Ahogy megy a busz, elmegy egy kutyafuttató mellett. Jó nagy gyepes rész, rajta néhány betonpad, majomketrec, a végében pedig hajléktalan viskó: a bokrok ágait összehúzták, rákötöztek valami funérlapot és vastagon bepokrócoztak alá. Elnézem, ahogy a deres fűben, plédekbe csavarva próbálnak aludni… és megpróbálom elképzelni, mit érezhet az őrangyaluk. Mennyire tele lehet a töke – már ha egyáltalán, ugye – azzal, hogy az általa menedzselt egyén élete ennyire félresiklott. És milyen elégedettség töltheti le az enyémet pont ebben a pillanatban, amikor ilyeneket gondolok.
Azért mekkora gáz már ez: amikor az ember a saját megfelelési kényszerét kivetíti az őrangyalára is.
2008. January 30. Wednesday at 08:10
Nem tudom sajnálni a hajléktalanokat. Oda el kell tudni jutni valahogy.
2008. January 30. Wednesday at 08:56
moonman: minden hajléktalan története egyéni történet, ne ítéljünk általánosan…
Joe: a gondolatmeneted alapján az eredményért az őrangyal (menedzser) szintén felelős, tehát nagyon nem lehet tele…:)
Bár a régi módszer szerint szar projektekben mindíg csak a menedzsment működött jól, a félresiklás mindíg a végrehajtásnál történik…
2008. January 30. Wednesday at 10:51
BB:
Nem biztos. Amikor írtam, úgy képzeltem el, hogy az őrangyal egész élete során bökdöste, rugdosta azt a szerencsétlent, hogy csinálja máshogy – de ez csak hagyta sodortatni magát. Na, ez például frusztráció lehet a javából.