Barcelona – a város, ahol nem ismerik a fülhallgatót
























































1. nap; megérkezés

Alitalia géppel megyünk oda is, vissza is, mindkétszer milánói átszállással. Leszállás után furcsa hangok az olasz repülőgépen… mintha akkor fűrészelnék rá a kijáratot. Milánóban nagy vágta, mert késett a gép. A csomagok nem is bírták a tempót, ott maradtak. Hat árva fiatalember kókadozott fonnyadtan a csomagkiadó konvejor mellett Barcelonában.
Reklamáció. Az Air France reklamációs iroda elküldött az Alitaliahoz, de azt az irodát éppen lebontották. Végül az egyik srác kiharcolta, hogy foglalkozzanak velünk a franciák is. Röpke másfél óra papírmunka után szabadultunk. A csomagok vagy megjönnek 24 órán belül, vagy nem. Szerencsére engem Nej felkészített: “Milánó? Akkor legalább egy váltás ruha a kézipoggyászban’. Tapasztalt leányzó.
Közben többen is felhívták a figyelmemet, hogy 17-e az szombat, szemben azzal, hogy én mindenkinek azt mondtam, pénteken megyek haza. Ó, boldog mediterrán tempó, én már otthon alkalmazkodtam.
Aztán regisztráció, illetve. Mivel nem kaptam meg postán a badge-t, így először azért kellett küzdenem. Szerencsére külön ablak volt azoknak, akik nem kapták meg. Ugye, mediterránék legalább ismerik magukat.
Aztán patthelyzet. A csajszi ugyanis visszakérdezett:
– Eszéjó?
– Miva? – estem ki a szerepemből.
– Eszéjó? – ismételte meg udvariasan.
– Sorry, én lenni zokni – csóváltam a fejem.
– Your company? – kezdte elveszíteni a türelmét.
– Ja, SAO! – örültem meg – Yes, of course.
A nyitóbeszédet kihagytuk, mivel pont akkor érkeztünk meg, amikor kezdték. Ehelyett inkább becsekkoltunk a szállodákban, utána meg elmentünk ebédelni. Élmény volt. A konferenciaközpont mellett van egy csomó szálloda, közöttük pedig egy bevásárlóközpont, mindenféle éttermekkel. Egy amerikai tipusút néztünk ki, mert többen is sztékre vágytunk. Hát, az még csak enyhén meglepő volt, hogy a pincércsaj nem tudott angolul, de hogy mennyire sötét volt, az már azért ütött. Petinek kihagyta a gintonikjából a gint. A srác ezt annyira zokon is vette, hogy amikor célzást tettem a szépség és ész szorzatára, blazírtan jegyezte meg, hogy a csajszi ahhoz nem elég szép. Pedig csúnya sem volt. De a koronát a fizetés tette fel. Az istennek sem értette, mit akarunk. Peti a világ összes nyelvén próbálta értésére adni, hogy áfás számla… de sikertelenül. Végül megpróbálta kérni a fonököt, de azzal sem ért célt. Utolsó szalmaszálként kértünk valakit, aki tud angolul. Erre a csaj elsietett és visszatért egy fehérkötényes feka mosogatósráccal. Na, ő végre tudott fordítani. A csajszi lelkesen bólogatott, elsietett, majd visszajött 3 darab számlával. Peti cégének a neve egyiken sem szerepelt.
– Jó lesz – nyöszörögte elgyötörten Péter.

Utána elmentem egy kicsit internetezni, majd benéztem Mark Minasi előadására. Láthattam egy pályát tévesztett embert: a fazon akkora komikus tehetséggel bír, mint ide Lacháza – és elhiheted, ez most nem kis távolság. Csak hát, ez nem kabaré, hanem technikai fórum.
Előadás után még sétáltam egyet a környéken egyedül, fényképezgettem, majd elsétáltam a szállásra. A bőrönd még mindig nem jött meg. A fürdőszobában steril csomagolásban fésű, borotvakészlet, fülpiszkáló, fogkefe, fogkrém.
Mondtam én, hogy itt mindennapos a csomagelkeverés.
Elpakoltam, pihengettem. Szellemileg is: az egyik német csatornán South Park részeket nyomtak: Mister Zylinder és “Oh, mein Gott, Kenny ist getötet. Du schwein!”
Stílusosan zárta a napot.

2nap; előadások hosszú tömött sorban

7.30-kor ébresztő, 8.05-kor már a konferenciaközpontban voltam, túl a reggelin. Hja, ha az embernek nem kell arra pazarolnia az idejét, hogy a tükör előtt töpreng, mit vegyen fel… Reggel azon törtem a fejem, hogyan is lehet spanyolul a ‘jó reggelt!’. Sajnos nem jutott eszembe, viszont innentől egész nap az EAV ‘Bon Giorno John Porno’ című dalát dúdoltam magamban.

Bazi nagyok a méretek: két sátor az udvaron – és ezek nem négyszemélyes kempingsátrak, hanem böszme nagy, szétszedhető épületek. Az auditóriumba beleférne egy magyar focimeccs összes szurkolója. Hülye vagyok, a teljes NB1. Magát a meccset meg le lehetne nyomni az ebédlőben.
Reggel 45 perc ment el azzal, hogy mindent elrendezzek: be tudjak lépni egy publikus gépbe – nem volt olyan egyszerű – aztán találjak egy vécét, végül levadásszam, hol lesznek a mai előadások. A kávét már futva dobtam be.
Az első szünet félórája azzal telt, hogy megpróbáltam legalább a szakmai részt felküldeni a blogomra a PDA-ról. Nem jött össze. A kávé sem. Futás közben egy muffint dobtam be.

Mindenfelé tükrök, tükröző felületek. Baromira kell vigyázni, mert befordulsz egy sarkon és elsőre csak az tűnik fel, hogy ‘nicsak, milyen jóképű fickó jön szembe’. Ennyiből kell kitalálnia az agynak, hogy ‘stop, tükör’.

Ebéddel vigyázni. 13.00-kor már csak köret és ásványvíz volt. (Ki találta ki, hogy legyen lunch session 12.15-13.00 között?)

Félóra szünet, de semmire sem elég. A tömegben éppen el tudok jutni a gépekig, már indulhatok is vissza, nem beszélve olyanokról, hogy vécé vagy kávé. Iszonyúan megszenvedem a laptop hiányát – ráadásul szegény embert az ág is húzza, amióta Gaba frissítette a WP motort – az indulás előtti napon – azóta nem tudok postolni a PDA-ról. A szálláson kábel van vagy internet a tévéről, marha drágán, borzasztó billentyűzettel. Még emailkezelésre sem jó. Így marad a szünetekben a rohangálás.

Egészalakos fekete férfikontúr tábla, ráírva: ‘Heroes happen here’. Mindez a klotyi mellé támasztva.

Chips. Rányomva, hogy prawn. Haha, kétszer nem szívom meg. Aztán amikor haza akarok hozni egyet a családnak, már nincs.

Este GT Petivel bősz bugyivásárlásba kezd. Én még bízok benne, hogy megjön a csomagom. Összeverődtem Lepenye Tamással, később még néhány emberrel, aztán bementünk a belvárosba vacsorázni. Tamás elég hamar lelombozott: szerinte Barcelona legalább két hét, mire az ember lát is belőle valamit. Egy nap… talán egy templomra elég. Borzasztóan kellemetlen, mert legalább 3 éve hajtom, hogy kijuthassak, érdekelnek az előadások is, de a város legalább annyira. Nehéz ügy.

A pincér, mondhatni szokványosan nem beszél angolul. Érdekes tengeri kaják, de én maradtam a borjúsztéknél, fekete borssal. Már mindenkinek kihozta, amit kért, amikor közölte, hogy az enyém elfogyott. Kértem helyette valami birkát, de aztán mégis találtak borjút. Mindenki boldog lett, a pincér briganti büszkén veregette a hátam, felváltva ordítoztuk, hogy gracies. Aztán az első bevágásnál derült ki, hogy a pincér által ‘not finished’ állapot gyk. azt jelenti, hogy el se kezdték sütni a borjút. A szélső két milimétertol eltekintve tiszta véres húst kaptam. A felét valahogy betermeltem, de aztán feladtam. Hogy a francba bírták ezt az ősemberek? Az égegyadta világon semmi értékelhető íze nem volt, csak az a puha, rágós valami.
Hazafelé sétáltam egy nagyot: a metróállomástól rossz irányba indultam el a Diagonale-n. Amikor rájöttem, akkor azért elég vacakul éreztem magam: messze a szállodától, vécére is igen kellett volna mennem… és tudtam, még ha vissza is érek, állhatok neki középiskolás módra bugyit, zoknit mosni… és reménykedni, hogy reggelre.. izé, aznapra megszárad. De végre jó hír fogadott, a csomagom ott várt a szobámban. Egy járatot késett le, mégis, több, mint egy nap kellett neki, hogy ideérjen.
Mondjuk még nem néztem át a cimkéket, merre járt.

3. nap; az előadásdömping folytatódik

Az óra megbízhatóan csörgött fél nyolckor. Megnéztem a naptáramat, 200-as szintű előadás, Telefónia alapok, ip, voip.
Nélkülem… döntöttem pillanatok alatt. Valószínűleg a félhármas lefekvés is belejátszott.
Fél kileckor zuhany, reggeli, majd bősz blogolás a konferenciaközpontban. Persze ez is futva, mert vécé, meg kávé, meg nemsokára kezdődik az előadás…sprint közben felkaptam egy csokis kroászont az asztalról, 100 méterrel arrébb meg egy narancsjuice-t. Mint a biciklisek. Végülis… ezt a tempót is meg lehet szokni.

Apropó, croissant. Töredelmesen bevallom, egész eddig nem tudtam, mi az, hogy croissant. Mert az, ami otthon van, az csak formára hasonlít. A szállodában olyan finomat adnak reggelire, hogy leírhatatlan: habkönnyu, puha, de egyben ropogós is – vétek lenne bármivel is ízesíteni.

Sms váltás GT-vel. Még a szállodában blogol. Gyűlölöm. Alsógatyában, fotelben ülve, kényelmesen… én meg fogcsikorgatva harcolok az idővel, a tömeggel, az ismeretlen gépekkel. De már egyre többet fertőztem meg magyar billentyűzetkiosztással.

Aztán összefutunk egy felejthető előadáson az auditóriumban. Ebéd. Ma már nemcsak köret jutott, kaptam hagymás virslit is. Ellenben fantasztikus a saláta, van benne egy csomó ismeretlen zöld levél, meg a lényeg: szeletelt földieper. Próbáld meg elképzelni a harmóniát: salátalevelek, káposzta, sóska, eper, ezersziget öntet, grillezett zöldség, sült krumpli, hagymás virsli.
Ebéd után egy szerencsétlen előadás, majd 1 óra szünet. Végre utolértem magam. Sikerült posztolnom is! Soha nem hittem volna, hogy egyszer a Technet blog meglehetősen bénácska szerkesztői felülete fog megmenteni. Eddig szívtam vele IE alatt, szívtam vele FF alatt… aztán most a PDA Opera Mini böngészője kiherél belőle minden extra funkciót – és így remekül működik. Nem kell a szünetekben rohangálnom, csak felküldöm a szövegeket, majd az utolsó előadás utáni 15 percben gyorsan formába öntöm.
Elkiabáltam. Délután már csak egy kövér dotnet errort kaptam, amikor be akartam lépni. Elküldtem magamnak emailben, aztán majd átmásolom.

Riley előadásának 18.46-kor volt vége, legalább 5 perc, mire kiértem a folyosóra. A busz indul a közös vacsorára 19.00-kor. A közös számítógéphálót zárják 19.00-kor. Eldönthettem, mit csinálok: elrohanok bepostolni a napi adagot vagy elmegyek végre szarni. Naná, hogy a blogolást választottam. A rendszergazda már tépte ki a falból a kábeleket, amikor átrohantam a budiba. A telefon ugyan folyamatosan csörgött, de vannak helyek, ahol az ember nem veszi fel. Végül elértem a második buszt. Hatan ültünk egy bazi nagy buszon. ahogy GT megjegyezte, végre a státuszunknak megfelelő kényeztetést kapjuk.

Az étterem… szintén élmény volt. Ez ugyanis egy _olyan_ étterem volt. Az a fajta, ahol esztétikus tálalásban gyönyörű és finom ételeket kapunk: baromi nagy tányéron néhány bizbasz középen. Szóval egy gourmand étterem. Szerencsére ravaszul több kört is kértünk az előételből, így nem sokkolt minket padlóig, amikor megláttuk a főételt. (Valami kacsa hasaalja, sült krumpli, füge és egy barna jellegű mártás.) Nekem nagyon ízlett, de nem mindenkinek jött be ennyire. Mellé riojai bort iszogattam – egy kicsit talán túl savas volt, de itatta magát. Desszertként vékonyra szeletelt ananászt kaptunk reszelt narancshéjjal. Azt a reszelőt szívesen hazavinném szeletelőnek, tíz deka párizsi egy hónapig kitartana. Szerintem a hatvanvalahány fős csoport desszertje kijött egy ananászkarikából. De baromi finom volt ez is, és bármilyen furcsa, de a végén jól is laktunk. Pont. Nem volt az a megülős, eltespedős jóllakottság, de jóllakottság volt.

Este utolért a takker bosszúja. Tegnap este már baromi fáradt voltam, lusta voltam kinyitni az éjszaka érkezett bőröndöt. Ledobtam a koszos ruhát, lezuhanyoztam és ruha nélkül bújtam ágyba. Reggel – még mindig ádámkosztümben – éppen azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam leimádkozni a számzáras lakatot arról a nyomorult bőröndről, amikor a takker be akart rongyolni takarítani. Éppenhogy sikerült elhajtanom. Aztán valamikor csak bejött rendet rakni, de a minibárt dühödten nem frissítette.
Lőttek az esti sörömnek.

Holnap csavargás. Végre.

4. nap; városnézés

Nem is írtam még egy meglepő felfedezésről: a szállodában a svédasztalos reggelihez pezsgő is ki van rakva. Nézegettem, nézegettem… de gyáva kelet-európai vagyok, nem mertem egyet sem elpukkantani fél nyolckor.
Egyébként egyre újabb finomságokat fedezek fel az asztalon: most például a helyi sonkára álltam rá. Egyszerűen tökéletes.
Tetszik a szálloda is. Végre nem az a semleges enteriör, mernek extravagánsak lenni. Mindenhol fekete antracit burkolat van, opálzöld illetve füstüveg térhatárolókkal. Tetszik. Habár csak 4 a csillag, de össze sem lehet hasonlítani azzal a cavtati szutyokkal.

Kilenc metróvonal van a városban. Mindenhol automata beléptetőrendszer. Nem ám idegen nyelveket nem beszélő orkok próbálják saját zsebre megvágni a külföldit. (Belegondolt már valaki, a nyári turistaszezonban milyen hírünket keltette ez az akció a külföldi turisták körében?) Ugyanaz a jegy van buszon, villamoson, metrón. Zónarendszer, azaz nem csak szóban bátorítják a jónépet, hanem a közlekedés tényleg megfizethető. A metróállomások meg nem pályaudvarok, egyszerű vacak kis megállók… de működnek. (Van olyan, ahol az átszállás egyik vonalról a másikra egy hatszemélyes lifttel történik.)

Első út: Sagrada Família (Szent Család) templom. Minden torony egy-egy szentet jelöl, persze a főtornyok lesznek a főnököknek szentelve. Lesznek. Ugyanis a katedrális jó 50 éve épül. Kicsit lassan haladnak, ugyanis csak a belépőjegyek bevételéből építik. Tisztán Gaudi tervezés, de ez meg is látszik a részleteken: szinte minden elem természetes formára hajaz. (Nejnek van egy tippje, honnan nyúlták le Galadriel palotájának díszletét a filmben – szerinte pont ilyen a fényképen az erdőt utánozó mennyezet.)
Az első liftnél tömeg, szerencsére előző este Szalontay Zoli elárulta a titkot, van egy hátsó lift is, a kutya sem ismeri. Még a japán turisták sem. És tényleg. Lefelé tekergés a torony szűk járataiban. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha elkészül… talán a gyerekeim már látni fogják.

A Gaudi túra folytatódik, felmentünk a Güell parkba. Ez megint az a hely, ahol az embernek legalább egy napot kellene eltöltenie, végigüldögélni az összes kőfotelt, bebarangolni minden zegzugot. De csak esőben. Napsütésben ugyanis akkora a tömeg, hogy az igazán nyugodt üldögélés esélytelen. A főlépcsőn lévő porcelángyíkhoz például képtelenség volt hozzáférni, a turistacsoportok sorbaálltak, hogy körbevehessék. És akkor nem beszéltem még az iskoláscsoportokról. Mindez egy novemberi hétköznap délelőtt.
Pedig megéri elmerülni a részletekben. Ekkor lehet észrevenni, hogy az oszlopok felső pillérei és a boltív kövei teljesen ugyanolyanok, mint a mellettük álló kaktusz megmetszett leveleinek tövei. Hogy a kerítések aprólékosan úgy vannak összerakva kövekből, hogy fafonatnak tűnnek.

Ellesett pillanatok rovat. Az oszlopcsarnokban romantikus ifjú pár. A fiú féltérdre ereszkedve fényképezi az egyik oszlop mellett álldogáló szerelmét. Aztán egyszer csak egy hátsó oszlop mögül előlép GT és éppen elteszi az elől hordott övtáskájába a mobilját. Mely mozdulat már pár méterről is úgy néz ki, mintha egy kiadós brunyálás után a sliccét húzná fel. Úgy elképzelem Ramónt, ahogy mutogatja majd unokáinak a fényképet Dolores nagymamáról meg a mögötte hugyozó kopasz bengáról.

Innen beutaztunk a Catalunya térig, majd végigsétáltunk a Ramblán, egészen a kikötőig. A főtéren éppen kommunista tüntetés volt, rohamrendőrök zárták le az egyik keresztező főútvonalat. Kicsit furcsa volt látni azt a sok sarlókalapácsos vörös lobogót.

Rengeteg álló/mozgó emberszobor. Majd megszakadnak, hogy minél eredetibbek legyenek. Nekem legjobban a ‘Schroedinger macskája’ kompozíció tetszett: egy diófa színűre festett kartondoboz, odabenn valaki nyávog. Időnként, amikor gyanútlan ember sétál el mellette, hirtelen kicsapja az ajtót. GT szerint hátulról jól bele kellene rúgni a kartondobozba, rögtön nem nyávogna annyit.

A kikötőben semmi újdonság nem volt: sirályok, hajók, tenger. Mégis meg tudja fogni az embert: nagy terek, pálmafák, a vitorlarúdak égnek meredő erdejével összesímuló Kolumbusz szobor, háttérben a Montjuic sötét tömege, a magasban pedig a kötélpályán futkározó kabinok.

Egy helyen mégis láttam újdonságot. Egy mólószerű hídon mentünk keresztül. Pár lépéssel lemaradtam a többiektől – tipikus fényképész szokás – és egy úriember rámszólt, hogy eddig és ne tovább. Gondoltam, elfutok – de ekkor még határozottabban szólt rám… majd lezárt egy sorompót, keresztben a hídon. Nem sokkal később egy pilléren elfordult a híd egy darabja és egy magasárbócos vitorláshajó haladt át a belső kikötőbe.

Valami olasz étteremben ebédeltünk. Én marhasültet kértem sajtmártással, spenótos tésztával. Erre tocsogósan nyakonöntötték rokfortmártással. Annyi sajt van a világon, annyiféle mártást rakhattak volna rá… és csak ezt az egyet vagyok képtelen megenni. Most már pontosan tudom, hogy éreznek a környezetvédők, amikor a pakúrát vakarják az albatroszokról.

Ebéd után aztán csendespihenő. Jó időt mentünk, mert még így is el tudjuk érni 17.30-kor a Russinovich előadást – és ez feltétlenül jó hír, mert a nagy variálásban ez volt az, melyet már nem tudtam sehová átrakni.

A konferenciaközpontból kilépve belénktépett a szél. Aztán kiérve a felhőkarcolók szélcsatornájába, annyira felerősödött, hogy járni sem volt könnyű. A sarki presszó pincérlánya a szél által szanaszét kergetett székeket próbálta begyűjteni. Jó nagy területen szóródtak szét, pedig acélvázas, műanyagszékek, nem tűntek könnyűnek.

Este pedig pihenő. Biztosan szép az éjszakai város, hívnak is csavarogni, de én most inkább pihenésre vágyok. Olyasmire például, hogy addig üldögéljek a forró vízben, amíg úszóhártyák nem nőnek a lábujjaim közé, utána meg spanyol popzenét vagy német South Park-ot nézzek a tévében. Kekszet, kólát pakoltam az előadás után.

Négy órája megy a spanyol zenei csatorna. Bátran mondhatom, hogy nekik csak _azon_ jár az eszük. Énekel valami hapsi, a háttérben ficereg, vonaglik egy erősen szexi nőstény. Vagy fordítva: énekel a nő, a háttérben meg bárgyún dögösen néz egy hím. A Manu Chao itt már heavy metalnak számít.

Holnap megint erős nap lesz: egytől egyig kemény, jó előadások.
Elalvás előtti check: minden töltőn van? Oké, akkor mostantól én is.

5. nap; megint négy fal között

A tízórai borecetes chips. Azért mindent én sem. Ennél valószínűleg még a keddi szárított garnéla is jobb lehetett.

Bugyirózsaszínben világító üvegfal előtt volt szabad hely a szünetben… te jó ég, hogyan nézhettem én itt ki.

Ideje gondolni az otthoniakra. Az utolsó előadás után elsétáltam a közeli bevásárlóközpontba. Itt van az alagsorban, rögtön egy bazinagy Mediamarkt mellett egy bazinagy helyi Auchan. (Az embléma ugyanaz, de a név más.) Naná, hogy egyből a borokhoz mentem. Azt hiszem, nemcsak a magyar közlekedésszervezőket küldeném ide tanulmányútra, hanem a magyar hipermarketek borfelelőseit is. Először csak pakoltam, aztán megint pakoltam, majd elszégyelltem magam és visszafelé pakoltam. Később megláttam egy helyi csókát, aki határozottan a középkategóriájú borok pultjához sietett, ahonnan – anélkül, hogy a többi borra akár csak egy pillantást is vetett volna – lekapott egy üveget. Ez az! – gondoltam – ebből nekem is kell.
Utána jött Nej. Elsétáltam a sajtos pulthoz. (Tudom, a legjobban annak örült volna, ha leakasztok egyet a kisebb lakást betöltő sonkásrészlegben csüngő cuccokból – de a legkisebb kiszerelés a féldisznó volt, azzal meg lehet, problémáim lennének a reptéren. Még kézipoggyászként is.) Így is berámoltam három guriga sajtot. A hatvanféléből.
Jöhettek a kölykök. A csokispult is durva volt, olyan 50-60 számomra ismeretlen táblás bizbasz közül válogathattam, volt közte minden: csokikba, tésztákba illetve egyfajta kemény puddingba olvasztott mindenféle bogyó, mag, szárított gyümölcs. Hajigáltam ebből is bőven.
Aztán mentem fizetni. A biztonság kedvéért megmutattam a csajnak a kártyámat. Azt mondta, ‘no’. – ‘This is a mastercard!’ – szóltam rá, meglehetősen döbbenten. ‘No mastercard!’ – tárta szét a kezét. Bakker. Az Auchanban. Első gondolatom az volt, hogy belerúgok egy nagyot a kosárba, guruljon, ameddig tud. Aztán kibújt belőlem a kelet-európai megalkuvó és visszaballagtam. Kerestem egy vonalkódolvasót és elkezdtem átrendezni a kosarat. A három legdrágább bor vissza. hüpp. (1999-es cabernet sauvignon reserve, Raimat, 18 euro, duplahüpp.) A 12 tábla csokiból a hat legdrágább szintén vissza, helyette jött négy olcsóbb. Két guriga sajt lecserél negyedgurigákra. Így már belefértem a 100 euróba.
Ugyanahhoz a pénztároscsajhoz mentem vissza. Amíg vártam az előző vásárlóra, átböngésztem a pénztárgépet és egy helyen találtam rajta egy 1*2 cm méretű Mastercard illetve Visa emblémát.
– This is a mastercard – szóltan vádlóan a csajszira, miközben a bélyegre mutattam.
– Yes – mondta a szemérmetlen, fel sem nézve.
Megvártam, amíg bevitte a tételeket, majd elővettem a kártyámat.
– And this is a mastercard too! – közöltem vele határozottan.
– Yes – vonta meg a vállát és lehúzta.
Esküszöm, Magyarországon nem jön meg olyan hamar a visszaigazolás, mint ahogy itt megjött. Ha ismertem volna azt a kifejezést katalánul, hogy “ugye, most boldog vagy”, istenbizony használtam is volna.
Füstölögve értem vissza a szállodába, ledobtam a cekkereket az ágyra, körbenéztem – és elnevettem magam. A takarítónéni olyan szinten rakott rendet, hogy az éjjeliszekrényre hanyagul ledobott Pratchett könyvet sarkosan egyenesbe fordította, majd a közepére precízen felállította a Nejnek vásárolt hűtőmágnest. 1:1… egy hülye pénztáros, egy játékos kedvű takarítónő.
Nem rossz hely ez.

Este háttérzenének megint ugyanaz a spanyol zenei csatorna.
Ezt nem hiszem el. Két kölyök énekesből álló csapat koncertklippje. A srácokból csöpög a nyál, ahogy kell. Aztán mutatják, hogy egy biztonsági ember odasétál a közönségben egy csajhoz, kérdez tőle valamit. A csajszi először ledöbben, majd kikerekedik a szeme és felkiált. Még én is le tudom olvadni a ‘Si!’-t a szájáról. És a biztonsági őr már kiséri is hátra.
Bakker, pályát tévesztettem. Mikor fognak értem ennyire rajongani, mondjuk egy jólsikerült címtárkonszolidáció után?
A következo klip határozottan spanyol: egy görögdinnyébe petárdát dugnak, a dinnye ezerfelé robban. Hol van már nálunk decemberben görögdinnye?

Később bementünk vacsorázni. Mint GT megjegyezte, most már kellene valami lazítás is, a vacsorához hozzá lehetne illeszteni valami valami vadabb italozást. Oké, akkor fényképezőgépet nem viszek, döntöttem, még véletlenül rálépnék a nyakszíjára hazafelé. A hét legrosszabb döntése volt. A vad italozás egész pontosan egy üveg bort jelentett hármunknak, GT pedig megivott vagy 5 kólát. (Mondjuk, számomra ez tényleg vad lett volna.)
Ellenben nem jöttünk egyből haza, hanem csavarogtunk az éjszakában. Olyan helyeken jártunk, hogy fülem-farkam kettéállt. Csak csorgott a nyálam, ahogy néztem a többszáz éves tereket, a ravaszul kivilágított boltíveket, tornyokat. Legszívesebben felmásztam volna valamelyikre vonyítani mérgemben. Persze volt alkalmi koncert is, zajlott rendesen a péntek esti élet.
Vadul hazajöttünk.

6.nap; hazautazás

Reggel fél kilenc van. Kilencre beszéltük meg a találkozót. A cuccokat már összepakoltam, a takarítónőnek is rajzoltam egy mosolygó fejet valami papírlapra és odaraktam a könyv helyére.
A szokásos zenei csatornát nézem a tévén. Koncertklip. Két idősebb hapi énekel a frontvonalban, egyik gitárral, a másik csak úgy, mögöttük zenekar. Az énekes egy benga magas hapi, a gitáros sokkal alacsonyabb nála. Lemegy a szám, a közönség tombol. Az énekes sugárzó mosollyal odamegy a gitároshoz, hogy megköszönje neki – és mélyen lehajolva nyom egy csókot a másik _feje tetejére_. Tízezer ember előtt. Mekkora szemétláda már.

Először nálunk csekkoltunk ki, aztán GT-éknél a Hiltonban. Ez úgy nézett ki, hogy én az összes bőröndömmel megpakolva közelítettem meg a szállodát, intenzív pavlovi reflexeket váltva ki a személyzetből. Az egyik a bőröndöt akarta kitépni a kezemből, a másik az oldalajtót nyitotta ki szolgálatkészen, a harmadik felajánlotta, hogy hozza a bőröndszállító kiskocsit. Alig bírtam leállítani őket… és még csak nem is sejtették, hogy én mindössze a poggyászomat akarom berakni hozzájuk megőrzésre. Ingyér. Na jó, pisiltem is.

Kisétáltunk a tengerpartra. Gyönyörű látvány volt. Hosszú, homokos tengerpart, vadul tarajos hullámokkal. Elsőre azt hittem hochdeutsch turisták fürdőznek odabent, de aztán összeraktam a mozaikkockákat: nagy hullámok, neoprén ruhák, vasalódeszka – ezek szörfösök. Jóvanna, novemberben.

GT és Peti annyira élvezték a látványt, hogy úgy döntöttek, nem jönnek velem hegyet mászni. Úgy is mondhatnám, hogy nyulak voltak. Igaz úgy is, hogy engedték magukba szűrődni a zent a tengerparton.

Úgy kezdtem hozzá a hegymászáshoz, hogy kerestem egy liftet. Az felvitt egy torony tetejébe, ahonnan a hegyre vivő lanovka indult. Átúsztunk az öböl felett, becsúsztunk a Miramar szálloda alatti végállomásba. Innen párszáz méter séta és máris elértem az újabb drótkötélpálya kezdetét. Azzal felmentem az erődbe… és végre használtam is valamire a lábamat. Körbejártam rendesen. Teljesen olyan mint a citadella, kerestem is azt az olajágat tartó acélnőcit. Aztán átváltottam kaland üzemmódba, elindultam a másik oldalon gyalog lefelé. Útjelzőm az olimpiai stadion volt, oda is találtam simán, köszönhetően annak a magas szobornak, mely az olimpiai lángot szimbolizálta. (Kopaszodó, ősz hajú kortársaim emlékezhetnek is rá, ebben égett az az olimpiai láng, melyet égő nyilvesszővel gyújtott be anno egy sportíjász.)
Szombat dél volt, zajlott most is némi sportélet: modellezők köröztek modellrepcsikkel, kicsit arrébb meg modellautókkal ralliztak egynéhányan.

A következő útjelzőim a Nemzeti Múzeum tornyai voltak. Kicsit furcsa volt felülről megközelíteni, hiszen ez tipikusan egy olyan épület, melyet az egyszerű turista alulról pillant meg maga fölé magasodni. Útközben betévedtem még egy eldugott kastély parkjába is. Volt ugyan őr, de rámosolyogtam.
A múzeum… impozáns. Meg a lépcsősor egészen az Espana térig szintúgy. A felső szökőkút végében ott ült az adekvát spanyolgitáros hapi és játszott mindent, ami az eszébe jutott. Olyan simán csúszott át Beethoven Örömódájából a Queen ‘Love is my life’ dalába, hogy alig érzékeltem az átmenetet.

A múzeum környékével ellentétben az Espana tér gusztustalan. Pedig van minden, ami a nagyszerűséghez kell: körforgalom, szoborral a közepén, impozáns lépcsősor a hegyre, végén a múzeummal, az út két szélén remek épületek, indulásképpen hatalmas obeliszkekkel, melyeket görög tipusú oszlopsorok csatolnak be a térre… mégse fényképeztem egyet se. Mindenfelé fémkerítések, parkoló autók, rengeteg busz, óriásplakáthegyek.

Nem is időztem ott sokáig, lementem a föld alá. Mára még az olimpiai falu melletti parkot terveztem be, de ezt az utat elcsesztem: ugyanis az olimpiai falu megállónál szálltam ki, a park bejárata viszont a túloldalon volt, egy metróállomással arrébb. Éppenhogy odaértem, bekukucskáltam… aztán indultam is vissza a szállodához, mert letelt az idő. Annyira mondjuk nem, hogy ne szaladjak be a France pályaudvarra Barnának néhány mozdonyt fényképezni.

Innentől semmi extra. Milánóban megpróbáltuk a levegőből kiszúrni, hol lehet a Bermuda háromszög, ahol a csomagok eltűnnek… de a repülőtérnél pontosabban nem tudtuk behatárolni.
Valahogy szóbakerült egy póló.
– Látod Tamás, elcseszted, nem vetted meg Barcelonában azt a pólót – kiáltottam át neki.
– Melyiket? – kiáltotta vissza.
– Amelyikre az volt írva, hogy ‘fuck me, I am famous’.
Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nem az a kifejezés, melyet egy nemzetközi reptéren kiabálni illik.
Aztán röhögcséltünk, röhögcséltünk, de a pesti konvejornál mindenkiben benne volt a drukk, megjöttek-e rendesen a csomagok. És megint nem. GT meg én megkaptuk, Peti nem. Viszont egy piros bőrönd ott körözött reménytelenül, miután már mindenki elment – szóval valószínűleg összekeverték a két poggyászt.
Jótanács ingyen: ha nem szereted a meglepetéseket, akkor Milánó felé lehetőleg ne.

ps.
Ja, honnan a cím? Képzeld el, hogy emberek utaznak a metrón, hallgatják a mobiltelefonjukba integrált mp3 lejátszójukat. Eddig, gondolom, semmi különös nincs a képben. Csakhogy nem használnak fülhallgatót. A hapi odatartja a lejátszót a fejéhez és élvezi a zenét. Meg vele együtt a teljes szerelvény is.

Link szekció:

8 Comments

  1. 1. France Airlines = Air France
    2. nem bugyi, hanem gatyavasarlas, a nok hordanak bugyit – mi van veletek? a Peti is bugyizik :)
    3. nem alsogatyaban blogolok (de nem mondom meg h miben :D)
    4. a Sagradanal en talaltam meg a meglepi liftet :D
    5. Güel park ;)

    a kopasz benga, a belerugos, kolaivos OK (en ittam volna, de a luzerek pl. azt se tudjak h mi az az ouzo).

  2. 1,5 Air France, Güell javítva, köszi. :)
    4. OK, te találtad meg, de előző este Zoli az asztalunknál mesélte el, hogy van egy sunyi hátsó lift. Lehet, hogy akkor éppen bagóztál…
    3. Ne bonyolódjunk bele… :-DD

  3. Csak azt sajnálom,hogy nem holnap reggel néztem meg a képeket,micsoda hétkezdet lett volna.
    HVALA!!!!
    ui.: megnézem reggel.csakazért is.

  4. A fene sem gondolta, hogy ilyen későn még benézel a netre. :-))

  5. Hello Jocó!

    Beleolvastam a barcelonai irományodba. Basszus érdekesebb mint egy wilbur smith regény, alig tudtam abbahagyni, kár hogy néha dolgoznom is kell. Kár hogy még te a sagrada familiát nézegetted barcelonában, addig lemaradtál a 25 éves jól számoltam?) /basszus elő kellett vennem a számológépet- de tényleg!? végül is csak gazdasági vezető vagyok egy gimnáziumban nem einstein/ na szóval az érettségi találkozónkról kazinvbarcikán. Amúgy jó volt találkozni, már azokkal akik ott voltak – te ugye nem- . Szuper jó a blogod, fene gondolta hogy ilyen jópofa gyerek vagy. iszonyat jól szórakozom rajta, néha hangosan röhögök föl, ilyenkor furcsán néznek rám. Na pusszantalak, már ha megkapod ezt az irományt, mert még sosem kommenteztem senkinek. ha lesz egy kicsike időd írhatsz a mail címemre , üdvi: szabó éva ha még emlékezel rám, tudod nagybátony, miskolc, gyöngyösoroszi, most pediglen hatvan

  6. fene gondolta hogy ilyen jópofa gyerek vagy
    Ezek azok a dicséretek, amelyekért érdemes élni. :-)

    Email menni fog.

  7. A pezsgőhöz volt szerencsém nekem is – pártíz kilométerrel északabbra a costa braván is ott volt a reggeli item-ek között, de kedves katalan felszolgáló két üveggel mindig előre pukkantott és ha kiürült nyitott . Sokkal jobb volt mint az agyoncukrozott narancslé. tükörtojás, sült kolbászkák és jéghideg pezsgő. Eleinte furcsa volt kilenckor spiccesen visszamenni a szobába és indulni strandolni de 1-2 nap alatt nagyon meg lehet szokni.
    A pezsgőfajta neve egyébként “Cava” – katalán specialitás, látom a tescoban is a pezsgők között egy fajtáját.

  8. Ja, ha én is fürödni mentem volna, nem tétováztam volna annyit. Különösen ugye novemberben… :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading