Nejjel kora párkapcsolatunk óta szerettünk volna bárpultot. Mondhatnám, hogy hamarább szerettünk volna bárpultot, mint lakást – ezért nyüzsögtünk annyit anno együtt különböző bárokban. De az első ház esetén olyan alapdolgokban is egyik napról a másikra éltünk, mint tüzelő meg élelmiszer – maximum álmodozhattunk ilyesmi luxusról. Arról nem is beszélve, ha lett volna is bárpultunk, abszolút nem álltunk úgy, hogy fel is tölthettük volna: ha volt, akkor maximum egyféle tömény ital volt otthon, a kannás bor, a sör meg elég hülyén mutatott volna rajta.
Így teltek az évek. Először Nej komolyodott meg, szép lassan felhagyott minden alkoholtartalmú itallal. Ma már nagy esemény, ha egy bulin megiszik két kicsi vilmoskörtét. Habár én nem lettem ennyire anti, de a preferenciáim nekem is megváltoztak: töményet a legritkább esetben iszok, igaz, nem ragaszkodom egy fajtához, így ma is van itthon vagy négyféle ital. De nem érdekel: egyértelműen és tisztán a borok felé orientálódtam, mégpedig az ‘inkább kevés, de az keményen minőségi’ vonal mentén. És maradt a sör is, mint kiszáradás elleni védőital.
Azaz eljutottunk odáig, hogy ma már ha lenne, akkor sem tudnánk mire használni egy bárpultot. És most vágtak hozzánk egyet. Anyósom testvére a közelmúltban halt meg, bútorát anyósomék vették magukhoz, bútorraktárrá alakítva családi házukat. A klasszikus csapda: a bútoroktól érzelmi okokból nem tudnak megszabadulni, de tárolni is nagyon kényelmetlen nekik. Kapóra jött, hogy mi most vásároltunk nagyobb lakást – és mivel emlékeztek rá, hogy mindig is vágytunk egy bárpultra, így túl sok választásunk nem volt: ma összekaptuk magunkat és lebumliztunk Szoboszlóra egy komplett bárpultért. Most itt vigyorog velem szemben egy pult, két faliszekrény és három bárszék: roppant mód kíváncsi, hogy pakolózseni énem hogyan fogja elrendezni ezt a szituációt.

Meglátjuk.