Day: October 19, 2008

Na, mindegy. Kihasználtam, hogy ilyen gyönyörű időnk van ezen a rövid hétvégén, és belevettem magam a kert csinosítgatásába. Tegnap délután átültettem egy kupacba – mintegy sövényt alkotva – a tüskés borbolyákat, illetve közelebb raktam egymáshoz a homoktöviseket. Az előbbi lépéssel a bangitáknak teremtettem meg a helyet, az utóbbival a szelídgesztenyének. (Nem olyan egyszerű az élet, valamilyen kommunális vezeték fut magasan a kert mellett és mögött, az alá elméletileg nem ültethetek magasra növő fát.)

Ma délelőtt kertészeteket jártam be, egész nagy körben. Tudnék mesélni… melyik tavalyi favorit hogyan romlott le idénre, a világ körbenjárása után hogyan találtam meg majdnem mindent a szinte szomszédos kertészetben… de ez rétegtéma. A lényeg, hogy ebédre már kint sorakozott a teraszon egy szelídgesztenye, két kikeleti bangita, egy alaszka fedőnevű magyal, egy navajo szeder, egy josta, két pallagi óriás egres, egy germensdorfi cseresznye és két homoktövis. Igen, érzékelem a csodálkozásodat: már van három homoktövis bokrom és annyira azért nem fantasztikus ez a növény, hogy nyakra-főre csak ezt ültessek. Csakhogy ma Gödöllőn láttam egymás mellett deklaráltan termő és porzó homoktövist is, méghozzá egész elfogadható áron – így hirtelen elhatározással véget vetettem a buzulásnak. Most vagy az lesz, hogy négy termő fogja kicsavarni az utolsó szem virágport is a szerencsétlen porzóból, vagy négy brutális benga néger porzó fogja teletömni virágporral az egy szem termőt. De nem érdekel: bogyót akarok látni.

Ezek után gondolom nem is nagyon kell részleteznem, mivel töltöttem a délutánt. Maradjunk annyiban, hogy a fejemben folyamatosan a Koppánygyalázó nóta ment az Istvánkirályból: “Földet túrja nap mint nap és trágyadombon hentereg…”.

De alakulunk.

Fényképek sajna nincsenek. Pontosabban vannak, de csak a gépben. Jelenleg nem áll úgy a házi informatika, hogy át tudnám tölteni.
De ne örüljetek: ez pusztán csak annyit jelent, hogy egyszer majd ömlesztve fognak jönni a fotók.

Na, csak felszedték a cövekeket. Mind a 11-et.
Mégiscsak jobb lett volna, ha a múltkor én megyek ki a fejszével.

Pedig ezek már megerősített cövekek voltak: mindegyikbe belefúrtam egy kampós facsavart, hogy könnyen lehessen rátekerni a kötelet – és csákánnyal, fejszével lettek besüllyesztve a megkeményedett, sóderos talajba. Azaz anyag is, munka is volt bennük rendesen. Új értékben olyan 2200 forint lehetett, használtan, szétverten jó, ha kapott érte két sört a tolvaj. De elvitte, kiszedte. Pedig 11 cöveket kézben nem lehet elvinni, ahhoz autó kell. Vagy lovaskocsi. (Nem tehetek róla, nekem ez a társaság gyanús. Rendszeresen járja a környéket egy lovaskocsi. Romák ülnek rajta, látszólag semmi dolguk nincs. Kocognak, nézelődnek, őrjáratoznak. Eddig egyszer balhéztam össze velük, amikor a szemetet próbálták letúrni a kocsijukról a kertem mellett.)

Ilyenkor van az, hogy levedlik rólam a kultúra és békés, jámbor emberként simán beverném a tolvaj fejét a fejszémmel. Kurvára nem érdekel, mennyire alacsony érték volt, amit ellopott. Két okból sem.

Egyrészt, mert a cöveknek nem annyi az értéke, amennyiért megvettem, hanem annyi, amit véd. Én nekiálltam cserjékkel, gyeppel betelepíteni a záportározó melletti elhanyagolt földsávot. Közterület, igaz, de baromira zavart a látvány – márpedig a teraszról, a nappaliból pont ezt látom. És ki a legnagyobb ellenség? A parkot, záportározót gondozó önkormányzat. A közeli teret szokták motoros kaszával nyírni – és olyankor erre a sávra is kijön valaki és levág mindent: füvet, cserjét, borostyánt. A másik ellenség a hülye autós. Itt van a sarkon, a záportározó kapuja és a házam között, egy T alakú, széles kereszteződés. Annyira széles, hogy ha ügyes vagyok, akkor körbe is meg tudok fordulni, tolatgatás nélkül. Forgalom majdnem nulla. De a böszme teherautók, amikor pucolták a tározót, simán rátolattak a földsávra. Gondolom, egyszerűbb volt, mint ipszilonozni egyet. Egy bangitát, egy trombitafolyondárt és egy tűztövist nyírtak ki, ráadásul teljesen széttúrták a földet. De nem csak pofátlan teherautósofőrök vannak. Tegnap borbolyákat ültettem át. Éppen az utolsó simításokat végeztem, amikor megjelent egy személyautó, nekiállt megfordulni, majd rátolatott a borbolyákra. Ott, mellettem. Csúnyán ránéztem, erre elment.
Nyilván a cövekek és a madzagok mindenkivel határozottan közölték, hogy ez gondozott terület, hagyják békén.

Másrészt az ilyen ember fekély. Élősködő. Ez sosem fog értelmes munkát végezni, ez csak azt lesi folyamatosan, mi nincs lecsavarozva a földhöz, mi mellett nem áll éppen rendőr – aztán már viszi is. Az ilyet én egész egyszerűen eltiltanám a közösségi élettől. Amennyire most felbasztam magamban az ideget, akár még fejszével is. Ez a leszarjuk más munkáját, ez az orrunknál nem látunk tovább, ez az egy sörért anyánkat eladjuk ma rabszolgának, aztán holnap majd csak lesz valahogy mentalitás, ez az ellopunk mindent – akár elektromos vezetéket is – fillérekért, leszarva, mekkora kárt okozunk vele… aztán ez a közöny, ez az érdektelenség… megélhetési bűnözés, mondják a hivatalos szervek és mindenki csak vonogatja a vállát. Kétezer forint kárértékért a rendőr a ceruzáját sem veszi fel.

Pedig itt bőven nem a kétezer forintról van szó. Ha az ember nem érzi biztonságában a magántulajdonát, akkor abból kurva nagy társadalmi feszültség képes kerekedni. Még nyugodt időkben is.