Azért haladtunk is valamit a hétvégén.
Például előkerült a teázós készletem, benne a kedvenc teatojásommal és a kedvenc teáimmal. Így ma már egy kifejezetten erős Darjeeling teafűkeverékkel préseltem fel a vért az agyamba.
Aztán előkeveredett végre a szakállvágó kézikészülékem is, így reggel meg tudtam szabadulni attól a fecskefészektől, mely az arcomat takarta. Istenbizony, több szőrt vágtam le, mint amennyi hajat a fodrászom szokott.
Bár a legfurcsább élmény vasárnap reggel ért. Ismerős zajra ébredtem – úgy értem, ismerős volt, mert valamikor sokat hallottam, de akkor reggel nem tudtam beazonosítani. Fűnyíró? Nem, annál erősebb. Sövényvágó? Honnan lenne az ismerős zaj? Végül feltápászkodtam, kinéztem az ablakon: nos, a szembeszomszéd azon ügyködött vasárnap reggel fél tízkor, hogy sorra kivágatta a négy méter maga tujáit. Láncfűrész! Ez volt az ismerős zajforrás.
Hogy honnan ismerős? Ember, hat évig laktam egy bakonyi faluban. Késő ősszel erre keltünk, erre feküdtünk.