Kolbász. Valamikor ez volt az egyik kedvenc szavam. Mostanság a hozzáállásom már messze nem egyértelműen ennyire pozitív.
Írtam itt, hogy a hónap elején Szlovákiában vonultunk csavarogni. Sajnos a hülye időjárás miatt nem tudtunk annyit maradni, mint ahogy terveztük. (De tényleg, mennyire hülye volt már: előtte is, utána is kora őszi meleg van/volt. Erre pont azon a héten, annak is pont a közepén bejött egy másfél napos havazás.) No, mindegy, hazajöttünk, magunkkal hozva irdatlan mennyiségű kolbászhalmokat.
Az is megérne egy misét, miért keletkeztek ezek a kupacok. Röviden összefoglalva: azért, mert amatőrök voltunk. Nem gondoltunk arra, hogy lesz elérhető közelségben étterem. Nem gondoltunk arra, hogy olyan viharos szél lesz délutánonként, mely kizárja a helyben kolbászsütést. (Esetleg futás közben lehetett volna róla szó.) És persze végképp nem gondoltunk arra, hogy hat nap helyett csak háromig leszünk kint.
Megbűnhődtünk. Hetek óta kolbászt eszünk. Tojásos rántotta. Sült kolbász. Rakott krumpli. Paprikás krumpli.
A múltkor ötletem támadt:
– Barna, ismered a főtt kolbászt? – kérdeztem utolsó reménységemtől, a szintén kolbászundortól szenvedő, jóétvágyú vizilabdás gyerektől.
– Nem.
– Megkóstolod?
– Azt még talán.
Be is jött. Aki nem ismerné, a főtt kolbász az a fajta étel, amelynél a szenvedő alany a legnagyobb térfogatváltozást szenvedi el. (Nem, nem magamra gondoltam.) Megfőztem, csaptam mellé mustárt és ajvárt, zsemlével tényleg finom volt. Kolbász, de mégis más ízű.
Újabb egy méterrel kevesebb.