Day: June 12, 2007

Technika

Az előző bejegyzés párja. Nagyjából ugyanaz, de egy kicsit másképp.

Egyszer arra ébredsz, hogy furcsa álmod volt. Aztán az álmok visszatérnek ébren is. Megijedsz, de piszkosul. Ilyenkor ugyanis az ember hajlamos arra gondolni, hogy úristen, ez nem én vagyok, én nem lehetek ez… én egy normális ember vagyok, normális szokásokkal, feleséggel, gyerekekkel… ez valaki más. És elzárod az egészet egy börtöncellába, tíz vasajtót csappantasz rá. Nincs is ilyen. Nem létezik.
Igenám, de egyszer csak jön egy sokk. Egy erősebb stressz. Egy kicsit megroppan agyad védelmi rendszere… aztán csak arra ébredsz, hogy szűk latexruhában fekszel egy ódivatú öntöttvas ágyban, négy végtagod szorosan kikötve az ágy négy sarkához, szádban gumi pecek feszül, seggedből meg egy ökölben végződő anal intruder lóg ki… az ágy végében meg egy lepukkant ribanc bagózik unott pofával. Ekkor már biztosan tudod, hogy ez nem te vagy… és nem érted, hogyan fajulhattak idáig a dolgok.
Hát, úgy, hogy elcseszted. Ott, amikor elfojtottad a nem kívánt vágyat.
Ez ugyanis a legrosszabb, amit tehetsz. Az elfojtott vágyak nem vesztegetik az idejüket a börtöncellában, hanem Old Shatterhandhoz hasonlóan edzenek, mint az állat, köveket emelgetnek, fekvőtámaszokat nyomnak. Aztán amikor valahogy kinyílik az ajtó, megdöbbenve veszed tudomásul, hogy a valamikor bezárt nyiszlett gondolat mennyire bikaerős lett, amikor újra előkerült.
Hidd el, ennél már akkor is jobban jártál volna, ha kiéled akkor, amikor még gyenge a belső kényszer. Bár akkor sem kerülöd el, hogy később, amikor erősödik a vágy, szembenézzél vele.
Emiatt is sokkal jobb stratégia az, hogy először is nem idegenedsz el tőle: ez is te vagy, bármennyire furcsa is ezt összeegyeztetned a magadról kialakított képpel. Nem kell utálattal elfordulni tőle. Oké, szeretni sem kell. El kell fogadni. Aztán elrakni egy polcra. Nem börtönbe, nem ajtók mögé, nem undorral megszabadulni tőle – hanem fel a polcra, azt mondva, hogy majd előveszem, ha szükség lesz rá. Hidd el, nagyon sok dolog bőven ellátja feladatát, pusztán csak azáltal, hogy fent van a polcon és tudod, hogy bármikor előszedhetnéd, ha akarnád. Innentől el is veszíted az érdeklődésedet iránta és magától elfelejtődik. Ha aztán mégis előjön, akkor csak annyit mondasz, hogy “Ja, te vagy az az izé a 24/B polcról? Hogy ityeg a fityeg?” – és ennyiben is maradtok. Semmi latexgatyó, semmi intruder. Csak egy kiegyensúlyozott ember.

Megint vágyak

Régi olvasók biztosan tudják, hogy időről-időre előveszem ezt a vágyaink/lehetőségeink témát. Általában akkor, ha valamilyen irányban elmozdulás történik.
Most például töprengtem – és elmozdultam.

Weöres Sándor ugye azt mondta, ne nyomd el, de ne is engedd teljesen szabadon vágyaidat: szelidítsd meg őket, használjad – óvatosan – az erejüket.
Ez mind szép… de hogyan is kellene ezt konkrétan, úgymond technikailag megvalósítani?

Itt most egy kicsit összemosnék dolgokat. Weöres szörnyeket említ – és én szörnyek alatt nem csak felfokozott vágyakat értek, hanem torz gondolatokat is – így a kérdés immár az, hogyan tudom ezeket megszelidíteni.

Az első lépés, hogy tudatosítom: ezek én vagyok. Hozzám tartoznak, mint testemhez a hónaljam vagy az ánuszom. Nem igazán kellemes részek – de akkor is a részeim.

A második, hogy mivel a részeim, így nem irtózom tőlük. Kezelem. Ha például rendszeresen támadnak bennem önző gondolatok, akkor nem fordulok önutálatba, hanem úgy kezelem ezeket a gondolatokat, mint edző a csapatát: megvizsgálom a szituációt és ha önző fellépésre van szükség, akkor engedem játszani. Ha nem, akkor azt mondom, hogy “kösz fiú a felajánlkozást, de ez most nem a te játékod”.
Mondok még durvábbat. Teszem azt, pedofil vagyok. (Nem vagyok az.) A helyes út az, hogy nem kezdek el irtózni magamtól, nem gyötröm magam, nem lépek be flagellánus szektákba – tudomásul veszem, hogy ez is a részem. Ilyen hajlammal vert meg a sors. Aztán amikor megkívánok valakit, rámosolygok a gondolatra, megsimogatom a buciját és azt mondom neki, hogy “kösz haver, de most nem”. Arra kell csak vigyázni, de arra nagyon, hogy vannak olyan vágyak/gondolatok, melyeket soha, semmilyen körülmények között sem engedünk be a pályára. Tudjuk, hogy vannak, nem fojtjuk el őket, elfogadjuk, mint részeinket – de nem engedjük, hogy megjelenjenek.