Szerencsés beszólások 2

1981-et írunk, 17 éves kamasz voltam. Hatalmas önbizalommal. Okos voltam, gyors voltam. Ugyan szakközépiskolába jártam, de mivel heti két napot gyárban töltöttünk, így belekerültünk a gyár oktatási szervezkedésébe. A gyár pedig közölte, hogy a szokásos kéthetes külföldi “szakmai gyakorlatába” bevesz tölünk is egy embert. Az osztályból ketten kerültünk szóba, mint hímnemű éltanulók, természetesen mindketten a másikat ajánlottuk be, de aztán az osztálytársam elkefélte az útleveligénylését, nekem meg volt, így én mentem.

~oOo~

A társaság három fő csoportból állt: a gyár saját szakmunkásképző iskolájából a juniorok, aztán a gyár 30-40 év közötti melósai. És én. Akivel senki nem tudott mit kezdeni. Eleve ez volt az első év, hogy a mi iskolánkból is hívtak valakit.
Vonattal mentünk, én pedig nagy arccal beültem a vezetők dohányzós kupéjába. Félóra múlva már a két főnökkel ultiztunk. Bontottunk pálinkát. Egy óra múlva már egymás anyját szidtuk.
Aztán bejött egy tagbaszakadt, lakatarcú ember a fülkébe. Mindenki elhallgatott. A hapi fel akarta rakni a csomagját a polcra, de a táskámtól nem tudta.
– Mrmpfghhh? – morogta körbe.
– Persze, azonnal – válaszoltam és odaléptem az üléshez.
Csakhogy félrehallották. Mindenki. Nem is akárhogyan, mindenki valami sértést vélt hallani. Mondanom sem kell, megfagyott a levegő. A hapsi mindenesetre nagyon csúnyán nézett. Én viszont álltam a tekintetét. Az a bizonyos önvédelmi bociszem, de azért volt benne egy kicsi fenyegetés is. Egy ideig szemeztünk, aztán kialudt benne a tűz.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy arrébb teszem a táskámat.
– Ja, kösz.
Kész. Innentől benne voltam a csapat legmenőbb hapsijai között. A vezetőkkel ultiztam, pálinkáztunk, majd dacoltam a gyár egyik rosszfiújával és nyertem. Nyilván nem a pisisekhez soroltak a melósok, hanem magukhoz.

~oOo~

A szakmai gyakorlat… hát, nem volt az. Egy hétig Merseburgban laktunk. A Leuna vegyiműveket olyan jó messziről láttuk. Még a közelébe sem vittek. Minden nap szervezett program volt, valami kirándulás valahová. Utána meg…
Szóval kezdjük ott, hogy hol laktunk. Egy szakközép lánykollégiumában. A fiatalabbak kedvéért elmagyarázom. A szocialista táborban a német csajok messze híresek voltak a promiszkuitásukról, arról, hogy könnyen rávehetők bármire, különösen, ha a hapsi magyar volt. És akkor add hozzá, hogy ez egy lánykollégium volt, tele bizsergő fiatal csajokkal.
Megérkeztünk.
– Figyeljetek, kimegyek, veszek sört. Mennyit hozzak? – fordultam a szobatársaimhoz.
– Sokat. De vigyed magaddal a tolmácsot.
– Minek? Beszélek németül.
– Bazdmeg.
Az elismertségem újabb szintet ugrott.

Kábé félóra múlva értem vissza a Lajos nevű haverommal. (Vele korábban már dolgoztam együtt egy laborban.) Éppen ebédhez tálaltak. És az ebédlőasztalnál azok a rohadékok már arról beszéltek, hogy a Sabine melyik figurát szereti jobban az ágyban, a Ramona meg mennyire rámenősen kívánja a faszt.
Ugyanis ahogy elmentünk sörért, kopogtak az ajtón.
– Schnapps ist? – érdeklődött egy kócos szőke fej.
– Gyertek csak! – integettek a szobatársaim.
Aztán persze volt pálinka. És volt minden.

Szóval úgy nézett ki, hogy belekerültünk a mennyországba.
Mármint a többiek.

Tényleg nem akarom fényezni magamat, de ez az egész pont abban a pár hónapban történt, amikor az életem során éppen jól néztem ki. 17 éves voltam. Hosszú hajam volt. Okos voltam. Gyors voltam. Beszéltem németül.

A koleszban a csajok vezére egy Petra nevű, nagyon kövér, nagyon primitív csaj volt. Felállt a szőr a hátamon, ha ránéztem. A csajszi simán megcsinálta, hogy egy buli bevezetőjében elnyomta a csikkjét egy srác hasán, majd harsányan kiröhögte az ordítozó hapsit. Na, ez a csaj stoppolt le engem. Senki nem próbálkozhatott velem. Csak ő. Akit a hátam közepére sem kívántam. Viszont tenni sem tudtam ellene. Volt egy nagy szoba, ott voltak minden este az orgiák, aztán amikor láttam, hogy alakul a helyzet, felálltam és elsétáltam a szobámba. Csikorgó fogakkal.

~oOo~

Az egyik kirándulásunk Berlinbe vezetett. A vendéglátóink nem kispályáztak, felvittek minket ebédelni a tévétorony éttermébe. Tök jó volt. Az étterem forgott, beláttuk egész Berlint. Üldögéltünk az asztalnál, nyilván a legmenőbbnél, dumáltunk, röhögcséltünk.
Aztán egyszer csak kiállt Günther.
– Kedves Vendégek! Örömmel közöljük, hogy Önök közül valakinek ma van a születésnapja!
Mindenki vigyorogva nézett körbe, ki lehet az. Én is. Aztán beugrott. Bakker, pont ma lettem 17 éves.
De Peter, a tolmács már kegyetlenül folytatta is a fordítást.
– Petrényi József kollégánk ma lett 17 éves! Köszöntsük őt! Ajándékba pedig adjuk ezt a pingpong szettet.

Na, ilyen gyorsan még nem fagyott meg a légkör. A menő hapsik menő asztaltársasága ott szembesült vele, hogy a korom alapján a hátulgombolósok táborába tartozom. Hogy kiskorúként vedeltem velük, kártyáztam, csajoztam és úgy általában is kiosztottam őket, ha kellett. De aztán szerencsére hamar túltették magukat rajta.

~oOo~

Eltelt az egy hét. Otthagytuk Merseburgot, leköltöztünk Waldenburgba. Ott konkrétan semmilyen vegyigyár nem volt, viszont éppen kitört egy Waldfest, azaz Erdőfesztivál. A szállásunk… hát, nem tudtak hibázni. Egy fogadóban laktunk az erdő szélén. Pár lépésre a szobánktól már az ivó volt, fillérekért mért remek sörökkel.

Na most ezt nehéz lesz hihetően előadni, de 1981-ben Magyarország sokkal menőbb hely volt, mint Kelet-Németország. Ez konkrétan azt jelentette, hogy az NDK-ban a csajok szószerint vadásztak a magyar hapsikra, mert át szerettek volna házasodni Magyarországra.
Ennek egészen bizarr esete volt, hogy a lakatarcú hapi teljesen belezúgott Sabinába. A csaj is felrúgott kaszát-kapát, otthagyta a koleszt és jött velünk Waldenburgba. A mellettünk lévő szobában aludtak.
– Te – sündörgött oda a hapsi egyik reggel – Milyen zenét hallgattatok tegnap este?
– Abba. Super Trooper.
– Kurva jó volt. Akkorát dugtunk, hogy ránkszakadt a plafon. Betennétek ezt a kazettát minden este?
– Persze.
Innentől kezdve mi vezéreltük a szomszéd szoba esti programját.
De amit tényleg nem tudtam elképzelni – és nem csak én, hanem senki más sem – hogy a hapsi mekkorát változott. Beszélgetni akart a lánnyal.
– Te, tolmácsolnál? – jött oda hozzám.
– Szívesen. De az ágyba nem bújok be.
– Ott nem szoktunk beszélni.
És ez volt. Esténként kiültünk a padra, néztük a naplementét, én meg fordítgattam. Ahogy az a veszélyes baltaarcú hapi gügyög a csajnak.

~oOo~

~oOo~

Lajossal (J2) laktunk egy szobában. Kitaláltuk, hogy egy ilyen erdei felfordulás pont jó lesz csajozni.
Pont jó volt.
Nem hiszed el. Kisétáltunk. Leültünk valamelyik kocsmába. Kértünk egy sört és mellé egy édességet. (Belül csokibevonatos ostyapohárban adtak csokilikőrt, vagy tojáslikőrt. Fillérekért. Finom volt.) Kikerült a szofi az asztalra. Húsz perc múlva már volt csajunk. Pedig Lajos nem is volt egy adonisz.
Első este a szobatársam stoppolta le a kecót, így nekem csak az erdő maradt. Nem, nem volt héjanász az avaron, volt egyfajta szabadfogású birkózás, de csak ennyi.

Aztán másnap… rátaláltam. Egy Kathrin nevű gyönyörű lányra. Valamelyik rendezvénynél szervező volt. Éppen T-vel (B1) barangoltunk, amikor megláttam.

  • T egy meglehetősen nehéz felfogású, de végtelenül jámbor srác volt. Én általában könnyen barátkoztam az ilyen nem egészen százas figurákkal. Meggyőződésem, hogy mindegyikben van valami értékes, csak nem tudják megmutatni.
  • Odamentünk, megszólítottam a lányt. Kedves volt. Beszélgettünk. Aztán randira hívtam. Rábólintott. Egészen eddig folyamatosan fordítottam T-nek, de itt bekapcsolt a védelmi rendszerem. Egy órával korábbi időpontot fordítottam neki. Őszintén szólva, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy T úgy gondolja, a randi rá is vonatkozik. De úgy gondolta.
    A fogadóban, amikor eljött az idő, mármint az egy órával korábbi, T átjött.
    – Indulunk?
    – Eh. Úgy döntöttem, nem megyek. Légy ügyes.
    – De miért?
    – Nincs kedvem.
    – Jó. Akkor megyek.

    Szegény T ott kóválygott egy órán keresztül a tó mellett. Már kint voltam, egy fa mögül néztem és komolyan aggódtam, hogy addig marad, amíg megjön a leány. De szerencsére percekkel korábban visszasétált a fogadóba.

    Megjött Kathrin. Csillogott a szeme. Nem vacakoltam, megfogtam a kezét. Mosolygott. Hatalmasakat sétáltunk az erdőben, beszélgettünk. Mondtam neki, hogy egyszer majd vegyészmérnök leszek, ő pedig mondta, hogy fogorvos. Aztán már nagyon messze jártunk az erdőben, én már nem is tudtam, merre járunk, de hát ő a helybéli. Végül lovakhoz jutottunk, az egyiket odaszólította magához. Az volt az övé. Megsimogatta. Adjak neki kockacukrot. Hát, jól elbaltáztam, mert közben hozzáértem a villanypásztorhoz és a kockacukor megcsapta a pacit.
    Sétáltunk tovább. Az erdő másik oldalán jöttünk ki, ez szintén Waldenburg volt. Hogyan tovább? Kathrin azt mondta, van egy barátnője, ő ide tudja adni a szobáját. Jó. Felmentünk. Itt gyanakodhattam volna először: a barátnő ugyan kijött, de nagyon hevesen nekitámadt Kathrinnak. Én gyakorlatilag nem léteztem, folyamatosan egymással ordítoztak. Aztán a barátnő kidobott mindkettőnket.
    Hmm.
    Már kezdett sötétedni, amikor a kisváros központjának girbegurba kis utcáiban sétálgattunk. Hülye szituáció volt, fogalmam sem volt, mi lesz belőle.
    Aztán hamar kiderült.
    Egyszer csak egy Trabant üvöltött fel mögöttünk. Felkapcsolt fényszórókkal, csikorgó gumikkal vette a kanyarokat. Az utolsó pillanatban ugrottunk szét az út két oldalára. Ez az állat el akart minket gázolni.
    Egy fiatal hapsi ugrott ki az autóból és ordítva kezdte rángatni Kathrint. Rászóltam, hogy ezt talán nem kellene, erre megragadta a grabancomat, de lebeszéltem róla. Határozottan meggyőzően tudom más emberek kezeit megfogni. Innentől csak a kiabálás ment, leginkább köztük. Valamennyire tudtam németül, de ezt már nem tudtam követni. A szituáció persze egyértelmű volt. Olyan 20 percig hallgattam a vitát, pislogtam, majd elindultam a fogadó felé. Tulajdonképpen sajnáltam a srácot.

    A fogadóban viszont balhé volt. Nem mondtam, de ez az utolsóelőtti napon történt. Ekkorra szerveztek a német kísérők egy búcsúestet. Valahol tudtam is, csak éppen Kathrin fontosabbnak tűnt. Úgy gondoltam, talán nem veszik észre, hogy meglógtam. Aha. Csak éppen voltak sportvetélkedők. A pingpongversenyen második lettem, a tekét megnyertem, benne voltam a győztes focicsapatban, ezzel megnyertem a Legsportosabb Ember díjat is, aztán megnyertem a Ki Tud Többet Németországról vetélkedőt, összességében meg engem szavaztak meg a Legnépszerűbb Embernek. Azaz Achim hatszor szólított ki, hogy átvegyem a jutalmat, én meg egyszer sem mentem ki. Ezt Achim borzasztó nehezen viselte.
    Amikor megérkeztem, odahívott magához.
    – Blablablabla….!!!
    Gyakorlatilag leordította a hajat a fejemről. A schweinehund még szalonképes tőrdöfés volt. Voltam én ott fegyelmezetlen huligán, beképzelt ripők, aki lenézi, leszarja a jószándékot.
    – Ööö, Achim neheztel – fordította Peter.
    – Kösz Peter, de ne erőlködj – legyintettem – Értem, amit mond.

    ~oOo~

    Újra itthon. A szakmai gyakorlat valójában egy hónap volt, a német túra csak a felét takarta be. Azaz nem haza mentem, hanem vissza Barcikára a koleszba. Lenyomni a maradék két hetet.
    Megérkeztem. Becuccoltam a szobába. Mentem volna aludni, amikor hallottam, hogy műsor van. Nem is kicsi. Kimentem a folyosóra. Mindenki az ablakban lógott és a szomszéd munkásszállást nézte.
    Nem hiszed el. Néhány lepedőt összekötve… úgy húzták fel az emeletre… nem Icát, hanem a hapsikat. A német csajok. Most volt a visszaturnus, azaz a németek jöttek szakmai gyakorlatra. Igen, nagyjából ugyanazok a csajok, legalábbis ugyanolyan mentalitásúak. Aztán persze kitört a cirkusz, biztonsági őrök, rendőrök, zseblámpák, ordítozások.
    Mellettem egy hapsi németül beszélt.
    – Tschüss! – szóltam oda.
    – Nekem ne csüszöljél, én a tolmács vagyok – vágott vissza.
    – Én meg ma érkeztem tőletek. Azokkal a csajokkal laktam egy szobában – mutattam át.
    – Na bazdmeg!
    – Igen, valami olyasmi volt.

    ~oOo~

    Már kint az üzemben. Az adott turnusban két lánnyal voltam az osztályunkból, olyanokkal, akik szerettek ugratni. Én ugyanis akkoriban nagyon könnyen pirultam.
    Megint kezdődött a műsor. Mondtak mindenfélét.
    Én meg nem pirultam.
    – Te, Jocó, mi történt veled?
    – Hát, tudjátok, mostanában történtek dolgok.

    Erre mindenkinek leesett az álla.

    Én pedig elpirultam.

    2 Comments

    1. Kedves Sztori, A cikkben említett Egyesült Vegyiművek NEM lehetett Sajóbábonyban, hiszen ott a Észak-Magyarországi Vegyiművek (ÉMV) van(volt) csak, az EVM Rt. egy budapesti cég a XVII. kerületben a Cinkotai úton található ma is.

    2. Teljesen igazad van. Ilyen az, amikor valaki nem figyel a részletekre, amikor ír. Mentségemre szóljon, soha nem használtuk az EVM nevet, nekünk mindig csak Bábony volt a gyár.

    Leave a Reply

    Your email address will not be published. Required fields are marked *

    Discover more from MiVanVelem

    Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

    Continue reading