Date2007. January 24. Wednesday

Én és az ojság

Az írás apropója az a két cikk, melyek a mostani Technet magazinban jelentek meg. Látszólag nem egy nagy ügy… de elég hosszú és kanyargós történet előzte meg a megjelenést.

2002 környékén vagyunk. Marci folyamatosan rágta a fülemet, hogy írjak már valami szakcikket az újságba. (A félreértsek elkerülése végett jelzem, hogy ez nem dicsekvés akar lenni a részemről: Marci akkoriban minden szóba jöhető szerző fülét rágta. Nem is csodálom, hogy egy idő után elege lett belőle: az emberi fülnek nem lehet túlontúl jó íze.) Éppen akkoriban egy SAN tervezésén dolgoztam, gondoltam, írok egy cikket róluk. Bele is csaptam, jó 20% el is készült – csak jelzem, hogy a cikkben mindig az első 20% a legnehezebb – amikor jött a hír, hogy az újság átkerült a Microsofthoz és a teljes szerkesztőség le lett cserélve. Mivel én ott nem ismertem senkit, engem sem ismert senki, a cikkből is csak egy kis darab volt kész, így vállat vontam és kidobtam a kukába.
Azért egy poént most reciklálok. Így magyaráztam volna el a g-bic fogalmát:

A gébic az a dugó, melyet beledugunk abba a dugóba, melyet végül beledugunk az aljzatba. Ez már csak egy ilyen szakma. Az informatikusok szeretnek… izé, csatlakoztatni.

Jó egy hónappal később eszembe jutott, hogy megkérdezem, lenne-e kedvük folytatni az AdAstra karikatúra sorozatot. Írtam egy emailt – és még csak válasz sem jött. Nem tagadom, rosszul esett. Legalább annyit írhattak volna, hogy kösz, de nem. Mindenesetre megint megvontam a vállam: úgy látszik, két út van, az egyiken én megyek, a másikon az újság. (Ettől még szurkoltam nekik: tartom, hogy ma is ez a legszinvonalasabb rendszeres informatikai kiadvány az országban.)
Teltek az évek. Aztán 2006 tavaszán megkaptam a megtisztelő MVP címet, nyáron pedig megkérdezték, lenne-e kedvem írni az újságba. Belegondoltam: miért is ne? Mégis más, ha az embert felkérik, az a régi sztori meg már régen volt. Rábólintottam.

Egyik pénteken jött a körlevél, hogy mindenki jelezze, milyen cikket szeretne írni a következő számba. Ránéztem a naptárra: hmm, hétvégén a fű sem nő, ráérek vasárnap este válaszolni. Mekkora entré lenne már, ha nem csak egy sort írnék az excel táblába, hanem rögtön mellé is raknék egy cikket? Szombat reggel nekiugrottam és vasárnap estére készen is lettem egy maratoni hosszúságú cikkel (1) az Exchange public folder replikációról. (Ez egyébként – véleményem szerint – hiánypótló cikk lett volna. Még az Exchange adminok közül is nagyon kevesen vannak tisztában a PF replikáció mechanizmusával. Amíg megy, addig oké, de ha valami gubanc van, akkor jön az, hogy tejóég, ez egy fekete doboz, hol lehet ehhez egyáltalán hozzányúlni?)
No, cikk elment vasárnap este – és ekkor szembesültem vele, hogy a fű mégiscsak nő hétvégén. Nem csak az aktuális lapszám telt meg cikk elképzelésekkel, hanem a következő is. Az én írásom maximum a kettővel későbbi számba fért volna bele, de akkor már az új Exchange termék bemutatása kerül fókuszba – és elég hülyén nézne ki mellette egy olyan cikk, mely a régi termék egyik elsorvasztandó technológiáját boncolgatja. Ergo ez a cikk is ment a kukába – illetve mit is mondok, ment a blogra. (Különböző adminisztratív okokból még a Technet bloghoz sem kaptam ekkor hozzáférést, így maradt a saját blog.)
Nos, nem mondhatnám, hogy ez az akció jelentősen növelte volna a cikkírási hajlandóságomat – gyakorlatilag mentálisan lemondtam arról, hogy valaha is írok az újságba. (Alapvetően kedves, jóindulatú ember vagyok – de van egy jellemhibám: nem szoktam erőlködni. Ha valakit nem érdekel, amit nyújtani tudok, akkor nem forszírozom a dolgot. Szerencsére rengeteg minden van, melyekkel el tudom foglalni magam – ha az egyik nem húz, akkor van helyett jócskán más is.)
Majd miután ezt így lerendeztem magamban, számomra is váratlanul lecsaptam két cikkre a tervezett Exchange számban. Megkaptam. Megírtam. Olvassátok.

Bár megjegyzem, nem vagyok túlzottan elégedett magammal. Nem szoktam még meg a papír alapú cikkírást, azt, hogy az újságban olyan kevés hely van. Ráadásul nem vettem észre, hogy abban a bizonyos excel táblában van egy oszlop, hogy mekkora lehet a cikk. Emailben rákérdeztem, van-e felső limit, Peti meg gondolom nem értette a kérdést, ezért rábólintott, hogy nincs.
Az a két cikk, melyet most olvashattok, egy átkozottul hősies munka végeredménye. 22 oldalból lett összetömörítve/megvágva a tíz oldalnyi anyag. Peti szerintem még mindig izzad.
Mindemellett én érzem az íráson, hogy ez egy tömörített anyag – más a ritmusa, feszesebb, sűrűbb lett így a cikk. Nehezebben is mászik az emberek fejébe.
Más ez… és ezt még tanulnom kell. Itt, a blogon, belefér minden. Addig írok, amíg kedvet érzek hozzá – és úgy nem gondolom, hogy rendesen körbe nem jártam a témát. Az újság ennél szorosabb valami. Eddig a tempó kedvéért beáldoztam a tömörséget és ez jót tett a stílusnak – de zabálta a helyet. Papír alapon még meg kell tanulnom kompromisszumot kötni.

(1): Az Exchange írások legalján.

Hamlet

Ma este megint szinházban voltunk. Hamlet nézett meg minket a Bárka szinházban.
Nem, nem elírás. Ez egy úgynevezett formabontó darab volt, ahol többé-kevésbé aktivizálták a nézőket is.
Azzal kezdődött, hogy már jegyvásárláskor felhívta a hölgy a figyelmemet, hogy vihetünk zenei cédét és akkor azt beépítik a darabba. Emellett erősen kérnek mindenkit, hogy hozzon valami apróbb tárgyat, mert azokat is megpróbálják majd szerepeltetni.
– Hmm. Rendben. Koponyájuk ugye már van? – kérdeztem rá.
– Persze, de az már unalmas. Nem használjuk.
Mindenesetre azért van egy sejtésem, miért akarták ellopni Szegeden a koponyát a patológiáról.
– És ha lehet, legyenek itt egy negyedórával korábban.
– Miért?
– Mert egyrészt ekkor fogják Önök szétpakolni a székeket oda, ahová ülni szeretnének, másrészt ekkor fogják szintén Önök kiválasztani, hogy kik játsszák az egyes szerepeket.
– A színpadon fogunk ülni?
– Nem lesz színpad.

Kegyetlen Színház.

Ehhez képest ma elment az idő, az utolsó pillanatban értem haza, még át is kellett öltöznöm, rendberakni valahogy a lakást (áram- és vízszünet is volt a nap során) – és csak ekkor jutott eszembe, hogy negyedórával korábbra kell mennünk, meg vinni is kell valamit.
Drága dologról nyilván nem lehet szó. Azt ígérték, visszaadnak mindent – de a francnak sincs kedve előadás után sorbaállni. Nézzük, mit selejteztünk ki az utóbbi időben.
Napok óta kerülgetünk egy fregolit az előszobában, melyre Barna a hétvégén rávetődött. Nem rossz… de egy kissé el lett törve. A konyhai mérleg! Két hete ott figyel az előszobában az is, még nem volt időm levinni a kukába. Egész jó… de baromi koszos. Már beöltözve megpróbáltam megpucolni, de a vízhiány utáni első csapmegnyitás hozta szokott formáját – a levegős csőből egy jó adag mangános trutymó lőtt hasba. Káromkodva basztam földhöz a mérleget – így egy újabb remek kellékkel lettek szegényebbek a fiúk. Végül Barna régi fényképezőgépét vágtam zsebre – azt, melyet fogalmam sincs, miért őrizgetek azóta, hogy a gyerek leejtette egy húszméteres létráról a Szlovák Paradicsomban.

Épp időben érkeztünk. Az előcsarnokban már volt néhány perverz alak, sárga gumikacsával, lila locsolókannával… meg hasonlókkal. Szerintem mi sem lógtunk volna ki a fregolival.
Betereltek mindenkit a terembe, majd közölték, hogy hátul lehet széket vételezni, majd mindenki oda teszi le, ahová akarja – feltéve, hogy az nem szőnyeg. Utána kérték a cédét. Meg sem próbáltam saját zenét vinni – amióta az esküvőnkön az anyakönyvvezető maffia elszabotálta a Jethro Tull kazettát, azóta nem hiszek az ilyesmikben. Végül először sorsolással, később kő/papír/ollóval ki lettek választva a színészek, indulhatott a darab. Ja, a kellékek. Minden felvonás előtt tíz másodpercig fel kellett emelnünk a vitt cuccokat – ezalatt mérték fel a színészek, hogy miből élnek. Aztán letettünk mindent magunk mellé, a felvonások alatt pedig a szereplők bátran használták a tárgyakat. Hát, születtek érdekes megoldások. Poloniust például teniszlabdával szúrták le. Húsz méterről. Ofélia levelét tamponosdobozból olvasták fel. Hamlet hatvan centis svédfogóval kergette a szellemet. A fényképezőgépet Rosencrantz használta fel, hogy Hamletet ellessék, mi bántja titkon úgy. (Vagy Guildenstern? A franc se tudja, ezt a kettőt mindig keverem.) No, szóval az őrület az biztosítva volt – kár, hogy ez az egész a darab minőségének a rovására ment. Amikor egy drámai ponton a közönség nem feszülten figyel, hanem harsányan vigyorog… az paródiának nem rossz ugyan, de itt azért voltak jelek, hogy az eredeti szándék bizony komoly volt. Az olyan jelenetekkel sem tudtam mit kezdeni, mint amikor Hamlet elég brutálisan ödipuszizott Gertrúddal… vagy amikor Fortinbras-szal csókoloztak, miközben Hamlet szenvedélyesen markolászta a norvég hadvezér melleit. Remélem, a kölykök nem zavarodtak teljesen össze. (Dóra előtte mit összeörült, hogy ez neki úgyis kötelező olvasmány lesz. Hát, ha ez alapján kellene beszámolnia a darabról… lenne meglepetés.)
De mindezektől még akár lehetett volna jó is az előadás… de sajnos nem volt az. Nem szívesen mondok ilyet, de véleményem szerint a színészek teljesen szétjátszották a darabot. Ripacskodás folyt gyakorlatilag végig, megspékelve provokatív elemekkel, nézők bevonásával, meghökkentő jelenetekkel, a váratlan kellékekkel történő improvizációval… hatásvadász volt az egész, a katarzis minimális esélye nélkül. Szerintem.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑