Jó téli szokásom szerint busz helyett gyalog sétáltam hazafelé a metróállomástól. Az iskola környékén furcsa jelenetre lettem figyelmes. Idősebb anyuka sétált egy négyéves forma gyerekkel. Mentek, mentek, aztán a gyerek annyit mondott, hogy: “Hó!” Erre anyuka vigyázállásba vágta magát, szája szélén mosoly remegett. Pár másodperc után a csöppség új parancsot adott ki: “Gyia!” – és elindultak. Nem sokkal később megint eljátszották ugyanezt. Ekkor haladtunk el egymás mellett. Alig sétáltam tíz métert, amikor felcsattant mögöttem a gyerekhang: “Hó! Gyia! Hó! Gyia! Hógyia! Hógyia! Hógyia! Hógyia!”

És csodálkozunk, honnan kerül bele az emberbe menetközben a hekkelési kényszer.