.

Na, ez volt az az év, amikor kitűntettek a kiváló tanulmányi eredményemért.

Természetesen csúsztatok. Ha megnézed a szöveget, láthatod, hogy nem csak tanulmányi eredményről volt szó, hanem versenyről is.
De ezzel sem lett sokkal jobb a helyzet.

1986 őszén volt egy szakszöveg-fordítói verseny. Én, pusztán linkségből, elindultam a német szekcióban. A tudásomról legyen elég annyi, hogy a saját 12 fős csoportunkban nem voltam benne az első tízben. És hol volt még ez a csoport a teljes egyetemtől.
Beültünk, megkaptuk a fénymásolt szöveget. Először átfutottam szótár nélkül. Aztán kijegyzeteltem az ismeretlen szavakat, majd összeraktam a szöveg értelmét. Miután ez teljesen összeállt, fogtam és a saját szavaimmal megírtam újra a cikket, immár magyarul. Ha valahol sikerült úgy fordítanom egy mondatot, hogy hasonlított is a német eredetijére, az bónusz volt. De egyáltalán nem törekedtem rá. A stílusra és a tartalomra mentem, a tükörfordításokat meghagytam a többieknek.
Valami másfél óra volt adva rá, én húsz perc után beadtam a saját verziómat. Kijöttem, majd úgy ahogy volt, el is felejtettem az egészet. Ha a nagyágyúk még mindig bent szenvednek, mit kereshetek én itt, egy ilyen slendrián fordítással?

Zajlott az élet, nem is akárhogyan. Már többször megigértem, hogy írok arról a félévről, de még mindig nem készültem fel rá. Legyen most elég annyi, hogy kifejezetten durva volt: először nagyon eltávolodtam az egyetemtől, aztán lassan összeszedtem magam, végül – bár tényleg csak perceken múlott – de igénybe vettem a korábban említett félévismétlési lehetőséget. Úgy mentem vissza az egyetemre, mint aki… hát, ha nem is a poklot, de legalább egy harcmezőt megjárt időközben. Nagyot léptem előre akkor a felnőtté válásban.
Mondanom sem kell, ez az egész német fordítóverseny is teljesen kiment a fejemből. Majdnem egy évvel korábban történt, egy másik univerzumban.

Ebben az állapotban kaptam meg a beszkennelt levelet.

Felbontottam, olvastam… és a mellettem álló barátaim nem értették, miért kezdek el először gyöngyözőn kacagni, mely kacaj később fokozatosan ment át enyhén hisztérikus, kényszeres röhögésbe.