Tényleg szeretem a jól végzett munka utáni kellemes fáradtságot… de ami sok, az tényleg sok.
Tegnap kocsiba vágtuk magunkat, kihasználtuk a roppant vacak időt… és rengeteg mindent vásároltunk. Egy közös tulajdonságuk volt: mindegyikkel nekem kellett otthon szöszmötölnöm valamit. El is voltam velük este fél kilencig, a Kiscsillag koncertet éppenhogy elértük. Családi program volt, én Nejjel voltam, lányom meg a haverjaival. A pogót mindketten kihagytuk.
Hajnali kettőkor már ágyban is voltam.
Kifejezetten üde dolog volt vasárnap korán kelni. Tudva azt, hogy csupa olyan dolgot fogok csinálni, amelyeket korábban sohasem – ráadásul nem is mindegy, hogyan csinálom.
Úgy kezdődött, hogy pénteken elmentem egy közeli Tüzéphez.
– Csókolom, vállalnak téglafűrészelést?
– Szó sem lehet róla.
– Csak öt darab tégláról lenne szó.
– Nem.
– Akkor mit tanácsol, hová menjek?
– Vegyen flexet.
– Öt darab tégláért??
– Ja. Más megoldás nincs.
Hát, így. Vettem flexet. És ezzel át is léptem egy határt. A flex volt nekem az a szerszám, amely már túl van a házi barkács kategórián. Ez volt az, amellyel soha nem is szándékoztam komolyabb ismeretségbe kerülni. Ez forog, visít, szórja a szikrákat. Ehhez már mesterember kell. (Megjegyzem, nekem már csapta le ujjam a körfürész, szóval nem véletlenül hagyom a forgó munkát másra.)
Dehát, nincs más megoldás. Vettem egy koreai vackot nyolcezerért meg mindenféle korongot kétezerért. Vajon mennyi féltéglát tudtam volna ennyiért venni, ha lehetne olyat kapni?
Reggeli után felhívtam Tesót, ő azért mégiscsak egyik mágusa ennek a gyilkos eszköznek.
– Hali, hogyan működik ez az izé?
– Forog.
Aztán persze ki lettem oktatva.
– Aztán majd szólj vissza, hogyan boldogulsz – fűzte hozzá – Illetve nem kell, úgyis megírod majd.
– Ha lesz mivel.
– Majd bepötyögöd orral.
Innentől már csak egy félórába telt, mire rögzíteni tudtam a korongot. Pedig olyan büszke voltam magamra, hogy ránézésre eltaláltam, 17-es kulcs kell hozzá. Csak éppen meghúzás után nem tudtam kivenni a kulcsot. A profik nyilván már fogják a fejüket… nyugi, végül én is megtaláltam a tengelyrögzítő gombot. A használati utasítást nem… az nem volt.
Aztán széles terpesz, nagy levegő… és felvágtam mind az ötöt. Mint szódás a lovát.
Jöhetett a falazás.
Csak, hogy látszódjon, miről is van szó. Van ez a kis házikó, ennél akarom az oldalsó falakat befordítani, majd ajtókat szerelni rá. A féltéglákat már a múlt héten kivertem a falból, most már tényleg csak nyomni kell bele a téglákat. (Mondjuk, fogalmam sincs, honnan tudta az előző tulaj, hogy mit akarok: pont 36 darab dekortéglája volt félrerakva egy sarokba.)
Hát, így utólag mit is mondjak… egész biztosan nem leszek kőműves. Régen szoptam már munkával annyit, mint ezzel. Elöször azt gondoltam, hogy majd úgy, mint a nagyok… egyik kezemben fángli, a másikban pörög a kanál, a téglák meg csak úgy repdesnek befele. Ehhez képest kézzel-lábbal-orral, de legtöbbször az ujjaimmal gyömöszöltem be a lyukakba a maltert, mely persze állandóan szertefolyt… meg toszogattam a téglákat legalább háromféle kalapáccsal. Persze, nyilván egyszerűbb lett volna nulláról húzni egy falat, de ez az utólagos bedolgozás… ez megkavarta a dolgokat rendesen. Ugye ki kellett jönnie a kötésnek a régi fallal, a legfelső téglának be kellett mennie a tetőgerenda alá, úgy, hogy be is szoruljon… és ne tudd meg, ez a nyomorult dekortégla mennyire szégyenlős: kicsit megütögeted, egyből elpirul és darabokra hullik. Mondtam már, hogy tartalék, az nem volt? Vízmérték?? Haha.
Borzalmas meló volt, nem is szívesen emlékszem vissza rá.
A kép címe: Ökörhugyozás. Mármint a fal.
Lámpafényben fejeztem be. Csak a szerszámok elrakása több, mint egy óráig tartott… amilyen higanymozgásom volt, kész csoda, hogy egyáltalán el lettek rakva. Sőt, még a környéket is megpucoltam nagyjából. Ami nem volt vörösen téglaporos (flex, ugyebár), arra a maltert vertem rá a fúróba szerelt keverővel. Az előszobában hangos koppanással dobtam le magamról a ruhát, majd mentem zuhanyozni. Mármint, a sör után.
Hulla voltam, na. Lesz is mit jövő héten a munkahelyen kipihennem.
Így estefelé érdeklődéssel szemlélem az ujjamat. Amikor lesöpörtem egyik tégláról a törmeléket, valami megszúrta. Apró fekete pötty, a franc se foglalkozott vele. Aztán egyre jobban kezdett fájni, illetve csípte is a malter. (Mondtam már, hogy többet tömködtem kézzel, mint kanállal?) Azért valahogy végigcsináltam a napot, de estére már borsószem nagyságú szürke, malterszerű sajgó kör lett az ujjam begyén. És növekszik.
Ha ez így folytatódik, reggelre én leszek Walter, the MalterMan.
Recent Comments