Közönségem, mondd, akarsz-e lenni?

Akárhogy is nézzük, az ember élete egy nagy megfelelési vágy, egy kényszer, hogy elfogadja a világ. Eleinte, amíg kicsi gyerekként korrodeálja szülei idegrendszerét, a csöpp ember híres akar lenni, minimum világhírű. Nem kevesebbet akar, mint hogy az egész világ ismerje el az ő nagyszerűségét.

Aztán telnek az évek, a realitások kezdenek beszivárogni a gyerek világképébe. Már ha szerencsés. Elsősorban a szüleinek akar megfelelni, a tanárainak és egészen más szempontból az osztálytársainak, haverjainak. Persze még fantáziál arról, hogy milyen hőstetteket is fog majd oda sem figyelve végrehajtani – de már sejti, hogy ezek mennyire valóságtól elrugaszkodott dolgok. (Ettől persze ábrándozni azért még jó.)

Aztán az évek makacsul telnek tovább – megvan ez a rossz szokásuk -, az emberesedő palánta már egyre kevésbé akar megfelelni szülőknek, tanároknak. Haveri kör van, barátok – és persze megjelenik a másik nem. Végül megérkezik az igazi, aki annyira fontos lesz, hogy ő jelenti a teljes világot. Ha neki meg tudunk felelni, ha őt el tudjuk kápráztatni, akkor az egész világot késztettük csodálatra. Ehhez képest barátok, haverok, tanarak, szülők – csak a második sorban kaphatnak helyet.

De az évek továbbra is telnek. Méghozzá nem is rosszul. Megszületnek a gyerekek, akiknek végre nem kell megfelelnünk – ők feltétel nélkül fogadnak el minket.
És ha jó a családi légkör, akkor az ember nem is akar nagyon másnak imponálni. Természetesen kisebb kihívások továbbra is vannak: valamennyire meg kell felelnünk – családostól – egy általános képnek, meg kell felelnünk – hajjaj, de még mennyire – a munkahelyi elvárásoknak, a szakmai követelményeknek. Bejöhetnek egészen extra viszonyok is, nem ritka, hogy a felnőtt közel kerül gyerekkori álmaihoz és tényleg híres lesz. Ha nem is világhírű, de lesz egy kör, ahol ismerik a nevét, elismerik a munkásságát. Bármilyen furcsa, de ez is megfelelési kényszert indukál: senki nem szereti, ha megkopik a neve.

És az évek még mindig telnek. A nagy elvárások idővel elrozsdásodnak, már a nagy Ő is elfogad feltétel nélkül, az ember baráti társaságban vagy munkahelyen már nem is igazán foglalkozik azzal, hogy amit mond, illik-e a róla kialakult képhez.

Gyakorlatilag a végén, a hosszas kacskaringók után, az egészséges ember megtalálja a végső megoldást: saját magunk elvárásainak kell megfelelnünk, nem másnak.
Persze az a sok-sok év nem telt el feleslegesen: ahhoz kellettek, hogy kialakítsuk magunkban azt az igényrendszert, amelynek majd eleget akarunk tenni.