Van másik! – azaz a kezdetek…

Ma pihenőnap van, így ráérek sztorizni. Már régóta bennem van, hogy megírom a pályakezdésem kanyarait. Hát… lássunk neki.

Most lehet, hogy egy világ fog összedőlni benned, de az egyetemi évek alatt nem voltam egy szorgalmasan tanuló tipus. Oké, egyáltalán nem voltam tanuló tipus. Oké, oké, kifejezetten átkozottul link, iskolamelléjáró tipus voltam. Most jobb?
Aztán ez egyszer megváltozott. Harmadév végén szakdolgozat, államvizsga, üzemmérnöki oklevél. Mivel rezgő léccel, de teljesítettem a kritériumokat, így ott maradtam az egyetemen még két évig, a master-i fokozat megszerzése érdekében. Számomra is meglepő módon a legkegyetlenebb, leggyilkosabb ágazatot választottam. (Szakértők számára: az Árva-féle kavicskotró és rendszermérnöki ágazat.)
Szeptemberben a negyedik évnek is a szokásos laza technikával futottam neki. Aztán decemberben jöttem rá, hogy ez ide kevés lesz. Átfutottam – kölcsön füzetekből – a tananyagot és azt mondtam, hogy ez már komoly dolog. Döntenem kellett: végre elkezdek tanulni vagy váltok.
Váltottam.
Szép, kalandos időszak volt, de erről majd írok részletesebben is később. (Volt benne egy szál kiflivel és egy tubus mustárral többnapos országjárás, téli havazásban. Volt benne megalázó fűzfői sunnyogás. Volt benne Veszprém összes ötliteres főzőpoharának módszeres kivégzése. Volt benne egy betű miatt meghiúsult svájci munkavállalás. Izgi lesz.)
A lényeg: egy évvel később, szeptemberben, legnagyobb meglepetésemre, megint Veszprémben voltam. Egy hétfői napon délig volt időm, hogy eldöntsem: újra nekifutok az előző évnek vagy elmegyek melózni. Beültem a Kismocskosba, vártam. Gondolkodtam. 11-ig nem nyilatkozott az az emberem, aki a munkahelyet intézte. Felálltam, átsétáltam a TO-ra, visszairatkoztam.
De most már tudtam, hogy ez a tananyag egész embert kíván. Elkezdtem végre tanulni.
És élveztem.
A diplomafélévre már annyira belejöttem, hogy az már az ivás – és a társasági élet – rovására is ment. (Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem leszek szakbarbár. Amikor ültünk a Malom borozóban és a többiek arról beszéltek, hogy már megint kivel kúrt félre XY, én meg csak pislogtam, mert az egészről semmit sem tudtam és még csak klasszikus Plutarkhosz idézetet sem voltam képes hozzáfűzni – az annyira megdöbbentett, hogy egész este csak néztem ki a fejemből. Akkor döbbentem rá, hogy nem szabad teljesen belefordulni a számítógépekbe. Hogy ki kell egyensúlyozni az ismereteket. Egy Clipper Summer87 könyv. Egy Freud kötet. Egy Exchange könyv. Egy Pirsig írás. Egy Windows dokumentáció. Egy Tao te King.)
No, mindegy, a lényeg, hogy akkoriban 17-18 órát programoltam, hol gép mellett, hol spirálfüzetbe. Nappal aludtam, emberrel nem is igazán találkoztam. Fogalmam sem volt, mi lesz a diploma megvédése után. Nem idegeskedtem, gondoltam, majd csak találok valami melót. (Ez még az átkosban volt, amikor mindenkinek _kötelező_ volt dolgoznia. Ha nem volt bejegyzett munkahelyed, simán bekasztlizott a zsernyák, mint közveszélyes munkakerülőt. Ennek megfelelően elhelyezkedni sem volt nehéz, kamuállásokkal volt tele az ország.)
Aztán egyszer megkeresett egy igen kedves cimborám, Sándor. Hogy van egy szenzációs ajánlata. A helyi IKV keres három embert, számítógépes munkákra. Oké, az IKV nem volt éppen egy népszerű hely, a halottmosó és a hóhér még éppen megelőzte a népszerűségi listán. De havi 10e körül fizettek volna (hatalmas pénz volt ez akkor) – és szolgálati lakást adtak volna Veszprémben. Mi kellhet még? Rábólintottam. Meg szóltam Zsolt cimborámnak, hogy jönne-e harmadiknak? Jött volna.
A munkahelykeresés ezzel le is lett tudva. Visszamerültem a diplomamunkámba.
A visszamerülés bőven megérte. Nem akarom túlságosan fényezni magam, különösen azért sem, mert hárman dolgoztunk egy közös munkán és messze nem én voltam a társaság esze – de remek dolgot alkottunk. 1989-ben legyártottunk egy vegyipari CAD rendszert. Egy tankörtársam lemodellezett rengeteg vegyipari berendezést. Én különböző gyártók katalógusai alapján lemodelleztem rengeteg szabályzóköri elemet. A csapat esze pedig legyártotta a grafikus felületet, illetve a programnak azt a részét, mely az egyes modulokból összerakta a teljes vegyi gyárat. A programmal külön pályáztunk az akkor még híres Magiszter Alapítvány nagydíjára – és osztottan meg is nyertük. (A másik csapat valamelyik pesti egyetemen egy komplett multitasking operációs rendszert fejlesztett ki 80286-os chipsetre. Úgy volt, hogy mindkét cuccban van fantázia, fel is lesznek futtatva, mert piacképesnek ítélték ipari mágusok mindkettőt – aztán az egészet elsodorta a rendszerváltozás.)
A diplomát mindenki a saját területéről írta és persze megvédtük, hiába támadták ezerrel. Az államvizsga sem volt már különösebben nehéz.

A munkahellyel már messze nem alakultak ilyen szépen a dolgok. Jött Sándor a hírrel, hogy a cég meggondolta, nem kell három ember: elég lesz kettő. A csatlakozási sorrendet betartva Zsolt hullott ki.
Aztán eljött a nagy nap, elmentünk a felvételi elbeszélgetésre. Mindketten öltönybe vágtuk magunkat, kibuszoztunk a világ végére, a körgyűrűhöz. Először Sándor ment be. 30-40 perc után jött ki, meglehetősen fehér arccal.
– Mi van? – kérdeztem rá ravaszul.
– Menj be, majd megtudod – válaszolta, de nem nézett rám.
Oké, bementem. Ott ült a bizottság az asztal mögött. Egy csomó idős, antipatikus pofa.
– Jó napot kívánok – köszöntem hangosan.
– Jó napot – köszönt vissza az elnök – Üljön le.
Leültem.
– Először is, szeretnénk egy dolgot rögtön az elején tisztázni – vette át a szót egy erőszakosnak látszó nő – Mi csak egy embert keresünk. Most elbeszélgetünk Önnel, majd ez alapján eldöntjük, hogy kettejük közül melyikük lesz az.
Kihasználtam, hogy éppen levegőt vett. Felálltam.
– Nos, ebből semmi nem lesz – közöltem határozottan – Nekem Önökkel semmi beszélgetnivalóm sincs.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy egy ennyire gerinctelen cégnél én nem vagyok hajlandó dolgozni. Viszontlátásra!
És kijöttem. Pedig egy ideig még gyönyörködtem volna a vörös arcokban.
– Na, milyen volt? – kérdezte idegesen Sándor.
– Fenomális – vigyorogtam rá – Készülj föl, fel kell kötnöd a lengemagyart.
– Hogyhogy?
– Nem irigyellek, hogy ilyen emberekkel kell majd együtt dolgoznod.
Aztán hazafelé megbeszéltük részletesen is, hogy mi történt.
Persze ez nem segített azon, hogy ott álltam, a szülői háztól 250 kilométerre, a diplomámon még meg sem száradt a festék, és teljesen bizonytalan volt a hogyan tovább. Annyit tudtam, hogy a saját életemet akarom élni. De még az országban sem voltam biztos.

Hátra volt még egy program, a bankett. Ne gondolj semmi nagy felhajtásra, az E épület nagytermében beröffentettek egy dizsit, én pedig a szokásos túlélő technikával megtámasztottam a büfé mellett a falat és besegítettem a sörital pusztításába.
Akkor jött oda hozzám a volt témavezetőm. József nagy koponya volt, emellett jó arc is. Egy hibája volt, éppen akkor vágott bele az azóta méltán népszerű Informatika Intézet gründolásába. (Kezdtek az új szelek befújni az egyetemen belülre is.) Nyilván a legkisebb baja is ezerszer nagyobb volt annál, hogy mit maszatolok én diploma címén. Nekem meg ez pont megfelelt, soha nem bírtam a szoros felügyeletet. Azért rendes volt, kis híján intézett egy doktorandusz státust a tanszéken (most ízleld meg a kifejezést: dr. Petrényi József), de végül a cég visszavonta a kiírást.
Ott álldogáltunk a folyosón, sörrel a kezünkben. József sem volt egy táncoslábú tipus.
– Aztán van már munkahelyed? – kérdezte.
Én éppen elég vacakul éreztem magam, így elmeséltem neki a teljes sztorit.
– Hmm… – gondolkodott el – lehet, hogy tudok intézni valamit.
Aztán többet nem is volt hajlandó mondani.
Én úgy terveztem, hogy maradok a koliban, amíg lehet, aztán majd elmegyek albérletbe. Aztán bőszen nekiállok állást keresni
Pár nappal késöbb József üzent, hogy menjek be hozzá.
– Na, figyelj. Az IKV keres még egy embert. Kicsit cifra az ügy, de menni fog. Nem a számítástechnikai részlegre keresnek embert, hanem a Hőellátás akar saját informatikust. De azt hivatalosan nem vehetnek fel, ezért épületgépészi státuszt hirdettek meg. Beszéltem az üzemvezetővel, pontosan tudja, ki vagy. Pont ilyen ember kell neki. Pályázd meg az épületgépészi munkakört és bízzál bennünk.
Bíztam.
Először is kimentem elbeszélgetni a jövendő főnökömmel. Viszonylag ritka az ilyesmi, de ennél az embernél éreztem, hogy miközben cinkosan vigyorog, bármelyik pillanatban képes lenne kettéharapni. Rögtön szimpatikusnak találtam: nekem azok a főnökök jönnek be, akik képesek harcolni az embereikért, de ha kell, képesek harcolni az embereikkel is. Ebben nem is csalódtam, Károlyban egy érző lelkű vaddisznót ismertem meg. Az egyik legjobb főnököm vált belőle.
De itt még nem járunk. Elmondtam, mit tudok. Amikor megemlítettem, hogy van otthon egy saját C64-em és kifejezetten profinak számítok ezen a területen, láttam, hogy meg van nyerve a meccs.
– Oké, Józsikám – bólintott – még lesz egy bizottsági meghallgatás. Ne foglalkozzál velük, sok fontoskodó alak. De legyen meg hivatalosan is.

Így ismét eljött a nagy nap. Öltönybe vágtam magam, lebuszoztam a körgyűrűhöz. Álldogáltam a folyosón, vártam, hogy behívjanak.
Aztán szóltak.
– Jó napot kívánok! – nyitottam be.
Azt a döbbent csöndet, amely fogadott, vágni lehetett volna és eladni hajógyárba tőkesúlynak.
– Hogy merészeli…? – kezdte az elnök.
– Uram, törödjön bele, én vagyok az épületgépész is – vittem be a kegyelemdöfést – ma már ilyen univerzális képzés folyik az egyetemeken.
Természetesen nem volt semmilyen meghallgatás, egyből kizavartak. De Károlynak igaza lett, az egész bagázs nem számított semmit, simán felvettek.

Mondjuk, ehhez ismerni kellett a környezetet. A bizottságban ugyanis a cég nagykutyái ültek. Hogyan tudta Károly legyőzni ez elemi erejű felháborodást, melyet okoztam?
Például úgy, hogy az egész velejéig rohadt IKV katyvaszból egyedül a Hőellátás, azaz Távfűtés volt ténylegesen nyereséges. A többiek csak élősködtek. De hát tanácsi cégnél ez nem volt gond. Másfelől Károly tényleg nehezen kezelhető ember volt: a sok ‘nekem-mindegy’ tipusú csinovnyik közül messze kilógott, mert elhivatott volt, tényleg akart valamit, ráadásul kellően erőszakos is volt.

Na, mindegy felvettek. De megtippelheted, nem én lettem a vezetőség kedvence.

Úgy egyeztünk meg, hogy majd csak szeptember elsején állok munkába. Kifejezetten örültem neki, így még volt egy utolsó hosszú nyaram. Egy hétig még ott lébecoltam Veszprémben, aztán hazautaztam a szüleimhez.
De előtte még összefutottam Sándorral.
– Helló, haver – köszöntem rá – Milyen az élet az IKV-nál?
– Ne is mondd – legyintett – Ezek mocskos kurvák. Azt hiszed, kaptam szolgálati lakást?
– Na, ne! Még azt sem adtak?
– Nem, b+. Azt mondták, hogy nem adnak önálló lakást, mert nincs annyi pénzük. Kapunk egy lakótelepi lakást, de meg kell osztanunk valakivel.
– Nem mondod?
– De. Vettek föl valami suttyó épületgépészt, azzal kell együtt laknom.
– Micsoda? Egy szőrös bunkó gépésszel?
– Ja. Mekkora kibaszás már.
– Hát, az. Ezek akkora sudribunkók, mint ide Lacháza. Nézd meg, ez minden este be fog baszni, aztán ott fog óbégatni a közös konyhában.
– Ja.
– Állandóan fel fogja hívni a haverjait. Nem fogsz tudni kimenni a budira, mert valamelyik mindig ott fog rókázni.
– Ja!
– Ráadásul, ezek amilyen mocskok, állandóan arra fog kényszeríteni, hogy bridzs licitrendszert gyakoroljál vele!
– Ez az! Izé… mi van!????
Itt kegyelmeztem meg neki. Közöltem vele, hogy kanyargós dolog az élet és én leszek az épületgépész. (Nektek meg tudnotok kell, hogy évek óta Sándor volt a párom a bridzsversenyeken.) Határozottan szerencsém volt, hogy Sándor komoly 149 centis magassággal és 50 kilós testsúllyal rendelkezett.

Így végül minden a helyére került. Habár látszólag szét akart szopatni az élet, de – mint egy nyálas melodrámában – végül minden elrendeződött.

Mivel van még rozé az üvegben, mesélek tovább.

Elég hamar kiderült, hogy miért örült Károly a C64-emnek. Az egész Hőellátáson ugyanis egy, azaz egy darab számítógép sem volt. Egyedül a hozzájuk csapott Kéményseprés részlegen volt egy C128. Azon futott fél Veszprém megye kéményseprésének adminisztrációja. Most gondold el: C64, basic, egyedi szerkezetű adatbázis. Floppylemezen. Egy olyan cég fejlesztette az egészet, akik szürkeszamár módjára eltűntek a ködben. Na, ezt kellett első körben átvennem.
Nézegettem egy ideig, majd közöltem Károllyal, hogy inkább újraírom a programot. Nem bánta.
Ezzel el is voltam egy ideig.

Ja, hogy miért volt így eleresztve informatikával a részleg? Nos, nem sokkal a munkába állásom előtt költözött ki az IKV a szép új épületbe. Itt a Hőellátás a negyedik emeletet kapta meg. De nem az egész szintet, egy-két szobát másnak jelöltek ki. Károly viszont a sarkára állt, közölte, hogy neki ezek a szobák kellenek. Nemes egyszerűséggel kibaszott mindent a szobákból és berakatta a saját íróasztalokat. Antal, a műszaki igazgatóhelyettes csikorgatta ugyan a fogát, de nem tudott semmit sem kezdeni vele.
De végül sikerült nemes bosszút állnia. Közölte Károllyal, hogy amíg ő a műszaki igazgatóhelyettes, addig a Hőellátás nem kap számítógépet.

És ide vettek fel engem informatikusnak.

A C128-at játékgépnek vették.
Az első PC-t alkatrészenként csempésztem át a portán.
Egy helyen vetettem el túlzottan a sulykot, amikor ráirattam az egyik számlára, hogy négycsatornás aktív HUB. Gondoltam, úgysem értik. Pont ez volt a baj. Ha azt íratom rá, hogy gravírozott Miska kancsó, senkinek sem tűnt volna fel. De kimagyaráztam magam.

Ellenben később bevittek egy kegyetlen találatot.

Eltelt egy év, kezdett kialakulni a munkatempóm. Mivel számítógép még mindig nem volt, a kéményseprés C128-án állandóan adatrögzítés folyt, így megegyeztem Károllyal, hogy a saját otthoni gépemen fejlesztem az új programot. Na, ehhez képest a Luca széke kifejezetten blitzkrieg volt. Nej tudna róla mesélni. Ő még egyetemista volt – ennek ellenére én jóval többet voltam otthon, mint ő.
Aztán egyszer csak üzentek, hogy menjek le a tárgyalóba. Lementem. Ott ült az egész illusztris bizottság az asztal mögött, szakasztott, mint a felvételinél.
– József, immár egy éve dolgozol nálunk – vigyorgott 64 foggal az elnök – szeretnénk elbeszélgetni veled, hogyan érzed magad itt nálunk?
Ajjaj. Rosszat sejtettem. Okkal.
– Beilleszkedtem – válaszoltam szűkszavúan.
– Ennek határozottan örülök – vigyorgott még mindig a köcsög – Akkor ha már beilleszkedtél, nyilván meg is tanultál mindent, ami a munkádhoz kell.
Erre csak úgy bizonytalanul bólintottam.
Ami ezután jött, nem úgy szerepel a Nagy Leltárban, mint életem legemelkedettebb pillanatai. Ezek ugyanis nekiálltak és rámtámadtak mindenféle épületgépészeti kérdésekkel. A bonyolultaktól haladtunk az egyszerűbbek felé. Aztán amikor kiderült, hogy az egész hóbelevanc alapmiskulanciájáról, az ún. FAJLAGOSOK-ról azt sem tudom, hogy léteznek-e egyáltalán, az elnök farkasmosollyal megköszönte a részvételemet és elengedett.
Túlzottan nem viselt meg a dolog, tudtam, hogy a támadás nem nekem szólt. Felmentem Károlyhoz, elmeséltem neki, mi történt. Embert így még bedühödni nem láttam. Letépte helyéről az ajtót és leviharzott.
Nem azért, de két hétre rá kitört a rendszerváltás. Először a Városi Tanács, később az IKV is, elemeikre robbantak. Az adminisztrátor csajszik Árenda Kft. néven megalakították a társasházak közös képviseletét ellátó céget. Antal megalakította az épületkarbantartással foglalkozó Diabáz Kft-t. Aztán hogy az úriember kőkorszaki gondolkodása miatt, vagy pusztán csak dacból, de fél éven belül csődbe is mentek. Mi, mint Hőforg Kft elmentünk távfűteni – és elkezdhettem végre kiépíteni és felfejleszteni a cég informatikai rendszerét.
De ez már unalmas sztori.

ps1.
Illetve mégsem. Hölgyeim. és Uraim. Önök most egy katartikus ledöbbenésnek lehetnek tanúi.
Amikor leültem ezt a cikket írni, arra gondoltam, hogy felvésem valahová, milyen extrém körülmények között indult a pályafutásom, milyen bizarr dolgok történtek akkor, amikor hirtelen megfordult alattunk a rendszer. És majd röhögünk egy jót együtt a múlton.
De most… most csak nagyokat nyelek és viaskodok az emlékeimmel.
Mindennek az oka az, hogy megszűnt a www.hoforg.hu, pedig be akartam linkelni. Oké, rágugliztam. Aztán találtam egy fórumot, benne egy szálat. És ahogy olvastam, úgy fehéredtem folyamatosan. Jelentem, most majdnem halottfehér vagyok és baromira nem értem az egészet.
Aki nem akarja végigolvasni a fórumot, annak összefoglalom: Sz. Levente, az informatikai rendszer manipulálásával, éveken keresztül folyamatosan jelentős összegeket sikkasztott el a cégtől. Aztán egyszer megbukott, az ügyet felfújták, végül először Károlyt, később Leventét is kirúgták. Pontosabban, az utóbbit be is csapdázták.

Na most, tudni kell, hogy egy idő után én ott egyfajta IT vezető lettem. Egy konstans alkalmazottam volt, Levente. Nem IT-snek vették fel, de jó eszű srác volt, érdekelte is a dolog, így elkértem. Megkaptam. Sokat segített, komplett területeket tudtam rábízni. Megszervezte az ügyvitelt, képes volt az egészet algoritmizálni majd megírni hozzá az ügyviteli programot. Emellett emberileg is kifejezetten kedveltem. Nem volt kockafejű, többször is kijavított, amikor beblöfföltem valami kulturálisat. Kifejezetten szurkoltam nekik, amikor látszott, hogy egymásra gerjedtek egy – tágabb értelemben – kolleginával. Voltam is kint náluk: jó volt látni, hogy összejöttek, boldogan élnek – Levente elfogadta és összebarátkozott a leányzó korábbi házasságából született gyerekével. A magam részéről nyugodtan jöttem el: Levente el tudja látni a munkát, Károly pedig – leginkább érdemei és becsületessége folytán – kirobbanthatatlan.
Erre ma este látom, hogy 2003-ban minden felfordult.

Leventét a saját tanítványomnak tartottam.
Akkor mi a faszért nem tanítottam meg arra, hogy ‘Ne lopj!’?

ps2:
A Sors rendelkezik – nem is kevés – iróniával. Károllyal a hét éves kapcsolatunkat végig átszőtte az a feltételezés, hogy én, kihasználva azt, hogy ő nem érti, mit is csinálok tulajdonképpen, egyfolytában átvágom. Hogy én zsebreteszek összegeket, azért, hogy pl. a Sharp fénymásolót javasolom a Xerox helyett. És ilyenek. Egy idő után rájöttem, nem is érdemes ez ellen védekezni. Ő elkönyvelte, hogy az életképes IT-s az átvágja a főnökét. Én meg rájöttem, hogy hiába vagyok becsületes, ha a főnök sémarendszerében az IT-s nem az, akkor nincs értelme erőszakoskodnom.
Erre a faszi bukását egy túlontúl kapzsi módon sikkasztó IT-s okozza. Az IT rendszer manipulálásával.

De nagyon lenne kedvem most elbeszélgetni vele egy-sok sör mellett.

10 Comments

  1. Hát ez az utolsó rész tényleg lassanleülős-szájtátvamaradós helyzet lehetett. Mondjuk ott a fórumon csak célozgatnak Sz. Leventére, lehet a Veszprémi Napló archívumában kellene körülnézni ha biztosat szeretnél tudni.

  2. Jaaaaj, de jó kis mesedélutánt tartottam (itt, Lacitól 3 gépnyire :D ), élveztem minden sorát, várom a folytatást!

    Aztán a vége persze lehozott a földre rendesen.

  3. Hogy a fenébe tudtál egy olyan helyen dolgozni ahol tolvajnak néztek? a többi se semmi!
    Ne várj sokat a folyatásal!

  4. László,
    Ennél biztosabb infóra nincs szükségem. Legalábbis nem éri meg annyi újságot átböngészni érte.

  5. Tako,

    Nem nézett tolvajnak senki, a főnököm csak sefteléssel gyanúsított, azt is leginkább vigyorogva. Tehát, hogy azért vásárolok pl. mindig ugyanannál a cégnél, mert valamivel megkentek. Ez akkoriban teljesen természetes volt, az ember fel sem vette.

  6. azért így már másképpen hangzik!
    (sőt szerintem ezt így rólam is feltételezik :) de még nem mondták)

  7. Ismét nagyot alakítottál!
    Gratula. (Imádlak olvasni!)

    S Balage

  8. Köszi! Mindig tudok örülni a dicséreteknek. :-))

  9. Akkor +2. Anyu meg én rendszeres olvasóid vagyunk (a legtöbbször persze read-only a dolog).

Leave a Reply to S Balage Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading