Egy anyuka ül mellettem, a túloldalán egy hatévesforma gyerek. A szerelvény a végállomás felé közelít, az anyuka feláll, hogy megigazítsa a gyerek ruházatát. Felrántja a télidzseki zippzárát, talán kicsit erőszakosan is – becsípte vele a srác állát. A gyerek felmordult, az anyja keze magasba lendült, a gyerek behúzta a nyakát, erre a nő is leengedte a kezét.
– Mondtam, nem, hogy emeld fel a fejed? – szólt rá a gyerekre.
Semmi válasz. Az anyja feladta rá a sapkát.
– Azt hittem, azért akarsz megütni, mert becsípted az állam – böki ki végül a kölyök.
– Nem is akartalak megütni. Miért ütöttelek volna meg? – reagál ingerülten az anya.
– Mert becsípted az állam – magyaráz konokul a srác.
– Nem csíptem be! Különben is, mint emlegeted ezt állandóan? Azonnal hagyd abba a hisztit! – förmed rá a teljesen nyugodt gyerekre.
És csodálkozunk, hogy nem megy a kölyköknek a szövegértés. A kisklapec pusztán meg akarta magyarázni az anyjának, hogyan látta ő a szituációt – az anyja viszont nem érteni akart, hanem veszekedni.
2007. December 06. Thursday at 12:33
Úgy általánosan azt látom, hogy a problémákat
– kommunikációs probléma
– öntörvényűség és/vagy
– egoizmus
okozza.
Az első by def okozza a konfliktusokat, a második kettő meg szétossza az ojjektumokat alá-fölérendeltség szerint.
Így aki a másik egyén felettinek érzi magát, nem foglalkozik annak megértésével.
Az ‘alattvaló’ meg sokszor már nem is próbálkozik a kommunikációval.
Mivel ez az egész virtuális, mindenki mindenki felettinek érezheti magát.
Tehát szarunk mindenkire, midenki szarik ránk.
Szép irány.
És persze vannak kivételek.
2007. December 06. Thursday at 20:05
Szép elemzés. Egy Kathy Sierra gondolat jutott róla eszembe. Valami olyasmi volt, hogy ha idegen nyelven mondasz valamit és nem értik, ne ismételd meg hangosabban: a probléma nem hallási jellegű, hanem megértési.
2007. December 06. Thursday at 21:37
Szép.
Az jutott eszembe, magvas gondolataitok szerény kiegészítéseképpen, hogy emberek milliói élnek le egymás mellett évtizedeket fentiek átgondolása nélkül.
Nem figyelnek a másikra, magukra és egyáltalán semmire. Csak úgy élnek bele a vakvilágba. Aztán nézik este a Fókuszt és szörnyűlködnek: “… családi tragédia, leszúrta élettársát… “
2007. December 07. Friday at 14:21
JoeP,
Jó ez a Sierra-gondolat. Olajipari éveim alatt jómagam is hasonlóra jutottam, pusztán empirikusan: multikulturális környezetben alaptézis, meglepő, hogy egyetlen kommunikációs tanfolyamnak — amin részt vettem — sem része.