Régi olvasók biztosan tudják, hogy időről-időre előveszem ezt a vágyaink/lehetőségeink témát. Általában akkor, ha valamilyen irányban elmozdulás történik.
Most például töprengtem – és elmozdultam.

Weöres Sándor ugye azt mondta, ne nyomd el, de ne is engedd teljesen szabadon vágyaidat: szelidítsd meg őket, használjad – óvatosan – az erejüket.
Ez mind szép… de hogyan is kellene ezt konkrétan, úgymond technikailag megvalósítani?

Itt most egy kicsit összemosnék dolgokat. Weöres szörnyeket említ – és én szörnyek alatt nem csak felfokozott vágyakat értek, hanem torz gondolatokat is – így a kérdés immár az, hogyan tudom ezeket megszelidíteni.

Az első lépés, hogy tudatosítom: ezek én vagyok. Hozzám tartoznak, mint testemhez a hónaljam vagy az ánuszom. Nem igazán kellemes részek – de akkor is a részeim.

A második, hogy mivel a részeim, így nem irtózom tőlük. Kezelem. Ha például rendszeresen támadnak bennem önző gondolatok, akkor nem fordulok önutálatba, hanem úgy kezelem ezeket a gondolatokat, mint edző a csapatát: megvizsgálom a szituációt és ha önző fellépésre van szükség, akkor engedem játszani. Ha nem, akkor azt mondom, hogy “kösz fiú a felajánlkozást, de ez most nem a te játékod”.
Mondok még durvábbat. Teszem azt, pedofil vagyok. (Nem vagyok az.) A helyes út az, hogy nem kezdek el irtózni magamtól, nem gyötröm magam, nem lépek be flagellánus szektákba – tudomásul veszem, hogy ez is a részem. Ilyen hajlammal vert meg a sors. Aztán amikor megkívánok valakit, rámosolygok a gondolatra, megsimogatom a buciját és azt mondom neki, hogy “kösz haver, de most nem”. Arra kell csak vigyázni, de arra nagyon, hogy vannak olyan vágyak/gondolatok, melyeket soha, semmilyen körülmények között sem engedünk be a pályára. Tudjuk, hogy vannak, nem fojtjuk el őket, elfogadjuk, mint részeinket – de nem engedjük, hogy megjelenjenek.