A múltkori bakancsbeavató túra… úgy is fogalmazhatnék, hogy sikeres volt: kiderült, hogy én és a túrabakancs nem férünk meg egy utcában. Kinlódtam vele, fűzögettem mindenhogy, trükköztem a felvételekor, mindhiába. Teljesen tönkrevágta a lábamat.
Ugyanazt a típust vette mindenki, a többieknek bejött, nekem nem. (Van egy tippem, hol lehet az eb sírja: egyedül nekem van 45-ös lábam a családban, és ennél a méretnél elbökték a bakancsban az ív megtörését.)

No, mindegy, a múlt héten vettem egy másikat, outletben, alig valamivel drágábbat, mint az előző. Csakhogy ez nem túrabakancs, hanem hegymászó bakancs és nem szövet/hasított bőr kombináció, hanem tiszta bőr. És kényelmes, mint egy Pullman kocsi.

Természetesen ezt is el kellett kezdeni bejáratni. Nem véletlen, hogy azt mondom ‘elkezdeni’ – egy bőr bakancs bejáratása jó fél év, sűrű hordással. Utána viszont egy életre szól.
Mivel jó két hét múlva megyünk egy hosszabb túrára, gyakorlatilag esélyem sincs teljesen bejáratni. De legalább elkezdem kiismerni – gondoltam, amikor ma ismét nekiindultunk Barnával a természetnek. (A csajok igazoltan voltak távol, Nej osztálytalálkozón, Dóra a Bükkben nyomult, Less Nándor túrán. Tekintve, hogy ez egy 35 kilométeres hegyimenet, igazolás mellé egy tisztelgő főhajtás is kijár a csajszinak.)

Örömmel közlöm, hogy megtaláltuk az ideális bakancsbejárató terepet. A távolság nem nagy, 11 kilométer, de egyenes szakasz csak mutatóban volt rajta. Lejtők, emelkedők, meredek sziklákra fel, ugyanolyan meredeken le… tetszett. Az útvonal: Széchenyi-hegy, Normafa, Makkosmária, Piktortégla üregek, Odvas-hegy (a Budaőrsi-hegyekben), Budaőrs.

Az első megakadás a fogaskerekű megállójában volt. Még nem volt bent szerelvény, én pedig megkívántam egy capuccinót az automatánál. Éppen volt is nálam 150 forint, bedobtam. A gép tudomásul vette. Megnyomtam a választógombot, erre közölte, hogy sajnos nincs pohara. Ugyanezzel a lendülettel azt is közölte, hogy pénzt sajnos nem tud visszaadni, mert egy vasa sincs.
– Hát az én pénzem, az mi a lótüdő? – méltatlankodtam, majd megnyomtam még egyszer a választógombot.
Ezen annyira megsértődött, hogy kiírta: választási lehetőség letiltva.
– Ügyes – jutott eszembe az egyszeri vicc.
Közben beérkezett a szerelvény, így kénytelen-kelletlen lemondtam arról, hogy az új – bazi robusztus – bakancsom első beavatási feladata az automata ülepének szétrúgása legyen.

Odafent teljesen véletlenül megtaláltam az Eti által korábban ajánlott rétesüzletet, rögtön le is ültünk egy adagra, majd kielégítettem gyomrom sürgető capuccino igényét. Helyreállt a rend. (Mondjuk kicsit furcsállom a dolgot. Évek óta nem ittam capuccinot és korábban sem igazán. Fogalmam sincs, miért kívántam meg ennyire ma. Ha hozzáveszem, hogy valamelyik este a kovászos uborkát kívántam meg hasonlóan váratlanul – és ettem is ki a hűtőből -, akkor elég ijesztő a kép.)

A Normafa után végre bebújtunk az erdőbe és miután Makkosmária környékén letértünk a fő csapásról, így az emberektől is megszabadultunk. Tulajdonképpen a barlangokig nem is történt semmi említésre méltó. Ott is csak annyi, hogy nem győztem rágni a kefét, miért nem hoztam zseblámpát. Annyi van otthon, mint a nyű, még a kulcstartómon is lóg egy kis vacak. Így viszont bemásztunk vagy öt métert a lyukba, a fényképezőgép vakujával bevillantottunk, láttuk, hogy megy befelé a járat, el is ágazik – de tovább már képtelenség volt mászni. Majd legközelebb.

Utána jött az élménytúra. Az Odvas-hegy már hátulról is tiszteletet követelt magának, de a környék igazi szépsége igazából csak a hegy tetejéről lepillantva mutatkozott meg. Akinek így névről nem lenne ismerős, megpróbálom behatárolni. Amikor autóval jövünk be az M1/M7 bevezetőn és bent vagyunk a bevásárlóközpontok (Ikea, Baumax, Tesco, stb) sűrűjében, akkor balra nézve egy meglehetősen kopasz hegyláncot láthatunk. Ez a Budaőrsi-hegy és ennek legmagasabb pontja az Odvas-hegy.)
Annyira szerencsés a terep, hogy láncszerűen jönnek egymás után sorban az egyes csúcsok. Felmásztunk egy sziklára, gyönyörködtünk a kilátásban, lemásztunk a szikla túloldalán, sétáltunk egy kicsit a gyér, vadvirágos fűben, majd jött is a következő szikla. Izgalmas, szép terep.
Alapvetően a bakancs is jól szerepelt. Természetesen össze-vissza nyomkodta a lábamat, de a fájdalom bőven tűréshatáron belül volt. Igaz, a meredek szakaszon egyből elkezdte feltörni a sarkamat, de volt nálam sebtapasz, gyorsan lekezeltem és már mentünk is tovább. Amikor otthon le kellett vennem, egyáltalán nem volt az a hatalmas megkönnyebbülő érzés, amit a másiknál éreztem.
Jó lesz ez.

A végén még jött egy meglehetősen meredek leereszkedés a hegyről és már bent is voltunk Budaőrsön. Mivel az egész napot étlen-szomjan nyomtuk le, így beigértem Barnának egy meglepetés ebédet – mely az időpont okán egyben a vacsoránk is volt. A Móricz Zsigmond körtérről visszatömegközlekedtünk a Nyugatihoz, majd bementünk a Szlovák sörözőbe.
A hatalmas adag kaja okozta elkényelmesedés masszívan rárakódott az egész napos fáradtságra – így ebéd után még jó fél óráig csak ültünk az asztalnál és szuszogtunk.
Szép, kerek nap volt.

Megjegyzés:
Az összes Internetre kirakott kép itt található.