Bátorítani tudni

Őrzök egy nagy tanulságot abból az időből, amikor a Webcomics csapat tagjaként én is hozzájárultam az Internet grafikus környezetszennyezéséhez.
A felállás a következő volt: mindenki kapott egy oldalt, mely oldalba fixen be volt linkelve egy grafika URL-je. Az már a rajzoló feladata volt, hogy ezt a grafikát a saját tárhelyén frissítgesse. Voltak, akik naponta rajzoltak újat, voltak, akik hetente – és voltak, akik évente. Minden oldalhoz tartozott egy fórum, ahol a rajzoló fogadhatta a kritikákat illetve a dícséreteket.
Ami engem a legjobban megfogott ebben a közösségben, az maga a közösség volt. Durván százan voltunk, abszolút kezdők, vérprofik(1) vegyesen – de mindenkiben megvolt a szándék, hogy a _másik_ rajzolót húzza felfelé. Nekem olyan sokszor ott volt a számom egy-egy rajz láttán, hogy finoman közlöm az illetővel, nem szégyen az, ha valakinek kapanyélhez tervezték a kezét. Aztán mégsem. Ellenben a többiek elkezdték dícsérni azokat az elemeket, melyek jól sikerültek. Ha ez abból állt, hogy egy baromi szar rajzban sikerült az alkotónak egyenes oldalú asztalt alkotnia, akkor gratuláltak neki az egyenes vonalhoz. És ez működött. Minél több önbizalma volt valakinek, annál bátrabban rajzolt. Tehetségesebb rajzoló nem lett ugyan belőle, de ahhoz, hogy valaki igazán humoros karikatúrákat rajzoljon, egy kicsit el kell engednie magát, lazának kell lennie a közönség előtt – és legfőképpen bátornak. Felvállalni akár rázós poénokat is. Mindez önbizalom nélkül nem megy.
Élvezet volt látni, hogy közepes rajzolók hogyan húzták fel egymást odáig, hogy néhány ember végül megtalálta a hangját és határozottan élvezhető karikatúrákat kezdett szórni.

Az elv érdekessége a fonák hozzáállás volt. Akik ugyanis profiként remek rajzokat szórtak, ők már több kritikát kaptak, mint dícséretet. Nekik ugyanis már nem volt szükség önbizalomnövelésre, náluk már volt bőven. Ők már megtalálták a hangjukat. Náluk sokkal fontosabb volt, hogy a kritika tényleg kritika legyen, azaz javító szándékkal azt emelje ki, ami nem sikerült annyira jól.
Azaz a közösségi légkör olyan volt, hogy a gyenge rajzokat dícsérgettük, a kiválóakat meg lehúztuk. És az elv remekül működött.

Apropó, tudta valaki, hogy Stephan Pastis, a Pearls Before Swine alkotója úgy a 290. szindikalizált rajza környékén hallott egyáltalán arról, hogy létezik olyan grafikai fogalom, hogy perspektíva? Scott Adams meg lehet, hogy még ma sem.
Nem foglalkoztak vele. Volt humoruk meg önbizalmuk.

(1) Ilyen nagy neveket tudnék mondani azok közül, akik valamikor itt – is – kezdték: Randy Glasbergen, Ted Goff, Adrian Raeside

1 Comment

  1. Mindig jo ilyesmit olvasni. Ha minden igy mukodne… Node, nekem mar az is orom, ha ilyet olvasok. Bar, nekem van egy jobaratom – egy helyen dolgozunk, neki en sokat, o manager, en meg uzemeltetek – es tudom, hogy minel tobbet hord le, annal jobban csinalom, amit. Eloszor zavart, mintha sosem ismerte volna el a munkamat, egy ido utan ugy ereztem. Aztan rajottem, hogy arrol van szo, amit te is irtal. Eljutottam oda, amikor mar nem kell dicserni, amikor mar a kritika szukseges. Ez egyebkent nekem jo kontrol is, amig az egomat firtatja es a munkamban a hibakat keresi es talalja meg mindig, addig jol csinalom, amit.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑